Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-20 / 66. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP HITÉLET 199.1. MÁRCIUS 20., SZOMBAT 9 ...Krisztus meghalt értünk Szent Pál mondja: „Isten azzal bizonyítja irántunk való szelete­iét, hogy amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt ér­tünk." (Róma. 5,8.) B. Traven, „Indián térítés” című könyvében olvasom, hogy egy hittérítő szerzetes és az indiánfőnök beszélgetnek. A törzs- főnöknek panasza van eddigi isteneire, mert nem küldenek kel­lő időben esőt és szárazságot. Most azt szeretné megtanulni, hogy a szerzetes atya tud-e jobb isteneket ajánlani. A misszio­nárius hosszan beszél neki Krisztusról, a kereszténységről s másnap, amikorra a törzsfőnök választ ígér, néhány kérdést tesz fel: A te istened megkorbácsoltattu magát, igaz ez? — Igaz! Tűrte, hogy leköpjék, megcsúfolják, sárral dobálják, mint egy bolond királyt? — Igen! — Tűrte, hogy egy gerendára szö- geljék? — kérdi tovább a törzsfőnök. S amikor a szerzetes atya igenlően válaszol és beszél a megváltás titkáról, az indián fejét csóválja és azt válaszolja: Aki nem tud olyan tekintélyt gyako­rolni az emberekre, hogy azok ne merészeljék leköpdösni, kigú­nyolni, sárral dobálni, nem lehet az indiánok istene...! A törzsfőnök nem fogadta el istenének a szenvedő Krisztust! Ő sehogysem fogta fel, hogy így is meg lehet váltani az embere­ket, nemcsak harccal, pusztulás és hullahegyek árán. JÉZUS harcában csak egy halott volt: Ő maga, a fővezér s a többiek mind életben maradtak, akikért harcolt: O vérzett mások he­lyett, Ő vállalta az ütéseket, fájdalmakat, meggyalázást. Az in­diánfőnök ezt nem értette meg, a szeretetnek ezt a titkát, azt amelyik vállalja a szenvedést ahelyett, akit szeret. JÉZUS nem fél attól, hogy nem értik meg az emberek a ke­resztnek a csodálatos titkát. Tudja, hogy az akkori művelt, po­gány világ ostobaságnak fogja tartani a kereszt követését, a zsi­dók botránkozással néznek majd rá, és mégis kitart a „gyalá­zat fája" mellett. Milyen szörnyű lehet a bűn, ha az Atya egy­szülött Fiát, akit öröktől fogva szeretett, nem kíméli. Az Atya a szörnyű szenvedést kéri tőle a bűnök megváltásáért! S Jézus megadja ezt a rémes váltságdíjat. Nem kényszerből, hanem sze­rétéiből. Mi valamennyien irtózunk a szenvedéstől%s ezért min­dig titokzatos marad számunkra a KERESZT. Jézus megszaba­dulhatott volna — mégse telte. Miért? „Szeretett engem és ön­magát adta értem..." (Gat. 2.20) mondja Szent Pál. Én voltam Neki fontosabb, — nem önmaga! Igen, ez a kereszt válasza: ÉRTED történt! Azért diadalunk, kincsünk, büszkeségünk a kereszt, mert Jé­zus isteni szeleteiének himnusza árad róla. Nemcsak, hogy nem szégyelljük, hanem nevünkben is benne hordjuk, hiszen eb­ben a szóban, hogy keresztény, benne van a kereszt is. Meg­szentelte Jézus a kereszt jelével egész életünket, s mindenüvé elvisszük és az Ő tulajdonának kiáltjuk ki. A kereszt valamikor a halál jelvénye volt, Jézus halála óta az élet eszközévé vált. Azóta lehet csak üdvözölni, mióta Krisztus meghalt a keresz­ten. A szeretet győzött rajta — legyőzte a gyűlöletet, az élet aratott diadalt rajta — megtörte a halál erejét, az Istenfia ti­porta le — az ördög hatalmát. Nekünk ezt beszéli a kereszt két egyszerűen összerótt durva gerendája! Michelangelo így vallott: „A szenvedés és a kísértés sötét, óráiban születik meg a hős és a szent." Kereszt Királya és Ura! Köszönjük a megváltást! Köszönjük, hogy meghaltál ér­tünk! Segíts, hogy bennünk is megszülessék a hős és a szent! Hajdú Jenő apát-plébános Kocsér Albertirsai evangélikus gyülekezet Egyetlen esélyünk: a keresztyénség Nehéz eldönteni, ki a híresebb személyiség a Roszik-család- ban. Az apa (nagypapa) Roszik Mihály, az albertirsai re­formátus lelkész, aki 41 évi szolgálattal a háta mögött ma már egykori saját tanítványainak gyermekeit, unokáit fo­gadja a keresztyén szellemiségű' óvodába, vagy a fiú (maga is többgyerekes apa) Roszik Gábor, a parlamenti képvise­lő, a gödöllői evangélikus lelkész, aki szintén számtalan­szor tett tanúbizonyságot családi hagyományként őrzött hazafiságról. Méltán mondható rá, hogy nem esik messze az alma a fájától. — Számomra a hazaszeretet el­sősorban azt jelenti — mondja Roszik Mihály, aki többórás fe­ledhetetlen, derűs és egyben tar­talmas beszélgetésre látott ven­dégül —, hogy meg kell szólal­ni. A magyar embernek ki kell állni a másikért, szót kell emel­ni magyar sorstársakért. Bejár­tam számos országot, így jog­gal hangoztatom: magyar csak e hazában lehet az ember. S ne szégyelljük nemzeti hovatarto­zásunkat: legyünk csak magya­rok, vállaljuk fel múltunkat, je­lenünket... Amikor prédikálok, mindig azt mondom híveim­nek: úgy beszélek előttetek, mintha először tennék ilyet, s ti úgy hallgassatok, mintha utoljá­ra nyílna erre lehetőségetek. Elsősorban lelkész vagyok, s bár hosszú életem, s ezen belül is a 41 éves albertirsai szolgála­tom alatt sokféle feladatot kel­lett elvégeznem, számomra mindig is Isten szavának közve­títése volt az elsőrendű. Hogy mennyi ez a negyvenegy év? Azt magam is csak úgy tudom áttekinteni, hogy végigszámo­lom: 15 párttitkárt, „koptattam el,” 10 tanácselnököt éltem át, hat iskolaigazgatóval volt vala­miféle kapcsolatom, s nyolc es­peres beiktatásán vehettem részt. Mennyi kísértésnek volt kitéve az ember ezen négy évti­zed alatt! Egyet azonban megta­nultam a hosszú szolgálat köz­ben: soha még a kisujjamat se adjam sekinek! Tűrjem el a megálaztatást, a félreállítást, a bírálatot! S mit mondjak: eköz­ben soha egy percre sem veszí­tettem el jókedvemet. Különös ajándéka a minden­ható Istennek, hogy megélhet­tem ezt a rendszerváltást. Mi ta­gadás, magam is beletörődtem abba, hogy minden úgy marad, ahogyan a háború után bérén dezték a hazában. Ezekben a nehéz időkben erőt adott az a tudat, hogy misszionáriusnak tekintettem magamat. Olyan­nak, akinek munkája negyven év alatt egy percre sem szünete­lő hitoktatással, s istentisztele­tekkel telt el, egyszer majdcsak gyümölcsöt érlel. Most végre elérkezett ez az idő is. Az albertirsai evangélikusok elégedettek lehetnek: van óvo­dájuk. hamarosan beindul ele­mi iskolájuk, melyhez épp a na­pokban kaptunk kétmillió fo­rint támogatást a Szerencsejá­ték Rt.-tői, s a nehéz és kilátás­talan évek ellenére is fennma­radt, sőt ma már közmegelége­désre működik a Szeretetottho­nunk, sőt még egy Vendéghá­zunk is messzire viszik a gyüle­kezetét, s a falu hírét. Utóbbi­ban már Olaszországból, s Né­metországból érkezett vendé­gek is megszálltak, s több ha­zai rendezvénynek is otthont adott e szép épület. Sokan talán csodálkoznak fá­radhatatlanságomon, aktivitáso­mon. Nos, ez családi, — nem örökség, hanem adomány. Ha­Hancsovszki János felvétele tan voltunk testvérek; amolyan igazi magyar „proletár” család volt a miénk. Szegénységben, nyomorban, sok-sok küzdelem­mel éltük életünket. A szeretet, a jó erkölcs mellett munkára is megtanítottak a Roszik-család- ban. Ezért nem fáradok el ma sem, ha jó ügyről, nemes célról van szó. S hogy mi jelenti mindezt számomra, azt legtalá­lóbban így foglalnám össze: azért küzdöttem egész életem­ben, s azért dolgozom ma is rendületlenül, mert vallom, s vállalom, hogy a magyar nép megmaradásának egyetlen esé­lye a keresztyén eszme érvénye­sülése. Maliár Éva HITVALLOK Gulyás Lajos emlékezete Gulyás Lajos 1918. február 4-én született a felvidéki Kisújfalu- ban. Érsekújváron érettségizet, majd a pápai református teológi­án szerzett lelkészi oklevelet. 1948 májusában a nyugati határ melletti, Mosonmagyaróvár kö­zelében fekvő Levél községbe kerül lelkésznek, ahol számos er­Tolnay Tibor grafikája a nagyváradi bazilikáról délyi, felvidéki magyar család lelt otthonra a kitelepítések nyo­mán. Magyarországért, az igazsá­gért való kiállásáért az 1956-os forradalom bukása után elhurcol­ják, koncepciós pert folytatnak le ellene, majd 1957. december 31-én — Szilveszter napján — akasztófára küldik a magyarság legfőbb ellenségei, a kommunis­ták. Jelképes értelmű, hogy ki­végzése előtt egy nappal veszi át a református egyház első embe­re, Bereczky Albert püspök az ál­lami kitüntetést a „30 ezüstöt” a Népköztársaság Elnöki Tanácsá­nak elnökétől, Dobi Istvántól, több egyházi vezetővel együtt. A kitüntetést a „jeles” egyházi ve­zetők — idézem — „az ellenfor­radalom alatt a népi hatalom mel­lett tanúsított bátor helytállásu­kért, és az azóta eltelt egy év alatt, szocializmust építő hazánk és népünk érdekében, a békemoz­galomban, valamint az állam és az egyház jó viszonyában kifej­tett áldozatos munkásságukért” kapták. Az MTI híradása szerint az ünnepeltek nevében Bereczky Albert hálás szívvel mondott kö­szönetét a kitüntetésért. Gulyás Lajos a forradalom ki­törésekor felvidéki rokonlátoga­tások tartózkodik. Távollétében a járási nemzeti bizottság tagjá­vá választják. Levélre október 25-én érkezik vissza, amikor is részt vesz a mosonmagyaróvári békés felvonuláson. Jelen van a következő napi, tragikus végki­fejleté tüntetésen is, amikor is az ÁVH-iaktanyából tüzet nyitnak a fegyvertelen felvonulókra, diá­kokra, főiskolásokra, fiatal mun­kásokra. A gyilkos sortűznek mintegy száz fiatal lett az áldoza­tává. A felbőszült tömeg később el­foglalta a laktanyát, s meggyil­kolt két, felelősnek tartott AVH-s tisztet. Egy harmadik tiszt öngyilkos lett. A negyedik, üldözött tisztet, Máté főhadna­gyot, életét is kockára téve Gu­lyás Lajos mentette meg a lincse- lés elől. A főhadnagy kórházi ke­zelése és felgyógyulása után 1957 januárjában, egy éjszaka felkereste az őt megmentő refor­mátus lelkészt, s figyelmeztette, hogy meneküljön, mert le fogják tartóztatni. Gulyás Lajos azon­ban ártatlannak tartotta magát és igazának tudatában nem hagyta el az országot. Az ellene indított koncepciós perhez jelentős mértékben járul­hatott hozzá, hogy a forradalom előtt az egyházi ellenzékhez tar­tozott, aminek legpregnánsabb bizonyítéka az 1956. május 23-án Pápán, a pápai református egyházmegye leikészértekezle- tén elmondott súlyos — a kiszol­gáló egyházvezetést nyíltan el­marasztaló — egyházbírálata (Bevezetés a konventi külpoliti­kai jelentéshez.). Gyors elítélésé­ben nem csekély szerepet játszha­tott, hogy korábban a Kisgazda- párt országgyűlési képviselője volt. A hírhedt Fehér Könyv a mo­sonmagyaróvári események ve­zéralakjának, s „véreskezű prédi­kátornak” titulálja, és súlyos el­lentmondásba keveredik, amikor bűnösségét próbálja igazolni. Gulyás Lajost 1957. február 5-én hurcolják el, miután koráb­ban már tartottak nála házkuta­tást. Mindvégig a győri börtön­ben tartották fogva, s ügyének koncepciózus tárgyalásai után feltételezhetően 1957. Szilvesz­ter napján ott is végezték ki. A felső egyházvezetés kétségkívül semmit sem tett megmentése ér­dekében, pedig a hathatós köz­benjárás eredményes lehetett vol­na. Az alsópapság és lelkésztár­sai, amit lehetett megtettek érte. Életét azonban nem tudták kihar­colni egyházvezetői támogatás nélkül. Gulyás Lajosné csak úgy érte­sült férje kivégzéséről, hogy az államügyészség megküldte neki a kivégzés számláját... Az özvegynek és három kislá­nyának sok hátratételt kellett el­szenvednie az elkövetkező bor­zalmas évek alatt. Isten azonban adott elégséges erőt számukra, a hitvalló férj és a drága édesapa szelleméhez méltó helytálláshoz. A református egyház Gulyás Lajost már 1989-ben, elsők kö­zött rehabilitálta, megtörtént vilá­gi rehabilitációja, s újratemetése is. A magyar református egyház 20. századi, hitvalló hőse ma a le­véli temetőben pihen, ahol a múlt év decemberében a református zsinat lelkészi elnöke, Hegedűs Lóránt püspök emlékezett meg Gulyás Lajos mártíriumáról. S mi­kor e sorokat írom, Zwingli Ulrik utolsó szavai jutnak eszembe: „A testet megölhetitek, de a lelket nem!” E szavak igei gyökere Gu­lyás Lajos krisztusi áldozatvállalá­sát is hűen fejezi ki: ,,ÉS NE FÉLJETEK AZOK­TÓL, AKIK A TESTET ÖLIK MEG, A LELKET PEDIG MEG NEM ÖLHETIK..(Máté Evan­géliuma 10. részének 28. verse). Pápai Szabó György

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom