Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-23 / 68. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. MÁRCIUS 23.. KEDD Utónácizmus — cionista változatban A legsiralmasabb az, hogy állandóan árják és szemiták közötti fajkülönbség tébolyával kell foglalkoznom. hogy Németország egész rémítő elsö- tétedését és szolgaságba süllyedését egyre inkább a zsidó szempontjából kell néznem. Ezt olyannak érzem, mint a hitlerizmus győzelmét — személyesen fölöttem. Ezt pedig nem akarom megadni nekik. (Vidor Klemperer) A cseppet sem bölcs rabbi — „idegességében pontatlanul” — otromba káromlása immár lerágott csonttá válik a hazai sajtóban és nem kevés személyiséget késztet elhatárolódásra (még Konrád György is kénytelen kinyögni, hogy „nem helytálló”, bár szíve, ki tudja, mit súg neki). Landeszmann mester (a rabbi ugyanis ezt jelenti magyarul) azonban áldozat is egyszersmind: ő lett a szelep, amelyen — a gyenge tömítés, azaz önfegyelem okán — a túlnyomásos gyűlölet-gőz kisüvített. „Ay, here is the rub” — „az ám, itt a bökkenő”, mint Shakespeare hökken meg, más okból, a Hamlet-monológban. Amikor Julius Streicher szellemi unokái, végzetes szemtengelyferdülés- sel, boldogan piacra dobták „Kirekesztők” című művüket (immár éppen olyan hírhedetten halhatatlan, mint Hitler „Mein Kampf’-ja, melyet népszerűsít), már bolondul táncolt a kijelzőmutató a maximum körül. Ámbár egy történelmi hitfelekezet országos főméltóságának ekkora neveletlenséget és ekkora politikai hibát bajosan lehet elnézni, enyhítő körülményként mégis tekintetbe kell venni, hogy a túlnyomásért nem a szelep a felelős, sőt, az önfeláldozó szelepnek meg is kell köszönni, hogy megakadályozta (ezúttal) a robbanást. Nos, bocsáttassák előre annyi: a magyar nép olyannyira nem antiszemita, hogy egy-két meghatározott (így vagy úgy talaját vesztett) réteg kivételével, még a határon túlról pumpált kurzus sem tudta azzá tenni. Ma kevesen tudnak a bözödújfalusi székely zsidókról, akiknek magatartását nem biológiai génjeik, hanem „kulturális génjeik” irányították és 1944-ben inkább a deportálást vállalták, mintsem zsidó hitükről lemondjanak. A magyarnál aligha van tártabb karú, kebelre ölelőbb nép a világon; ki mindenkit fogadott, kezdve a kunoktól és besenyőktől, a török elől menekülő szerbeken, kárpáti hágókon átvándorló román pásztorokon, württembergi német telepeseken át a galíciai pogromok hajszolta zsidókig! S be’ meghálálták ezt neki, a török rác martalócaitól Maniu Gyuláig, Gheorghe Funarig, Meciarig és Landeszmann főrabbiig! (S arról vaj’ ki beszél, hogy 1944. március 19-én Kállay Miklós telefonon hívta fel Stem Samut: fölfegyverezné a zsidókat! Miért utasította ezt vissza dadogva Stem Samu? S miért óvott a fegyveres magyar ellenállástól is a nemzetközi zsidó szervezet?) Nem kell-e ezek után ez ország tisztességes és újra meg újra lóvá tett millióinak, katolikusoknak, protestánsoknak, zsidóknak, kunoknak, hajdúknak, palócoknak, bunyevácoknak, sváboknak, magyaroknak és nem magyaroknak, határozottan és nagyon hatékonyan visszautasítaniok, hogy nemzetközi zavaros vizekben úszkáló Csicsikov-cápák elemésztett zsidó százezrek holt lelkeit használják fel csalinak újabb meg újabb dús zsákmánylakomákhoz? Hogyan keletkezett hát a gyűlölettúlnyomás, mely a Landesz- mann-szelepen kitört? Nehéz az ingyen kapott hatalmi pozíciókról lemondani, s az or- zókban óhatatlanul gyűlölet kél a nép iránt, melytől az önrendelkezést elorozták. A gyűlölet végzetes „üzemanyag”. Nincs veszedelmesebb politikai motiváció, mint a gyűlölet. Nem kevésbé vészes eltévelyedés azt hinni, hogy ez a gyűlölet a zsidóságban lakik. Nem lehet „zsidóság”-ról beszélni. Az ideologikus-vulgáris cionizmus (helyben lakó népek ellen kelt gyűlö- let-paroxizmusban megnyilvánuló paranoia) kisajátítja magának az emberszerető s minden uralomvágytól távol levő zsidó milliók képviseletét: szószólónak tolakszik. Nem szabad hinni neki. A rasszista cionizmus egy tőről fakad a nácizmussal. A nácizmus nem volt azonos a németséggel (egy-egy pillanat statisztikai mutatói ellenére sem), a cionizmus nem azonos a zsidósággal (Magyarországon még pillanatnyi statisztikai mutatók sincsenek). A nácizmus mindenek középpontjába tette a „zsidókérdést”. A hazai vulgár-cionista offenzíva (a mindent betakaró „liberális” védőernyő alatt) 1989 óta görcsös erőlködéssel rángatja középpontba a magyar nép számára érdektelen zsidókérdést. A magyar népet mintegy 1600 napja, napról napra arról akarják meggyőzni, hogy antiszemita, s a magyar népről világszerte hirdetik, hogy antiszemita (vagyis hogy fenyegeti a zsidókat, akikkel új nemzedéke — Budapesten kívül — már nem is találkozik, akiket nem ismer, akik egyfajta fantomként jelennek meg számára). Van-e rasszizmus Magyarországon? Igen, van. A rasszizmus a pro forma leplezett vulgár-cionista politikai kurzusban nyilvánul meg, sajtóban és tömegkommunikációban. A Landeszmann-nyi- latkozat olyan nézetet hozott napvilágra, miszerint a magyar „faj” alacsonyabb rendű, mint a zsidó „faj”. Ez hitlerizmus. (Csak apropóként: e sorok írója a hatnapos háború után saját szemével olvasta az „Új Kelet” című izraeli magyar nyelvű lapban: ,A zsidó sikerek titka öröklött felsőbbrendűség” — címszedés, text blokk kurzív.) 1945-ben fogadalmat tettünk, hogy a fajelméletet soha többé nem engedjük kikelni a hazai talajban, sem osztályozni az embereket származás szerint. A hazai politikai játékteremben a náci büntetőexpedíciók mintájára hajszát indítottak Csurka István ellen, rasszizmust tulajdonítván neki (egyetlen bizonyító idézet nélkül). Legyen szabad közölni Csurka István nyilatkozatát (a Rudé Pravó-nak): „Magyarnak tekintünk mindenkit, aki magyarnak akarja érezni magát.” Landeszmann főrabbi viszont a magyar kultúra zsidó származású alkotóit (akik vitathatatlanul magyarnak érezték magukat), kizárja a magyarságból, illetve a magyarságot kizárja ezek kulturális alkotó munkájából. Ezzel a főrabbi rasszista meggyőződése mellett tesz hitet. Vajon honnan kapta a rasszista szemléletet? Mindebből következik, hogy ez már nem tréfa: a megkergült cionista hatalmi politika veszélybe dönti a magyar nép egészét és ezen belül a magukat természetesen magyarnak érző zsidó származású állampolgárok tízezreit, akiket most a totális gátlástalanságban iskolázott cionisták zsidótörvényei (vagy éppenséggel „magyar-törvényei”) fenyegetnek. A nemzeti-szociális (Herzl kifejezése) cionista hatalmi politika, a náci fajelmélet mérgének befecskendezésével, pogromok áldozataivá akarja tenni a magyar zsidókat, hogy ennek ürügyén, tervei szerint külső erők igénybevételével csapást mérjen a magyarság egészére. Ez a Funar nagyromán görcseihez és Anatole France Crainque- bille-jének rendőréhez hasonlóan paranoid (Izrael állam részéről sem vállalt) vulgáris cionizmus, mint a nácizmus mai megjelenési formája, az emberi tisztesség védelmére méltó öt kontinens zsidó millióinak ellensége és az antiszemitizmus forrása. E bben az egyre kritikusabbá váló helyzetben szükséges a keresztyén (illetve nem zsidó) és a zsidó vallású vagy származású magyarok összefogása. A keresztyén magyaroknak határozottan és élesen el kell határolódniok minden antiszemitizmustól, és keményen föl kell lépniök a zsidóellenes rasz- szizmus legkisebb jele ellen is: a keresztyén magyaroknak a magyar zsidók lelkűkből lelkedzett testvérei. Immunitást kell adni a tömegkommunikációból és a sajtóból áradó szellemi kábítószerekkel szemben. Ami pedig a zsidó vallású és zsidó származású magyarokat illeti: mint amiképpen Singer Ödön óbudai főrabbi a Landeszmann-káromlás visszautasításával bátran, emberül, nyílt zsidó szívvel és nyílt magyar szívvel már megtette, elkerülhetetlenül szükséges a többi magyarral testvéri viszonyban élni akaró magyar zsidók fellépése ama perverz ultra-nacionalizmus ellen, amely mind a zsidó hitfelekezeten belül, mind a hazai sajtót és tömegkommunikációt megszállva tartó Aczél (György)-kreatúrák akcióiban, mind a Parlament padsoraiban megnyilvánuló magyarellenes gyűlöletkeltéssel, filoszemita álarcban fellépő fogadatlan prókátorként, magát a zsidóságot veszélyezteti. Sándor András A naiv ember azt gondolta, hogy az istente len kommunizmus bukása után eufórikus szeretetben fogunk együtt élni keresztyének és zsidók, ilyen és olyan demokraták, kormányra jutottak és ellenzékiek, hisz a szabadság mámorító érzése fogja uralni a társadalmi légkört. A naiv ember tévedett. Mert mit lát maga körül? Azt, hogy napról napra nő a társadalmi diszharmónia. Rá kellett hát jönnie, hogy ő nagyon balga, az Úristen azonban bölcs. Mert íme, a bibliai időkben a zsidó népet negyven évig ván- doroltatta a sivatagban, és még Mózesnek sem engedte meg, hogy meglássa az ígéret földjét. Pedig nem akármilyen népségről volt szó, hanem a választott népről. Úgy látszik, velünk is ezt csinálja, negyven vagy valahány évi bolyongásra ítél. Nem lévén a közelben homoksivatag, a közéletet rendelte számunkra sivatagul. Ebben kell „vándorolnunk”, s csak gyermekeink érik meg, hogy posztkommunista ország helyett egy igazán szabad ország polgáraiként éljenek. Mindany- nyian — magyarok, cigányok, szlovákok, zsidók. Mindez akkor jutott eszembe, amikor elolvastam a Heti Magyarország február 26-i számában a „Zsidók és magyarok” című interjút. Az újságíró Zoltai Gusztávval, a Budapesti Zsidó Hitközség ügyvezető igazgatójával és Landeszmann ■ Györggyel, a vezető főrabbival beszélgetett. A válaszokban — valóban — nem egy megszívlelendő, sok tudomásul veendő és még több vitatandó gondolat, kijelentés hangzott el. E vitathatók közül néhánnyal fogok foglalkozni. Zoltai Gusztávtól tudjuk, hogy a zsidó vallás egyik törvénye így szól: „Keresd annak a népnek a békéjét, ahol élsz!” Sajnos ebben az interjúban nem érvényesül ennek a törvénynek a szelleme. Amikor például a második világháborús zsidó emberveszteség felől érdeklődik az újságíró, a válasz így hangzik: „A történelmi Magyarország területéről 600 000”. A történelmi Magyar- ország 1918-ban megszűnt, az 1944-es területéről pedig — Braham véleménye szerint — 550 000. (Most azzal ne foglalkozzunk, hogy Stark Tamás történész számadatai ennél lényegesen kisebbek.) Landeszmann György ezzel kapcsolatban kijelenti: „Gyűlölöm a statisztikát. Teljesen mindegy, hogy 600 000 vagy csak egy”. Elvileg teljesen igaza van, de ha az egy is több az elfogadhatónál, akkor miért mondanak 50 000-rel többet a szaktekintélynek számító Brahamnél? De a megbízhatóság sem nagyon izgatja ezeket a tudós férfiakat. Brahamet korrigálják, de Eichmannt megkérdőjelezhetetlen forrásként idézik. Megdöbbentő: Eichmann szava szentírás két magyar zsidó számára! Pedig már az első mondatában is csúsztat: „... a 600 000 zsidó megsemmisítését (kiemelés tőlem — T. B.) ...a magyar társadalom támogatásával tudták csak végrehajtani”. (Ha idézet, akkor nem tudták, hanem tudtuk!) Előzőleg azt mondták, hogy csak a határig kísérték őket magyar csendőrök és katonák. Tudjuk, az auschwitzi jegyzőkönyv előtt nem volt köztudomású a „megsemmisítés”. Zoltai Gusztáv tehát — Eichmann után szabadon — az egész magyar nép felelősségéről beszél. És mi az igazság? A német megszállásig, tehát 1944-ig a zsidók Elie Wiesel Nobei-dí- jas író szerint is „viszonylagos biztonságban” éltek. Tegyük hozzá: a munkaszolgálatosokon kívül a többieknek ez inkább biztonságos volt, mint viszonylagos. Különben miért szaladt volna a Jewish Agency egyik képviselője a brit külügyminisztériumba, amikor tudomást szereztek a magyar kiugrási kísérletekről? A. W. G. Randall feljegyzése szerint: „aggodalommal gondolnak azokra a lehetséges következményekre, amelyek a magyarországi zsidókat fenyegetik, ha a magyarok idő előtt szakítanak Németországgal”. Magyarország tehát a megmaradás szigete volt. Ezt még izraeli tudósok is elismerik. (1. Lívia Rothkirchen tanulmányát a Yad Vashem Studies VII. kötetében!). Teljes mértékben meg tudom érteni, hogy a magyar zsidóság nem tud szabadulni 1944 keserű emlékeitől, de éppen az idézett vallási törvény szellemében nem kellene elfeledkezni azokról a pozitívumokról sem, amiket a magyarság e nehéz időkben produkált. Ha már a történelmi Magyarországról esett szó, említsük meg Esterházy Jánost, a szlovákiai Magyar Párt vezetőjét, aki az ottani parlamentben egyedül szavazott a zsidók deportálása ellen. (Persze mást is tett a zsidók érdekében!) Amikor emléktáblát helyeztünk el budapesti lakóházán, az ünnepségről hiányoztak a zsidóság képviselői. De attól az ünnepségtől is távolmaradtak, melyen Koszorús Ferenc emléktábláját lepleztük le. Ő volt a parancsnoka az 1. páncélos hadosztálynak, amely 1944. július elején meghiúsította az Eichmann—Baky irányította puccsot. Ennek célja a kormányzó eltávolítása és a több mint kétszázezer zsidó deportálása volt. Őket mentették meg — Horthy Miklós megbízása alapján — Koszorús és katonái. Vácott, egy állami árvaházban mintegy száz lengyel zsidó gyermek élt. 1944. március 19-én életük veszélybe került. A „deportálást támogató magyar nép” fiai órák alatt a fővárosba hozták az „árvákat”, akik magyar családoknál épségben megérték a szabadság napját. Landeszmann György — Eichmannra hivatkozva — kijelenteti, hogy sehol Európában nem volt annyi feljelentés, mint itt. Érdekes, hogy egy másik náci, Alfred Trenker budapesti Gestapo-főnök szerint a feljelentések száma „a megszokott volt”. (1. Gosztonyi Péter: Magyarország a második világháborúban!) Landeszmann szerint, ha a magyar kultúrából kivennénk a zsidók műveit, „akkor nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack”. Ilyesmit csak a nácibarát Hóman Bálint engedett meg magának, amikor a börtönben ezt mondta Dénes Bélának: „Magyarországon mindent a svábok és a zsidók teremtettek”. Erről Dénesnek ez volt a véleménye: „Én mint zsidó és mint cionista, csak felháborodni és csodálkozni tudtam”. Én is! D e szóljunk arról is, amiben egyetértünk! Zoltai — a zsidó származású ' 19-es és ’45 utáni gyilkosokkal kapcsolatban — kijelentette, hogy az, aki az isteni törvényeket megsérti, az nem számít zsidónak. Egyetértünk. Mi viszont azt nem tartjuk magyarnak, aki megsérti az emberiesség törvényeit. Ha ezt ők is elfogadják, akkor megtaláltuk az egyetértés alapját. Mert így elkerülhetjük az általánosítás hibáját, ami minden elfogultság és minden embertelenség forrása. Salom, salom! Béke, béke! Török Bálint Salom, salom! A február 26-án megjelent Heti Magyarországban közreadták Ormányi Kálló Gyöngyi interjúját Zoltai Gusztávval, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szöv ségének ügyvezető' igazgatójával és Landesz- mam György budapesti vezető' főrabbival. A beszélgetésben a magyar zsidóság e két választott vezetője olyat magatartást tanúsított, olyan kijelentéseket tett, lyan ténybeli ferdítéseket engedett meg magának, ami minden józanul gondolkodó emberből, de — a jelek szerint — leginkább a zsidó és zsidó származású emberekből felháborodást váltott ki. Hosz- szabb-rövidebb nyilatkozatok, vitacikkek jelentek meg a sajtóban, maga Landeszmann György főrabbi például bocsánatot kért. Lapunk március 5-i számában Bánó Attila „Marad a bőgatya?” című vezércikkében foglalkozott a kérdéssel. Meggyőződésünk, hogy a megbékélés alapja csak a nézetek nyílt, de tisztességes hangú megvitatása lehet. Ezért adjuk közre Török Bálintnak a Heti Magyarország március 19-i számában megjelent vitacikkét, melyből megismerhetők a két zsidó egyházi vezető legsúlyosabb tévedései és azok cáfolata.
