Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-03 / 52. szám

fjj PEST MEGYEI HÍRLAP SZŰKEBB HAZÁNK 1993. MÁRCIUS 3.: SZERDA 5 Szeretni kell az új hazát Székely honfoglalók Szentkirályon Ha az utazó egy megállóval Dány előtt leszáll az autó­buszról és a kövezetlen úton a dombok felé veszi útját, méltán hiheti, hogy kihalt települést fedezett fel. Szent­királyon ilyenkor, déltájban, nagy a csönd. Ember nem jár a kis település egyetlen utcáján, csak lompos, hara­gos ebek ugatnak az ismeretlenre. A félig kész házak között látni egy-egy levakolt épü­letet is. Az egyik soron még ott áll néhány öreg épület, itt laknak az „ősla­kosok”, az egykori tanyán élők. Az újakban csupa Er­délyből áttelepült vagy me­nekült család éldegél. Autótemeto a faluszélen A csöndet halk nyikor­gás töri meg, az egyetlen mozgékony pontnak tűnő udvar az autóbontó, amely­nek egymásra halmozott roncsai meg-meginganak a szélben. Ilyenkor tör fel a nyekergés. Az udvar teme­tői hangulatát már az or­szágúton haladva is lehet érzékelni, de így, testközel­ben még szomorúbb képet ad. Az egymásra dobált egy­kori kocsikat négy valódi nagy kutya őrzi, a gazda nincs otthon. Kézzel írt üzenet lóg a kapufán, me­lyet elolvasva megtudhat­juk, a kisvállalkozó „rög­tön jön”. Nem tudni, kinek szól, vagy mikor függesz­tették ki, de nem sokan to­longanak a bejáratnál. Mivel mégiscsak ez az egyetlen porta, amely élet­jelt ad, ott ácsorgunk, hát­ha arra téved valaki. A ku­tyák farkasszemet néznek velünk, nem engednek kö­zelebb. Hirtelen a négylábú had­sereg tombolni kezd. Azon­nal dühös női hang csattan fel, mindenféle borzalmas fenyítést helyezve kilátás­ba. Úgy tűnik, a lompos csapat ért a szóból, utat nyitnak a falu utolsó háza felé haladó, kendőbe bur­kolt női alaknak. Megszaporázzuk léptein­ket, utol kell érnünk, mi­előtt bezárja a kaput maga mögött. Szerencsére meg­hallja közeledésünket, és nyájasan mosolyog. Színes pont a sivár környezetben. A fiatalasszony, Babos Edit alig múlt húszéves. Székelyföld szívéből, Kéz- divásárhelyről költöztek át Szentkirályra, két apró gyerekkel. Amikor az ok­ról kellene beszélni, kese­rűség és düh villan fel sze­mében. — Tetszik tudni, jó he­lyem volt otthon, az uram­nak is biztos állása volt, de olyan környéken laktunk, ahol mi voltunk az egyet­len magyar család. Nem szeretném részletezni, mit jelentett ez. Legnehezebb a gyerekeknek volt. Nem tud­tak beszélni románul, és ez a szomszédok szemében megbocsáthatatlan vétek volt. Egyszerűen nem bír­tam tovább. Megtárgyaltuk Bencével, a férjemmel és döntöttünk. Elhagyták Székelyföldet, de útjuk nem vezetett egye­nesen Szentkirályra. Elő­ször Komárom megyében próbáltak szerencsét, de ott a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal (KEOKH) dolgozói nem nézték jó szemmel őket. Akkor döntöttek úgy, hogy Dány mellé költöznek, ahol már lakott egy unoka- testvérük, családostul. Mivel a négy évvel ez­előtt elindított, erdélyieket segítő és támogató akció le­zárult, már nem tudtak ol­csón házhelyet vásárolni, Nagy család, nagy üröm mégis itt maradtak, mert otthon érzik magukat. — Legalább vannak mel­lettünk rokonok és régi is­merősök — mosolyog a fia­talasszony. Igaz, nincs még házunk, de van hol laknunk. Széttárja karjait, mint­egy bemutatva birodalmu­kat. Omladozó épület, két szobával, főzőfülkével. A vécé az udvar másik végé­ben. Lepusztult környezet, de a fiatalasszony optimis­ta. — Az uram nagyon ügyes, pár hét alatt rendbe tudja hozni a házat. Már most sokat javítottunk raj­ta, még vakolat sem borítot­ta, amikor december elején beköltöztünk. Megcsinál­juk, és meg is fogjuk venni. — Eladó? — Igen. A házi néni azt ígérte, 600 ezer forintért a miénk lehet. — Megér ez ennyit? — Nézze, igaz, hogy na­gyon elhanyagolt, de hely­repofozzuk. — Nem sok ez a pénz érte? Hiszen szinte semmi sincs itt. — Dehogy nincs. Elő­ször is, a két gyereknek fe­délre van szüksége. Másod­szor meg lesz rá pénzünk. Otthon gyönyörű lakásunk van még mindig, és házhe­lyet is vásároltunk. Ezeket mind eladjuk, és hiszek ab­ban, hogy ebből a faluszéli udvarból olyan palotát va­rázsolunk, amilyet megál­modunk. — Az a gazdasági épü­let — világosít fel Babos Edit. — Érdemes benézni. Olyan gyönyörű kismalaca­ink vannak; hogy az vala­mi mesés. Huszonkettőt vet­tünk január elején. Felne­veljük őket és eladjuk — ez még ma is jó pénzt je­lent. — Kinek adják el? — Nem vagyunk ám olyan távol a világtól. Már idén is rengeteg ember járt a faluban, mind disznót akartak ölni, de hát sajnos nem volt elég. De most fel­készültünk. Unokatestvére- mékkel együtt — akik itt laknak két házzal lennebb — úgy döntöttünk, ezzel foglalkozunk. Már meg is vannak a maszekok, akik fölvásárolják őket. A fiatalasszony hite cso­dálatra méltó. Újabb példá­ja annak, hogy meg lehet élni bárhol, ha kemény munkát vállalunk. Bizton tudni, nem vallanak kudar­cot: már csak azért sem, mert nincsenek magukra hagyva. A már többször emlegetett unokatestvér háza teljesen ellentéte az Editééknek. Magas, büsz­ke, kétszintes épület, gon­dosan kimért kerttel. A kapu még hiányzik, de itt nem szokás félteni a háztá­jit a szomszédtól. Itt senki nem lop a másiktól. Sántha Albertné, Ibolya, a rokon, nevető arccal fo­gad, első látásra kitűnik, jól érzi magát. Az elsők közt érkeztek, lassan már négy éve. Megszokták, itt­hon vannak. — Nem volt nehéz egy aránylag nagy városból ideköltözni egy eldugott, alig fejlődő településre? Kérdésemre csak nevet. — Ugyan, itt sem va­gyunk isten háta mögött. Közel van Dány, Isaszeg, és Pest sincs távol. Bármi­kor bemehetünk, de mi­nek? Nemrég nyílt egy kis vegyes bolt, apró, alig egy- szobányi helyiséggel, de ami nekünk kell, megkap­juk itt. Csak akkor me­gyünk a városba, ha el aka­runk intézni valamit. — Hol dolgoznak az em­berek? — Valamelyik közeli vá­rosban. A férfiak pedig ál­landóan úton vannak. Oda mennek, ahol éppen szük­ség van rájuk. Szinte min­dennap dolgoznak, ha mást nem, hát kőművesmunkát találnak állandóan. Tudja, kell a pénz, nem volt olyan egyszerű ezt a házat felépí­teni. — Úgy tudom, önök kap­tak segítséget. — Természetesen, más­képpen nem is sikerült vol­na. Nagyon olcsón, húsz­ezer forintért kaptuk meg a telket, az építkezésnél a ro­konok és az ismerősök mind itt voltak. Mondhat­nám, hogy egyáltalán nem volt drága a beruházás, de hazudnék. Most havi 18 ez­ret törlesztek, nem kis ösz- szeg. Mellette három gyere­ket nevelek. Az éppen gyeden lévő fiatalasszony szeretettel le­gelteti szemeit a népes gye­rekseregen. Szeretnének még többet, de egyelőre nincs tervbe véve újabb ba­ba. Meg kell élni, és ha nem elég a fizetés, keres­nek mellékmunkát. — Büszke vagyok arra, hogy olyan gyönyörű mala­cokat nevelünk, amilyene­ket nem sokan a környé­ken. Biztos vagyok abban, hogy pár év múlva Szentki­rály mintatelepülés lesz, és nagyon sokan vágynak majd idejönni lakni vagy éppen üdülni. Nem tudni, hogy Ibolya mire alapozza hitét, mert pillanatnyilag a két tucat bekerítetlen épületen kívül semmi sincs. Tanyasi pos­tafiókok, egy máshol rég­óta nem látható tekerős te­lefonkészülék, egy elhagya­tott autóbontó és a tulaj há­zába szinte beépülő mini ABC. Ennyi a kínálat. Az itt lakók magukban imádkoznak, ritkán járnak templomba, akkor is közö­sen. Összetartanak, nem zárkóznak el a magyar ősla­kosoktól. El akarják kerül­ni az összetűzéseket. Nem hiába hangsúlyoz­zák, hogy magyarok ők is, mostanában többször meg­történt, hogy másoknak te­kintették őket, valamiféle betolakodóknak. Ibolya elégedett. — Magyar állampolgár vagyok, soha nem tettem semmit, ami ártana a hazám­nak, és ugyanolyan rangú polgár akarok lenni, mint azok, akik itt születtek és nőttek fel. A barátságos családtól el­szakadva ismét ránk tör a te­lepülés nyomasztó légköre. A kutyák ugyanúgy ugat­nak, de mintha már nem len­ne olyan támadó a fellépé­sük. Lehet, hogy már tud­ják, nem akarunk senkit bán­tani. Búcsúzóul szeretnék egy pillanatást vetni a falu teme­tőjére. Hiába. Itt még nin­csenek saját halottak, nincs még parcella. Csak az autó­bontó halálra ítélt roncsai nyikorognak szívettépően. A kapu gerendáján cetli le­beg: „Rögtön jövök.” Papp Antonella Az egyház erkölcsi hátterével Hiába csináltak volna „forradalmat”... A ceglédi Mészáros Lőrincz Általános Iskola a képvise­lő-testület januári határozata alapján visszakerül a katoli­kus egyház tulajdonába. En­nek kapcsán az intézmény­ben értekezletet tartottak, amelyen részt vett a tantestü­let, valamint a szülői munka- közösség néhány képviselő­je. A csaknem négy órásra terebélyesedett eseményre meghívták Mácz István pol­gármestert, Kiszel Mihály ka­tolikus plébánost és Farkas Istvánt, a kecskeméti Piaris­ta Gimnázium igazgatóját. Varga Sándor igazgató be­vezető gondolataiban nem titkolta, görcsös félelem buj­kál a kartársakban. Számos megválaszolatlan kérdés mo­zaikjaiból áll össze az egyet­len nagy dilemma: hogyan tovább? Az igazgató rámuta­tott, azt mindannyian tudták, hogy a katolikus egyház visz- szakéri iskoláját. Arról vi­szont utólag értesültek, hogy az önkormányzat visszaadta az intézményt. Farkas István előadásá­ban megjegyezte, hogy az alaptalan félelmeket — egy átállás valóban hoz efféléket — ki kell irtani. Megállapí­totta azt is, hogy a negyvené­ves nevelésből kimaradt az erkölcs. Rámutatott, meg­szenvedni egy iskola profil- váltását biztos, hogy nehéz, ám az, hogy minden marad­jon úgy, mint eddig, az egy­szerűbb, de erkölcstelen. A gimnáziumi igazgató kitért arra, hogy egy katolikus is­kolában csak az taníthat, aki tiszteli a keresztény értékren­det. Felvetődött az a kérdés, mi lesz azokkal a pedagógu­sokkal, akik nem tudnak azo­nosulni ezzel az elvárással. Mácz István cáfolta, hogy a tantestület mindenről csak utólag tudott. Mondván: az igazgatóval többször beszél­gettek róla, hogy az egyház visszaigényli az iskolát. Ez az évnyitón is elhangzott. A képviselő-testület január vé­gén tárgyalta az ügyet. Azó­ta egyetlen észrevétel nem érkezett a polgármesterhez, hogy a tanári kar vagy a szü­lők tiltakoznak a döntés el­len. Azok a pedagógusok, akik nem tudják vállalni a keresztény értékrend tisztele­tét, levélben jelezzék a pol­gármesteri hivatalnak. Azt is fel kell mérni, hogy hány szülő akarja máshová átírat­ni gyermekét. S csak ezután lehet intézkedni. Ehhez kapcsolódva az egyik szülő megjegyezte, a képviselő-testület döntése előtt kellett volna felmérni, hogy szükség van-e az egy­házi iskolára, s megkérdezni a szülőket és pedagógusokat is. A polgármester megismé­telte: a tantestület nem utó­lag értesült a döntésről. Az ülés jegyzőkönyvét elküld­ték a köztársasági megbízott­nak. Amennyiben bárki úgy érzi, hogy jogsértés történt, forduljon a magasabb állami szervhez. Varga Sándor hangsúlyoz­ta, tájékoztatta a tantestüle­tet, amely nem olyan vérmér­sékletű, hogy vasvillát ra­gad. Hiába csináltak volna „forradalmat”, akkor is ek­ként dönt az önkormányzat. Egyszerű dologról van szó: a tanári kar, a „kaszás nép” elvárta volna, hogy a hata­lom betartsa a játékszabályo­kat. Éspedig az 1991/20-as törvény szerint, amely ki­mondja, hogy egy ekkora döntés előtt ki kell kérni a szülők és nevelők vélemé­nyét. A létesítmény funkciója kapcsán Kiszel Mihály leszö­gezte: mivel az egyház visz- szakérte az épületet, köteles az intézményt működtetni. Amennyiben ezt a lépést nem teszi meg, nem lett vol­na alkalom a visszaszerzés­re. A plébános a fokozatos bevezetést tervezte, ám a tör­vény miatt ezt nem lehet megvalósítani. A pedagógusok állásával kapcsolatos aggodalmakat Mácz István azzal igyeke­zett eloszlatni, hogy az ön- kormányzattal kötött megál­lapodás szerint az egyház- község — az átvételkor — az intézmény valamennyi ha­tározatlan idejű munkavi­szonnyal bíró pedagógusá­val hasonló szerződést köt. Akinek pedig korlátozott idő­re szól a megállapodása, azt annak lejártáig alkalmazzák. A polgármester kérte a taná­rokat, hogy maradjanak mindnyájan, mert szükség van rájuk. Kiszel Mihály megnyugta­tásul hangsúlyozta, nem kér senkitől kereszt-, valamint egyházi házassági levelet, sem világnézeti nyilatkoza­tot. A keresztény értékren­det kell elfogadni, mert ez az európaiság kritériuma. Egyébként azt kell csinálni, amit eddig; az egyház erköl­csi hátterével. Arra a kérdésre, hogy az új tanévtől ki ül az igazgatói székbe, egyik vendég sem kí­vánt felelőtlenül nyilatkozni. A tantestületnek be kellett érni azzal, hogy a kinevezés­ről egy testület dönt, amely­ben ott lesznek a tanári kar, a szülők és az egyház képvi­selői. F. F. * Tegnapi lapszámunkban Nincs erkölcs tízparancsolat nélkül címen riportot közöl­tünk a ceglédi Mészáros Lő­rinc nevét viselő iskola jövő­jéről. A cikk megjelenése után tudtuk meg: mindaz, amit lapunkban közzétet­tünk, korrektül ugyan, de megkésve jelent meg, hiszen az egy-két héttel ezelőtti álla­potot tükröz. Azóta az érin­tettek közötti tárgyalások más helyzetet teremtettek. Ceglédi tudósítónk fenti írá­sa a jelenlegi állapotokat tük­rözi, de végérvényesnek ezek sem tekinthetők, mert az ügy még nem jutott teljes­séggel nyugvópontra.

Next

/
Oldalképek
Tartalom