Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-22 / 67. szám
i PEST MEGYE! HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. MÁRCIUS 22., HÉTFŐ J3 Koldusok Magyarországa? A kommunisták kedvenc demagógiabombája volt a Horthy-rendszer három millió koldusára való hivatkozás. Ugyanígy ismét előszeretettel fröcsögnek az ötmillió létminimum alatti sanyarú sorsáról. Úgy tűnik, a baloldal képtelen megszabadulni attól a meggyőződésétől, hogy a szegénység, a nyomor és a nincstelenség a baloldal „fő szövetségese”. Valóban, hosszú időn át nagyon hatásos húzás volt a rájuk való hivatkozás és a velük való zsarolás. Csakhogy időközben történt egy s más a világban. A fogalmak átértékelődtek, de legalábbis módosultak. Régen a szegény—gazdag fogalompár nem erkölcsi ítéletet fejezett ki, hanem gazdasági különbséget. A baloldal próbálta meg, hogy a szegénység fogalmát is manipulálja. Először a koldust „léptették” helyébe, majd a nincstelennel azonosították. Valljuk be, jól sikerült ösz- szemosás volt. A tisztes szegénység „Arany János-i” fogalma eltűnt, pedig a mai szegény, akit elegánsan létminimum alattinak neveztek ki. már nem hasonlít hozzá, a koldus és nincstelen pedig alig értelmezhető. A mai szegénynek, a „létminimum alattinak” lakása, tv-je, autója vagy más anyagi javai vannak. A fő gondja az, hogy szűkösek az anyagi lehetőségei, vékonyan táplálkozhat és nem tudja kielégíteni kulturális igényeit. Ha pedig nem rendelkezik valamilyen kiegészítő forrással, akkor fokozatosan a perifériára szorul, és a teljes kiszolgáltatottság fenyegeti. Szerencsére csak fenyegeti, mert az önkormányzatok rendelkeznek már annyi pénzzel, hogy ez kivédhető legyen. A mai helyzetben „kulcskérdéssé” lett a szegénység, beszélni kell róla, helyére kell tenni. A kommunizmus, mint tudjuk „felforgatta a világot”. Ez nemcsak a politikai térkép átalakítását jelentette, hanem az erkölcsi „fej- reállást” is. Egyszerre a nép ellensége, kulák és kizsákmányoló lett mindenki, akinek valamije volt. Szégyelnivaló lett a vagyon és a jólét, nemkülönben a jólöltözöttség. A szocialista erkölcsben való megdicsőülés netovábbja volt az a „kitárulkozás”, mely az „Elvtársak, nekem semmim sincs!” ünnepélyes deklarálásában jelent meg. A többi „ebből” következett. A dolgozónak valóban semmije sem volt, sőt fizetés helyett is valami „szocialista szimbólumot” kapott, ami Nyugaton borravalónak is kevés volt. Ugyanakkor hazánkban a „hivatásos forradalmárnak" felkent vezéreké volt minden. Egy intésre vettek külön kormánygépeket és indítottak kormányvonatokat be- vásárlótuméra. Egy másikra 500 méterenként állítottak rendőrt a vasút mellé „biztosításul” és építették ki a sztrádát a pártközponti üdülőig és „stratégiai” utakat — a vezetési központnak és oktatási intézményeknek álcázott — vadászházakig és zártkörű klubokig. Egy harmadikra pedig számolatlanul röpültek a vissza nem térülő dollárok nemcsak Moszkvába, hanem „kormányhitelként” Vietnamba, Laoszba, Angolába, Nicaraguába és ezer más helyre. Elszámolás, beszámolás és ellenőrzés nélkül. Az ország akkor lett szegény, de még mindig nem koldus, bár a perifériára szorulás már megkezdődött. A vértelen forradalmunknak tulajdonképpen nincs is „más” dolga, csak talpára állítani az országot. Először a gazdasági és társadalmi szférát és mellette az erkölcsöket. Az átalakulás — ma már majd mindenki tudja—hosz- szú és keserves folyamat, amit annál nehezebb elviselni, minél reménytelenebbnek látszik a nehezen várt siker. Ezt az ellenzék és az ellenség is nagyon jól tudta és tudja. Éppen ezért a koalíció megbuktatásának legbiztosabb eszközéül a remény, a bizalom és az akaraterő szétverését tűzte ki. A legegyszerűbb módon a törvényszerűen jelentkező nehézségek felnagyítása, sőt az egzisztenciális veszélyeztetettség fokozása volt. A bevált jelszavak: a nyomor, az éhezés, az utcára kerülés és a lezüllés veszélyeinek imamalomszerű szajkózása. Nem véletlenül nem beszéltek a tisztes szegénységről, amely többé-kevésbé kötelező, és amely ma elsősorban a takarékosságban, a mértékletességben és a rég elfeledett, de hasznosítható „tartalékok feltárásában” jelentkezhet: a már elfeledett konyhaművészet és egymás kisegítése, a lengyelpiacokon vásárlás, ami jelentős segítség. Ehelyett ötmillió reménytelen helyzetben lévő „koldusjelöltet” láttatnak velünk, és az éhségtől összerogyó tanulókat és felnőtteket emlegetik, Boszniát és Etiópiát sugallva belénk. Lehet, hogy ilyen előfordul, de annak az okát érdemes lenne megvizsgálni. Magyarországon még a leg- ínségesebb időben sem „kellett” senkinek sem éhen halnia. Ma sem. Fel kellene ismernünk, hogy ennek a „nyomorpropagandának” kettős célja van. Egyrészt be akarják „bizonyítani”, hogy a mucsai- ak, a nép-pemzeti koalíció képtelen ezt az országot vezetni, így a helyükbe kívánnak ülni, de minél hamarabb. Másrészt előkészíteni a volt rendszer urainak és kedvezményezettjeinek visz- szatérését. Igaz, most nem „proletárforradalmi” jelszavakkal, hanem szocialista, sőt szociáldemokrataként. Internacionalizmus helyett pedig kozmoliberalista „szu- permanokként”. A lényeg mindig ez volt, csak a taktika változott. Ne feledjük, immár három éve, hogy állandóan az elkerülhetetlen csődről, a száguldó inflációról, az ösz- szeomlásról zengtek jóslatokat a fizetett szakértők. A kormányt havonta szólították fel lemondásra, és kinyilatkoztatták, hogy az ország rosszabb helyzetben van, mint 1990-ben volt. A szakadék tovább mélyül, és talán csak öt év múlva kezdődik meg a fellendülés. Mégis, mit tapasztalunk? A forint szilárdabb, mint volt, a megtakarítások „érthetetlenül” óriásak. 60 ezer cég és 600 ezer magánvállalkozó dolgozik. Az export és idegenforgalom ráfizetés helyett hasznot hoz. Szóval: A kutyák ugattak, a karaván haladt. És mit látunk most! Az alagút végét eddig még sejteni sem akaró ellenzék részt akar venni a sikerben. Pontokba szedett — eddig jórészt tagadott — módon akar „segíteni” a kormánynak. Persze, ha sikerül az, ami várható — a 93-as évben megkezdődik a fellendülés —, akkor elmondhatnák, ez azért volt lehetséges, mert ők megmondták, hogy mit kell csinálni. (Nem rossz trükk!) Ám ha mégsem lesz fellendülés, akkor remek választási ágyúhoz jutnak, amivel jövőre egész évben lődözni lehet: íme, a kormány még az „ő” rendkívül konstruktív segítségük dacára sem tudott bizonyítani. Hatásos, de nagyon átlátszó húzás, ezt az annyira lebecsült „mucsaiak” sem eszik meg. Az emberek azonban nem felejtenek. A három esztendeig tartó ellenpropaganda szemmel láthatólag megbukott. Az emberek jobban hisznek a neves külföldi szakértők ígéretes prognózisainak, mint a „baue- rok és petschnigek” bombasztikus jóslatainak. Annál is inkább, mert a világba ordított jóslataik a saját fejükre hullanak vissza. Az egyre inkább „talpra- álló” emberek jó része már tudja, mi a teendő. Tisztes anyagi szegénységben, de magas erkölcsi tudattal és az akarás vállalkozó szellemében dolgozik. Keresi az eddig ismeretlen kiutakat, kitörési pontokat, és egyre jobban valósítja meg a szerény, de szorgalmas magyarok filozófiáját: Szegények vagyunk, de élünk, ha még nem is olyan jól. Práczki István Monorierdő HISTÓRIA HARD! PETER Adalékok a tanácsköztársaság egyházpolitikájához II. A tanácsköztársaság, kikiáltásának pillanatától kezdve, élesen támadta az egyházat. Propagandájával kettős célt akart elérni: 1. „Fel akarta világosítani” az ország lakóit az egyház és a kapitalizmus összefonódásáról, s így a széles néprétegek előtt is érthetővé tenni az egyházakat is sújtó törvények szükségességét. 2. A tömegek elől eddig elzárt egyetlen „tudományos világnézetet”, a materializmust kívánta elterjeszteni. A „népbutító eszközeitől" megfosztott egyházaktól a felvilágosító propaganda hatására a hívek maguktól fognak elfordulni, a templomok kiürülnek, az egyház és a papság pedig eltűnik — remélték a tanácsköztársaság vezetői. Ám amíg a proletariátus és a parasztság felvilágosítása megtörténik, s az egyházellenes nézeteket elfogadják, biztosítani kell a vallásszabadságot. Stratégiájuk szerint erre azért volt szükség, mert az egyház évszázadokon át tartó „káros” hatása mélyen a hívekbe ivódott. A gyorsan, a kellő körültekintés, a nép és az egyházak ismerete nélkül meghozott törvények, rendelkezések természetesen egyaránt elégedetlenséget váltottak ki a papság és a hívek körében. A májusi és a júniusi zavargások mögött, ha nem is elsősorban, de mindenképpen kimutathatóan ott állt a tanácsköztársaság egyházpolitikája. A proletárdiktatúra vezetői — legalábbis egy részük — bukásuk előtt felismerték, hogy az egyházzal való hosszabb együttélésre kell berendezkedniük. Bizonyos intézkedések erre utalnak. Szervezeti átalakítás A tanácsköztársaság kikiáltásával egy időben megszűntek a minisztériumok, helyüket népbiztosságok foglalták el. A Vallásügyi Minisztérium helyébe azonban nem szerveztek Vallásügyi Népbiztosságot, bár egyes jelek szerint felvetődött megalapításának gondolata: 1. Kunfi Zsigmond közoktatásügyi népbiztos a Forradalmi Kormányzótanács első ülésén jelentette, hogy a Vallásügyi Népbiztosságba küldte ki Persián Adámot.1 2. A FKT határozatában nem véglegesen, hanem a „továbbiakig” hagyta a Vallásügyi Minisztérium ügyeit a Közoktatásügyi Népbiztosság hatáskörében.1 Ha fel is vetődött a Vallásügyi Népbiztosság megalakításának gondolata, ez ekkor csak a pillanatnyi elvi tisztázatlanság számlájára írható: A március 21-én kiadott jegyzék, mely a népbiztosságokat sorolja fel, nem említi a Vallásügyi Népbiztosságot, s Kunfi Zsigmond maga küld ki valakit, noha ha az valóban népbiztosság volna, akkor Kunfinak ehhez nem volna joga. A volt Vallásügyi Minisztérium ügyei végül is a Kunfi Zsigmond által vezetett Közoktatás- ügyi Népbiztosság hatáskörébe kerültek, itt alakult meg a vallásügyekkel egyedül foglalkozó Vallásügyi Likvidáló Hivatal A hivatal vezetését először nyilván Persián Ádámra“ bízták. Erre utal az, hogy Kunfi Zsigmond őt küldte ki a volt Vallásügyi Minisztériumba, ő tett javaslatot az egyházi műkincsek lefoglalására, csak a Forradalmi Kormányzótanács második ülésén javasolja Kunfi Zsigmond. hogy valakit fölé kell helyezni.1 * Az a valaki, akit Persián Ádám fölé helyeztek, Fáber Oszkár volt. Persián valószínű ezek után azonnal elkerült a Vallásügyi Likvidáló Hivatalból, ugyanis a hivatal tevékenységéről készült augusztus 1 -je utáni jelentés nem is említi nevét.4 * 6 Fáber Oszkár 1879-ben született. A középiskola elvégzése után piarista szerzetesnek jelentkezett. A rendből 1902-ben kilépett, s hamarosan a szociáldemokraták között találjuk, ahol élesen támadta az egyházat. Több antiklerikális mű szerzője.1 A Vas, majd a Mester utcai felsőkereskedelmi iskolában tanított, mint magyar—történelem szakos tanár. Visszameléke- zések szerint'’ diákjaival megismertette a szocialista eszméket. Még a tanácsköztársaság kikiáltása előtt, 1918-ben négyévi fegyházbüntetésre ítélték.7 (Folytatjuk.) 1 A Forradalmi Kormányzótanács jegyzőkönyvei 58. o. ‘ Persián Ádám a „polgári demokratikus forradalom idején a kormány vallásügyi megbízottja volt.” (im. 58. o.) A tanácsköztársaság kikiáltása után a római katolikus alsópapságot az új rendszer támogatására szólította fel. (Magyarország története 8. k. 200. o.) ' A Forradalmi Kormányzótanács jegyzőkönyei 62. o. 4 Politikatörténeti Intézet Archívuma 605. f. II/5a. s Például: A klerikális veszély, A keresztény szocializmus, Egy szerzetes naplótöredéke. 6 Politikatörténeti Intézet Archívuma 867. f. I/v-27, l/v-143, l/v-210. 7 Új Magyar Lexikon. A Szent Korona Gödöllőn Aligha található Európában még egy korona, amelynek sorsa annyira viszontagságos lett volna, mint a magyar. II. József élete utolsó napjaiban rendeletéit visszavonva ahhoz is hozzájárult, hogy a Szent Korona visszatérjen az országba. Az 1790. évi 6. te. elrendelte, hogy „Budán őriztessék, és az országgyűlésileg egybegyúlt karok és rendek beleegyezése nélkül máshová ne vitessék”. Másfél évtizeddel később azonban ismét vándorolni kényszerült a magyar korona. Napóleon hadai 1805-ben legyőzték I. Ferenc császár és király seregét. Félő volt, hogy a hadműveletek Magyarország területére is átterjednek, ezért a Szent Korona elmenekítéséről döntöttek. 1805. december 1-jén báró Splényi József koronaőr vezetésével erőltetett menetben indult a koronaőrség a kincsesei testőrök kíséretében a távoli Munkács várába, ahová december 9-én érkezett. Budáról kiindulva az első éjszakát a korona és kísérete a gödöllői kastélyban töltötte. A Szent Korona a következő év március elejéig volt Munkácson. Ahogyan oda, a visszafelé vezető úton sem terveztek semmilyen ünneplést, a cél a mielőbbi visszaérkezés volt Budára. Am amerre csak elhaladt a menet, a nép kitódult tiszteletére. A koronát 1806. március 19-én Mezőkövesden, a plébánia egyik szobájában helyezték el, másnap, 20-án Gyöngyösön volt. A Budára érkezés előtti utolsó éjszakát március 22-én most is a gödöllői kastélyban töltötte a Szent Korona és az őrség. Forrásunk nem számol be arról, hogy ünnepelte Gödöllő népe a koronát. Feltehetően itt is „...valamennyi harang zúgása, a mozsarak durrogása közben, jámbor népünknek énekkíséretével” haladt végig a menet a településen — ahogyan Gyöngyösön történt. Pogány György
