Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-10 / 58. szám

14 PEST MEGYEI HÍRLAP TAJOLO 1993. MÁRCIUS 10.. SZERDA „Amelyik nemzet nem becsüli a múltját, elveszíti a jövőjét” — olvasható a Rókáról készülő falumonog­ráfiának a Rókái Baráti Rör által összeállított rész­letében. Találónak tartom ezt az értékmérő gondo­latot a hiteles kókai falukép kialakításához. Mert van ennek a településnek valami sajátos at­moszférája, hangulata, légköre, tartása, ami feltű­nik a kívülálló érdeklődőnek, találkozzon „Róká­val” akár a helyi iskolában, temetőben, községhá­zán vagy a Pincesor bármelyik hajlékában, falugyű­lésen vagy március 15-i fáklyás felvonuláson. Ebben a Gödöllői dombság és a Tápióvidék határán meghú­zódó, vasúttól kieső, alig négy­ezer lakosú faluban önálló tör­ténete kerekedett a március ti­zenötödikék megünneplésé­nek. A század elejétől a negy­venes évek elejéig-végéig ez a nap volt a kimagaslóan legna­gyobb, az „igazi” nemzeti ün­nep. A falu zászlódíszbe öltö­zött, a polgárok a községháza udvarán felállított viharágyúk dörejére ébredtek. Az „ágyú­zás” a harmincas évek köze­pén szűnt meg, mert egy alka­lommal emberáldozatot köve­telt a díszlövöldözés. Elmara­15-én — a kókai 48-as Kör és a fiatalok ugyanis emléktáblát helyeztek el a kápolna falán, s rögzítették, hogy e helyről néz­te hadainak egykori felvonulá­sát Kossuth Lajos és kísérete. Ebből a történelmi epizódból — Magyarország kormányzó­jának ittjártából — alakult ki Kókán a ma is élő, gondosan ápolt Kossuth-kultusz, a hozzá kapcsolódó legendákkal együtt. Az általános iskola folyosói vitrinjének — s talán a várva várt leendő helytörténeti múze­umnak — féltve őrzött, de büszkén mutogatott kincse, ereklyéje a Kossuth-korsó. A Kossuth-korsó, amiből a kormányzó ivott dása az egész napos rendez­vény eredeti fényén mit sem változtatott. A diákok ezután is az iskola udvarán a délelőtti órákban, a keresztes nővérek és a tanítók szervezte esemé­nyen vettek részt. A felnőttek eközben a községháza udva­rán gyülekeztek. Külön a tűzol­tók, a 48-as Kör, Iparoskor és a különböző egyletek. A rezes­banda pattogós indulókkal csa­logatta az embereket. A felvo­nulók sok-sok zászlóval, a szívük fölött nemzetiszínű ko­kárdával indultak a templom­ba. A Kossuth úton, amelyet mindenkor így neveztek, s a falu főútjának tartottak. A templomban részt vettek a szentmisén, majd a hősi emlék­műnél folytatták az ünneplést. A műsorban közreműködött a dalárda, hazafias versek, ünne­pi szónoklatok és a közösen énekelt márciusi dalok hang­zottak el. A háború után a temetői ká­polnához került át a megemlé­kezés súlypontja. A százéves évfordulón — 1948. március Több változatban forog a köz­szájon erről történet, annyi azonban bizonyos, hogy ami­kor Kossuth Kókán, a Margit- hegyen járt, épp arra tartott tele korsajával egy fiatal me­nyecske. Megkínálta a tiszte­ket. Krámer Iván, az esemé­nyeket napjainkban is kutató, Kókáról elszármazott honvéd őrnagy tanulmányában Vuko- vics Sebőt, a magyar főhadse­reg akkor kirendelt kormány- biztosát idézi: „Egy csinos me­nyecske vízzel szolgált mind­nyájuknak. Kossuth és Görgey kölcsönösen mutatták be neki magukat. Kossuth mondá előbb: Tudja-e, hogy a magyar seregek fővezére ivott korsajá­ból? Ez megint: Látta-e már Kossuth Lajost, s ha nem, most nézze őt!” A jó hideg víz annyira megízlett a kormány­zónak, hogy később még egy kulacs vízért futárt küldött visz- sza Kókára. Ezáltal még híre­sebbé lett a falu eddig is neve­zetes helye, a Beregkút, ami­ben a korsót megmerítették. A temető „aljában” lévő kút fölé Kossuth-emlékek nyomában Kókán Múltjukra építik a jövőt A kápolna és a temető a Margithegyen. Innen nézte Kossuth a ha­dak felvonulását Isaszeg felé Vimola Károly felvételei a kókaiak 1988-ban szép ková­csoltvas kupolát készítettek. Krámer Iván már említett ta­nulmánya azt is bizonyítja, hogy a kápolna falára tett em­léktábla szövegében az idő­pont téves: Kossuth 1849. ápri­lis 6-án járt Kókán. Ebből adó­dóan az isaszegi csatához — s nem a hatvanihoz — felvonu­ló seregeit nézhette a híres Margithegyről. Ahol a negyve­nes évek végétől a hetvenes évek elejéig nem rendeztek hi­vatalos ünnepséget, mígnem 1973-ban már nem lehetett el­titkolni az itteniekben gerjedő, de elfojtott elemi igényt a már­cius 15-i megemlékezésre. A nevezetes márciusi napon em­lékoszlopot állítottak a kápol­na másik oldalán. Ettől kezdve ismét a legnagyobb ünnep lett Kókán — de messze a környé­ken is — a forradalomra, sza­badságharcra való emlékezés. Dacolva az internacionalista szimbólumokkal, Kókán a ko­kárdát tűzték ki az emberek, lovas huszárok járták a falut, este fáklyák százai égtek, az emlékszolopnál műsor hang­zott el, 48-as dalokat énekel­tek. Mint régen. A kókaiak ha­zafias érzéseit a múlt rendszer sem tudta elkoptatni... Mint ahogy ez a falu soha­sem mondott le 48-as eszmé­nyeiről, Kossuth Lajos emléké­nek ápolásáról. Jellemző törté­net Eördögh Kálmán múlt szá­zad végi kókai főjegyző esete, aki 1889-ben megszervezte a helyi önkéntes tűzoltó egyesü­letet. Amikor 1894-ben Kos­suth Lajost hazahozták s itt­hon nyugvóhelyére tették, a kókai tűzoltók ott haladtak a temetési menetben. A falusiak ma is pontosan számon tart­ják, hogy a budapesti tűzoltók 70-en, a salgótarjániak 40-en, a kókaiak 30-an voltak. Azaz ők adták — méreteikhez ké­pest — a legtöbb embert a nemzeti eseményre. Eördögh Kálmán sírját ma is ápolják a kókaiak, családjával tartják a kapcsolatot. A kápolna közelé­ben gondozzák Moháry Gyula 48-as honvéd százados sírját, aki Kókán halt meg. A helytörténeti gyűjtemény­ben található egy másik érde­kes ereklye is: egy kókai em­ber fából faragott kulacsot Kossuth emlékére. Szélére kör­alakban ezt írta: „Éljen a ha­za!” Közepére a Kossuth-cí- mert, alája az 1891-es számot véste. A kulacs másik oldalán egy szőlőfürt látható levelé­vel, s a szöveg: „Igyál, koma”. Mint egy igazi kókai kacsin­tás, biztatás — holott ugyan­ezen kulacs szélén körben egy láncot mintázott a mester, ami abban az időben jelkép is lehe­tett... Élő hagyomány Kókán 1848/49, Kossuth emléke, de a falu magyarsága a későbbi múltból is táplálkozik. Tóth Ferenc nyugdíjas sörgyári tűz­oltóparancsnok hosszasan me­sélt a falu kultúrtörténetéről, annak magasságáról és — sze­rinte — mostani mélységéről. A század elején ugyanis itt élt gróf Pálfi Pálné, aki nagybirto­kosként, mecénásként — az a mecénásság ma is élő példa — sokat tett a falu fejlődéséért. Általa is lett Kóka a 30-as évekre a környék kulturális központja. A világháború után rövid időre ismét felpezsdült az élet, csúcsára jutott a kókai amatőrszínjátszás. Hogy aztán bekövetkezzék az ötvenes évek elsorvasztó kultúrpoliti­kája. Igaz, a hetvenes évek eb­ben is hoztak némi fellendü­lést, amivel a kókaiak megint különcködtek másokhoz ké­pest — ám ez még korántsem volt az igazi. Aztán eljött a rendszervál­tás időszaka. Aligha meglepő, hogy ekkor már Kókán Kos- suth-kör működött —- jóllehet, amint megtette a magáét, szét is esett. Megalakultak helyette a pártok, mellettük az ipartes­tület, a vállalkozók klubja. A kókai iparosok híre minden mást megelőz a környéken. Be­leszólnak a község életébe — nem véletlenül lett polgármes­ter Papp János vállalkozó —, gyakorolják a már emlegetett mecénási hagyományokat. Te­repjáró autót vásároltak a kivá­ló Éaluvédő Egyletnek, sőt ma­guk is szép számmal benne vannak. Anyagilag támogatják a megyehíres nyugdíjasklubot, a helyi fiatalokból álló, egyre nagyobb nevet kivívó „Tápió- gypngye” néptáncegyüttest, sportkört. A nyugdíjasok egyébként saját klubpincét tar­tanak fenn, ők rendezik — némi bevételért — a községi vásárokat. Egész délutánt be­töltő kultúrműsorukat meg kel­lett ismételni, mert a közönség nem fért be egyszerre a műve­lődési házba. Mostanában bon­togatja szárnyait a Faluszépí- tők Égylete. Helybéliek farag­ták, állították fel a falu köze­pén Széchenyi István 200. szü­letésnapján a Széchenyi-kopja- fát. A kókaiak magyarsága nem áll meg a falu határainál. Több tízezer forinttal járultak hozzá a Don-kanyar-kápolna megépí­téséhez — egyben megalakítot­ták a volt Hadifoglyok Bajtár­si Szövetségének helyi csoport­ját. A Vöröskereszt gyűjtésé­ben a jugoszláviai menekültek megsegítéséhez az átlagosnál jóval több pénzt, ruházatot, ve­gyes élelmiszert adtak. No meg tíz mázsa libazsírt: mert­hogy itt működik a jó hírű ma­gán baromfi-feldolgozó, amely külföldre is szállít húst. De nehogy kihagyjuk a mal­mot: híresen jó lisztet őrölnek benne, s tulajdonosa immár ugyancsak kókai ember. Ezt itt így tartják számon: kókai ember vette meg, nem valaki kívülálló... Hogy van-e kókaiság? Var­ró István iskolaigazgató — Tóth József nyugdíjas tanárral, Tóth Ferenccel, Belovai Jó­zseffel egyetemben ugyancsak kutatja a falu múltját, s a Kó­kai Hírmondó nevezetű helyi újság fűszerkesztője — erre a kérdésünkre inkább kókai fur- fangról, vállalkozószellemről beszélt. — Míg a szomszédos dányi ember műveli szorgalmasan földjét, addig a kókai ingázik naponta Pestre, ahol tűzoltó, rendőr, fűtő, huszonnégy-negy- vennyolcas műszakbeosztás­ban portás. Aki hazajön, s itt­hon csinálja tovább a szőlőjét. Akkor is főzte a pálinkát, ami­kor szigorúan büntették: főzte, mert van benne valami rebellis magyar magatartás. Itt mindig is sok volt az iparos, az ipari növényeket termelő gazda: do­hányos, lencsés. Mondják is: a kókaiak kétszer ették meg a len­csét. Nem haragszunk érte, mert leginkább arra utal, hogy megfogja a pénzt a kókai em­ber. Spórol, üzletel — a véré­ben van. Hazafiság? Lokálpatri­otizmus? Ez a falu színmagyar, színkatolikus település. Ahol nem volt Sztálin meg Rákosi ut­ca: ellenben mindenki büszke volt arra. hogy saját kókai szü­letésű papja tevékenykedett Já­nos atya személyében. Sajnos meghalt... A mi történelmünk­ben egyszerre jelent meg a ma­gunkra utaltság és az igazi, pél­damutató elődök egymást válto­gató generációja. Ezekből ala­kult ki — ha az egyáltalán — a kókaiság... Találkoztam Kókán egy em­léklappal, amit az első személyi igazolványok mellé szoktak itt adni. Rajta a falu örök szimbólu­maival: Kossuth-korsó, hősök szobra, katolikus templom, Kos­suth, Görgey, Damjanich fény­képe, s a szöveg: ...Ne feledd, kókai vagy! Itt születtél. Szüle­id itt tanítottak az első szóra... Tóth Ferenc SZÚKEBB HAZÁNK KINCSE A Pest Megyei Hírlap és a Családi Ház című folyóirat közös rovata. Kóka, mint régi középkori település a török megszállás alatt is lakott hely volt, de a Rákó­czi szabadságharc idején a magyar lakosság nagy része elmenekült. Helyébe sziléziai né­metek telepedtek, később pedig a magyarok egy része is visszatért. írott források szerint a falu középkori kőtemploma 1740-ben még állt, de 1777-ben már meglehetősen romos volt, és a helyiek Károlyi Antal földesúrtól várták a helyreállítását, ami azonban évekig halasztódott. 1803-ból fennmaradt egy váci kő­műves rajza a régi templom újjáépítésére, és ez a bizonyítéka, hogy a régi templom gótikus lehetett. Fennmaradt egy másik alaprajz is 1822-ből, amely viszont már egyházi rendhez tartozó építész terve. Némi módosítással felte­hetően ennek alapján épült fel a templom Haag Ádám kőművesmester kivitelezésében. A klasszicista stílusú új templom bizonyára felhasznált valamit a gótikus templom falai­ból, de hogy mennyit, azt csak régészeti feltá­rással lehetne megállapítani. Az egyetlen homlokzati-tornyos r. k. temp­lom a széles utca tengelyében igen hatásos el­helyezésű. Homlokzatait falpilléreken nyug­vó, klasszikus arányú párkány zárja le. A bejá­rati homlokzat kiemelt részén a párkány fölött háromszögű timpanon emelkedik, és ez az el­rendezés kisebb léptékben megismétlődik a ka­pukeret oromzattal ellátott kialakításában is. Ez adja meg a templom klasszicista jellegét. Belül, a csehsüveg-boltozatos hajót bábos kor­I lát választja el az ugyancsak boltozott szen­télytől. A szép arányú, műemlék jellegű templom nem kimagasló műalkotás, de a klasszicista stí­lus tiszta képviselője, ezért érdemel hangsú­lyozott megbecsülést. Pamer Nóra

Next

/
Oldalképek
Tartalom