Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-09 / 57. szám

14 PEST MEGYEI 1URLAP VELEMENY 1993. MÁRCIUS 9.. KEDD A Pest Megyei Hírlapban felvillantott értékek Levél a volt nyolcszázezresek táborából Szinte véletlenül került ke­zembe lapjuk február 13-i száma, benne Fábián Gyu­la írása Somogyi Imréről. Aktuális és szinte prog­ramadó írás a népi nemze­dék már-már egészen fele­désbe hulló alakjáról, mi­kor Kert-Magyarország gondolatát a történelem pa­rancsára újra kell tanul­nunk. Az Országos Széché­nyi Könyvtárban dolgo­zom lassan húsz éve, de még „tapasztalt könyvtári rókaként” is majdnem egész napot kellett ráfordí­tanom, hogy előássam az előzményeket, a Virrasz­tók című sorozat korábbi darabjait. Nem csalódtam, megérte a fáradságot! lly- lyés Gyuláról, Karácsony Sándorról, Gellért Sándor­ról, Erdélyi Józsefről, Né­meth Lászlóról vallottak az általam megtalált írá­sok a személyes élmények­ből fakadó forró szeretet­tel, mégis eszméltető jó­zansággal, a nagy elődök gondolataiból mai helyze­tünkre ébresztő tudatosítás­sal. Számvetés ez a soro­zat a múlttal, mégis előre­lasztási kampány — bar szerény véleményem sze-' rint két és fél éve folyik, hol a fű alatt, hol nagyon is fű felett —, és máris dúskálhatunk az önjelölt és a pártok vagy különféle csoportosulások által java­solt miniszterelnökökben. Az ifjú demokraták hadar­va harsogó vezére az első, a másik a mindent lefity­máló SZDSZ-elnök, aki ki­sebb vargabetű után foglal­ta el az elnöki posztot, és fennkölt mosollyal tűri, hogy leendő miniszterel­nökként emlegessék. Nem lehet elmenni szó nélkül a politizálni kétség­telenül tudó Horn javaslata mellett sem, hogy a párt esetleges miniszterelnök­jelöltje az a Németh Mik­lós legyen, akinek valóban kétségbevonhatatlan érde­mei vannak a rendszervál­tozásban, és az első szabad választáson a maga kerüle­tében óriási fölénnyel lett országgyűlési képviselő. Anélkül, hogy érdemeit kisebbíteni akarnám, azért arról sem illik, megfeled­kezni, hogy Németh Mik­lós milyen drámai hangon terjesztette elő az 1990. évi költségvetést, azt az al­ternatívát állítva az ország- gyűlés elé, hogy vagy elfo­gadják, vagy az ország gaz­daságilag összeomlik. Sze­rintem józanul mérlegelve az adott helyzetet, az or­szággyűlés elfogadta a tekintés a jövőbe is egyút­tal, mert a jövőt csak ak­kor építhetjük okosan, ha okosan értjük a múltat is, ha hű gazdái leszünk a ben­nünket megillető szellemi örökségnek. Könyvtáros vagyok és egyben bibliográfus is. Tu­dom, hogy a napilapok közleményei nyomtalanul hullanak ki szellemi éle­tünkből, hiszen még a leg­mélyebbre ásó bibliográfi­ák sem tárják fel a nem­csak napi figyelemre mél­tó közleményeiket. Még a folyóiratok is sokszor te­metőivé válnak fontos gon­dolatoknak, csupán szűk szakmai közönség körében tartják ébren a feléjük irá­nyuló érdeklődést. Meggyőződésem, hogy Fábián Gyula egymást kö­vető tanulmányainak csak egy részét sikerült össze­szednem most és ott, ahol erre leginkább nyílik alka­lom: a nemzet könyvtárá­ban. Szívesen olvasnám pe­dig a többit is, és egyben mindent, hiszen egységes szemléletet, egyetemes lá­tást és összefüggő gondo­költségvetést. Ha a mosta­ni kormány nem is ilyen végletes hangnemben, de hasonló tartalmú előterjesz­tést tenne, felcsendülne az összehangolt ellenzéki kó­rus a kormány tehetetlensé­géről, hozzá nem értéséről, koncepcióhiányáról és így tovább. Szólni kell még az MDF szárnyain a képviselőház­ba röpített csokornyakken­dős milliárdosról is, aki most nem Vörösmarty téri koldusként, hanem az egye­dül üdvözítő politikai irányzat megtestesítője­ként szerényen viselte el, hogy miniszterelnök-jelölt­ként essék róla szó. Nem hallottunk még a Pozsgay nevével fémjelzett politi­kai párt jelöltjéről, aki nyil­ván a párt elnöke lehetne. Bár ő nem szerepel név szerint a jelöltek között, meggyőződésem, hogy az átalakulás előkészítésében oroszlánrésze volt, és ha ő pályázna erre a posztra, mint ahogy szerintem ezt nem kockáztatja meg, nem lehetne szemére vetni. Őszintén sajnálom, hogy annak idején a szabadde­mokraták által kikényszerí- tett népszavazás eredmé­nyeként lekerült a napi­rendről, hogy ő legyen az új köztársaság elnöke, aki először merte kimondani nyilvánosan, hogy 56-ban népfelkelés és nem ellen- forradalom volt. Nem esett szó arról latsort fedeztem fel a már elolvasott írásokban, ame­lyek egymást erősítik és együtt hatnak igazán. De a Pest Megyei Hírlap jó né­hány havi anyagának szá­mai már a kötészet előszo­bájában várják sorrakerülé- süket, hogy könnyen pusz­tuló papírjukat megóvhas­suk az időtől. Ez is a könyvtár feladata! De ezért hónapokig (sőt néha évekig) hozzáférhetetlen az anyag. Köszönöm Önöknek a lapjuk által követett szer­kesztői elveket, az irodal­mi és a kulturális rovatban mindig csak az igazi érték­re törekvő tanulmányok so­kaságát, amelyek közül, most csupán szinte példa­ként ragadtam ki azt a so­rozatot, ‘amely szívemhez talán legközelebb áll. Bp. 1993. febr. 28. Tisztelettel köszönti Önöket Dr. Heltai János (Országos Széchényi Könyvtár tud. szaktanácsadó) sem, mint ahogy ez az Össztűz adásában kiderült, pontosabban nem derült ki, hogy a létminimum alatt élők kit javasolnak miniszterelnöknek. El kell ismerni, hogy a nevükben nyilatkozó elnök, aki nem lesz a párt "tagja, csak a szervezésben vesz részt, ami érdekes fából vaskari­ka, még csak sejtetni sem engedte, hogy kire gondol, sőt a találgatás lehetőségét is kizárta, amit javára le­het írni. Sok az eszkimó és ke­vés a fóka, éppen ezért nagy kár, hogy a demokrá­cia rosszul beidegzett sza­bályai szerint egy ország­nak egyszerre csak egy mi­niszterelnöke lehet, mert a felsorolt bőséges kínálat­ból minden jelölt bizonyá­ra a maga személyét tartja a legmegfelelőbbnek. A kérdés csupán az, hogy a választásra jogosultak, akiknek a kedvét sikerült elvenni a szavazástól, a vá­lasztás előtti véget nem érő szóáradatból mit fog­nak meghallani. Nem tud­hatjuk, hogy a szavazók közül, hányán fognak he­lyesen dönteni, és hányán akadnak olyanok, akik az olcsó demagógia bűvöleté­től elvakítva nem veszik észre, hogy a rosszul értel­mezett szabadság szükség- szerű következményeként zátonyra futtatják a demok­rácia törékeny hajóját. Tiszay Géza Bevezetés keretében, ki kell mondani: nem kell, hogy eretnekségnek számít­son a helytelen útról a társa­dalmilag kipróbált, helyes útra való visszatérésünk. Ugyanakkor úgy is fogal­mazhatunk, hogy mindez nem téveszthető össze a ka- méleonsággal... Jómagam, az úgyneve­zett fordulat éve előtt, mint ifjú, vidékről — BESZ- KÁRT-hoz kerültem, és részt vettem a „fényes sze­lek” felforgató mozgalmai­ban. E mozgalmak idején, és azok egyenes folyamata­ként sodródtam az intemaci- onálódó hadseregbe. Az ese­temben is az történt, hogy a 70-es évek derekától növek­vő sebességgel jutottam el ahhoz a választóvonalhoz, amivel visszfordít'hatatlanul lehullt a hályog a szemem­ről. Szerencsémnek tartom, hogy most részt vehetek a visszafordító folyamatok­ban is. Az eltelt emberöltőnyi idő bebizonyította, hogy életünk kereteit a fantazma­góriára, az utópia homokjá­ra építettük és vele együtt az egész államgépezetet, valamint felépítményeinek működését is ezek a körül­mények határozták meg. A demokráciának és a nép­hadseregnek kikiáltott meg­tévesztéseket is ezek moti­válták. Ezért is vált a fiatalok számára egyre „gyűlölteb­bé” a rendszer hadserege, és ezért vált a nemzedékek számára élménytelenné, si­várrá, ugyanakkor kitüntető­vé, ha kimaradhattak a sor­ból... Az ötvenes évek elején, a „Soha egy riasztó, becsüle­tes, Egy szabadító vagy keserű ének.” (Ady E.: Kétféle velszi bár- dok) Batsányi szerint: A bárdok vagy bárdusok olyan külö­nös rendbéli emberek vol­tak az északi népeknél, kik (az arra érdemesek) jeles cselekedeteket énekelve ma­gasztalták. Ilyen „különös rendbeli" magyar ember — 168 alá­írással — adott ki nemrég nyilatkozatot, a rádió és te­levízió nagyon időszerű át­alakulása alkalmából, a saj­tószabadságot féltve. Az el­múlt közel három év során ezek a fennkölt megnyilat­kozások meglehetősen elér­téktelenedtek: noha a régi urait szolgáló sajtó mindvé­gig kellő hírverést csinált nekik, de ma már az átlag­polgár legyint a patetikus aggodalmakra. Arany János — az elnyo­más sötét éveiben — a haj­dani, már-már mitologikus velszi bárdokat énekelte meg, akik „lángsírba men­személyzeti szervek elter­jesztették rólam, hogy ku- lákcsemete vagyok... A pártból ugyan nem zártak ki, és a beosztásból sem mentettek föl, mert a fel­gyorsult események másfe­lé sodortak... Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején ját­szott szerepemről annyit, hogy az 50-es évek végével úgynevezett politikai műn-1 kás lettem. Kulákságom „rangja” viszont mindvégig elkísért — amit az „előme­netelemben” jelez, a 20 évig tartó őrnagyi szolgá­latom (1966-tól 1986-ig) és az, hogy nem éppen előnyös kondíciók mellett nyugdíjaztak. Katonaörvosi segédlettel „komplex” tech­nikai és taktikai vizsgálat alá vontak, hogy elterelő diagnózist szolgáltassanak szolgálatból való felmenté­semre, annak ellenére, hogy a SOTÉ-n a belklinika vizs­gáló és gyógyító professzo­ra, olyan következtetést vont le, hogy „normál meg­terhelés mellett, további tek”, de nem éltették a zsar­nokot. Fél évszázaddal ké­sőbb Ady keserűen ír a két­féle bárdokról, azok közül is a hatalom talpnyalóiról. Ez utóbbi kategória jut eszünkbe, ha azokra az írók­ra gondolunk, aki a megkö­vesedett rádió- és televízió­vezetés évei alatt a legtöb­bet szerepeltek, akik azt megelőzően ugyanúgy sze­repelhettek, ezsel nem cse­kély megélhetési forrást is szerezve maguknak. Ha mégis akadt közöttük kevés­sé támogatott, akkor a régi kultúrpolitika kacsintása mellett utazhatott külföldre, vagy folytathatott ingajára­tot a külföldi és a magyar főváros között. Folyt a dári- dó tehát, kaptak szereplést, kiadót, dicsőséget e bárdok. Velük szemben találjuk azokat a százakat, ezreket, akik a kiszolgáló szerepet töltötték be a kultúrpolitiká­ban, vagy még azt sem, s a régi rend összeomlásakor azt hihették, hogy rájuk is jobb napok virradnak. Ők nem a kizárólagos hatal­mat, nem a kizárólagos sze­munkavégzésre alkalmas” vagyok. Nyugdíjaztatásom körül­ményei miatti fellebbezése­met annak idején az Aba ut­cai katonai bürokrácia elutasí­totta. Az ismét nevet változtatott pártot még utolsó kongresszu­sa előtt elhagytam. Vélemé­nyeimet a Népszabadság szer­kesztőségének megírtam, de ezek valamiért ott nem jelen­tek meg, más orgánumok (Pesti Hírlap, Esti Hírlap, Ma­gyar Fórum, Heti Magyaror­szág, Pesti Riport stb.) közre­adták írásaimat. Örömömre szolgál, hogy részt vehetek a visszahúzódó sajtóorgánu­mok ellensúlyozásában, az új tájékoztatási gyakorlat kiala­kításában. A vákuumlovagoknak üzenem, hogy köpönyegfor­gatástól mentesen vessenek számot személyes történel­mük zsákutcáival, és lépje­nek gazdag történelmünk or­szágújának párhuzamos mezsgyéire. Gyöngyösi József nyugdíjazott honvéd őrnagy replést kérték, csupán az esélyegyenlőséget, azt a le­hetőséget, hogy ők is szó­hoz jussanak. Az elvakult hatalom akkor, s a közel­múlt három évben annak folytatói azonban még ezt sem adták meg nekik. Mi sem lenne könnyebb, mint a 168 borongós irodal­már nyilatkozatára — mondjuk — 169 másik, egyenlőséget követelő író aláírását közzétenni. Mint­hogy a 168 aláírás olcsó lég­buborékként röppent fel, majd pukkadt szét, nem ér­demes aláírásokat gyűjteni. Meg kell hagyni a 168 bárd- nak az újabb szereplés lehe­tőségét. Készítsenek kimuta­tást, hogy e közszolgálati médiumoknál az elmúlt há­rom év során mennyit szere­peltek, mennyi honoráriu­mot vettek fel, s tegyék mel­léje 168 tetszés szerint kivá­lasztott, az aláírók közt nem szereplő magyar író honoráriumjegyzékét ugyan­ezen két médiumnál. Akkor látni lehet, kinek miért kell ma aggódnia. Harsányi László Miniszterelnök-bőség Még el sem kezdődött a vá­Tardi Sándor grafikája 168 magyar bárd

Next

/
Oldalképek
Tartalom