Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-05 / 30. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993. FEBRUAR 5.. PENTEK Dunakesziről a világra látni A grafika éltet Keresek Dunakeszin egy utcát. Mondják, ott a fenyvesen túl már az lesz. Négyemeletes házak néznek a fenyőkre. Velük szemben pedig egy kertes ház udvarán ide-oda nyargal egy ló. Fiatal, karcsú állat, talán még nem is ló, csak csikó. Vértesnek hívják — tudom meg Seyfried Hedvigtől, akit kerestem itt Dunakeszin, s megtaláltam a fenyők mögötti ház első emeletén. Ismeri azt a lovat, bár már rég nem látta. Nem jár ki mostanában. Fekszik. Keze ügyében a telefon, s gondozza egy kedves hölgy. Nem a legjobbkor érkeztem, rosszabbul érzi magát, mint máskor. De azért nincs semmi baj, nyugtat meg, amíg velem beszélget legalább nem a betegsége foglalkoztatja. Seyfried Hedvig építészmérnök. Épületekről készült rajzait láthatom a szoba falára, az ajtóra erősítve. Kezembe ad egy mappát, abban is rajzok. Csoportosítva: Őrség. Göcsej, Erdély, Csehország, Szlovákia, Németország... Járta ezeket a helyeket, rajzolta a jellegzetes épületeket. Egy csehországi templom gótikus belső terét szemlélve megkérdezem, hogy leginkább a gótika vonzza? Tiltakozik. Mindegyik stílus adhat nekünk valamit. Fel akarta fedezni, meg akarta tanulni, amit a régebbi korok építészei már tudtak. Az építészet folyamat, nem a nulláról kell indulnia a ma tervezőinek. S mivel az írás könnyebben megy számára, mint a beszéd, a jegyzet- füzetembe írja: „Az indítékom a rajzolásra az volt, hogy azt a kulturális hátteret, amit nem ismerhettem meg az iskoláinkban, ezeken a tanulmányutakon megismerjem. Úgy éreztem, nincs biztos alapom, forrásom, amiAkflémf/cy fy/ Orazátjkáz u. 30 Illa bő! dolgozzam. Ezek a rajzok annak idején a kultúrámból hiányzó lyukakat voltak hivatva betölteni." 1971-ben diplomázott a Műegyetem Építészmérnöki Karán. 1972-ben készült el az első általa tervezett épület, a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum igazgatási épülete. Iskolákat, óvodákat tervezett. Sikeresen indult a pályája, terveit publikálták itthon is, külföldön is, részt vett a Fiatal Építészek Köre mesteriskolájának kurzusán, ottani pályázaton első díjat nyert, külföldi ösztöndíjat kapott, tanulmány- utakat tett. Aztán közbeszólt a betegség. „Ma, mivel már mint tervező-építész nem tudok dolgozni, megpróbálom átképezni magam alkalmazott grafikussá. Tehát karácsonyi és más üdvözlőlapot csinálok, mesekönyvet tervezek. Én írtam a mesét és rajzolom az illusztrációkat.” Mutatja terveit készítendő játékokhoz. Állatfigurákat rajzolt. Fölöttük az utasítás: „Készül víz és főzésálló rétegelt lemezből. Csak olyan ragasztót és festéket szabad használni, ami bírja a vizes lemosást, és méregmentes. Az éles széleket mindenütt le kell csiszolni, hogy a gyerek ne sértse fel a kezét.” — Szeretnék egy babaházat — mondja. — Meg elkészíteni Noé bárkáját az összes állattal. S kiállításai nyílnak mostanában. Volt egy Dunakeszin, kettő Pesten. Jelenleg a negyedik kiállítása tart nyitva február 15-ig Verőcén, az Árpád u. 20-ban található művelődési házban. A Corvina Kiadó megbízásából a Budapesti templomok könyvéhez 17 templomról készített rajzot, jórészt azok láthatók a kiállításokon. Megvásárolhatók. „Három éve jártam egy gyógyító embernél, Michel Ca- rayonnál Lyonban. Az ő tiszteletdíjára gyűjtök, a kiállítások jövedelmére azért van szükségem. hogy őt meg lehessen hívni Magyarországra. Már egyszer segített rajtam. Rajta kívül pedig a testvéreimnek, meg a barátaimnak köszönhető, hogy talpon maradtam minden jóslat ellenére...” Két évig semmilyen munkát nem tudott végezni, tavaly nyár óta rajzol megint Seyfried Hedvig. Az is előfordul, hogy beszélni nem képes, de rajzolni igen. A kiállításait barátai, volt kollegái rendezik. Dunakeszin Borbély Emma könyvtáros. Pesten Korompay Kati építész, legutóbb Verőcén Cifka Anna és Greff Katalin, akik a VÁTI (Várostervezési Intézet) műemlék osztályán voltak a munkatársai. És örömmel, szinte csodálkozva teszi szóvá, mennyi új ismerőse lett a kiállítások által. De mégis, leginkább a testvéreinek köszönhető, hogy él és dolgozik. Felírja a nevüket: Seyfried Éva vegyész, Seyfried Gusztáv építész. Nádudvari Anna Seyfried Hedvig rajzai (Erdö'si Ágnes felvételei) Kezek között Móser Zoltán fotókiállítása Kezek között címmel nyílt meg tegnap Móser Zoltán fotótárlata a Műcsarnok Doroty- tya utcai kiállítótermében. A bemutatón 54 fekete-fehér felvétel látható abból a több száz képből, amelyeken az alkotó csak kifejező — dolgos, megfáradt, intő, óvó, magányos, ölelő — kezeket örökített meg. A kiállítás majdnem száz esztendőt „ölel át”. A legfiatalabb kézfej egy mindössze pár hónapos babáé, míg a legidősebb kéz gazdája egy 99 éves ember. Móser Zoltán kézfotóinak magyar, szlovák, román parasztok, munkások, művészek az alanyai. A kiállítás február 28-áig tekinthető meg. Für Lajos Szabadon szeretnénk sírni című kötetét mutatták be tegnap délután a Püski Könyvkiadó Krisztina körúti könyvesházában. A kiadványt M. Kiss Sándor irodalomtörténész ismertette a nagy számú érdeklődő' előtt. A rendezvényen egyúttal köszöntötték a kiadó szellemi mindenesét, Püski Sándort 82. születésnapja alkalmából. Hancsovszki János felvétele Beszélgetés Dévai Nagy Kamillával Posztmodern szomorújáték Kísérleti avantgárd mozgásszínház bemutatójára készül hosszú hónapok óta Dévai Nagy Kamilla a Honvéd Együttes tagja. Az erdélyi származású művész már 10 éve dolgozik a honvédség gyakorta egyszemélyes színházánál. Most is ilyesmire készül. — Ezt a szokatlanul rövid „D” című produkció Déryné életéről szól? — Ezt felejtsük el. A 200 éve született Déryné élete csak ürügyül szolgál ahhoz, hogy megpróbáljuk bemutatni egy előadóművész színpadi életének múlékonyságát. A pillanat varázsát, amint éppen szétpattan egy előadásban, mint egy buborék. — A cselekmény? — Kevés történés látható a színpadon. Ám minden azt bizonyítja, hogy Déryné volt az első magyar primadonna, az első igazi színésznő és operaénekesnő hazai színpadon. Olyan nagyságrendű művész, hogy őérette érdemes volt egy kőszínházat is felépíteni. Jótékony célú előadásaival tégláról téglára, gerendáról gerendára úgy énekelte össze a Nemzeti Színházat, mint ahogy a madarak gyűjtik ösz- sze fűszálanként fészküket. Mire az épület készen lett, az átadási ünnepségen már nem kellett Déryné, mert 44 éves volt, és azt tartották, hogy öreg. Még jól nézett ki, még tudott énekelni, bírta energiával, már mindent megtanult a színpadon, ámde ... nem számítottak többé rá. — Miért lett ez az egyszemélyes produkció mozgásszínház? — Lantos László Újvidékről Erdélybe menekült rendező jóvoltából kerül színpadra az előadás, amit műfajilag elég nehéz meghatározni. Az biztos, hogy nem dévainagykamillás lesz. Én ugyanis az összes rámtapadt sallangot, rutint igyekeztem lefejteni magamról. Hagytam, hogy a rendező és a darab ízzé-por- rá törjön, és felépítsem, mint egy új szobrot. Nagyon nagy hit és alázat kellett ahhoz a reinkarnációhoz hasonló gyökeres megújuláshoz, amire ez a darab késztetett. Nagy segítséget nyújtott ebben a munkában Lantos Erzsébet beszédtanár, aki hatféle hangkarakter kialakítását vállalta Déryné hat életszakaszának megfelelően. — És a mozgásszínház? — Tizenegy éves koromban volt egy gerinctörésem, azóta a mozgás csak a többi gyerek privilégiuma maradt. Ezért hatott rám a felfedezés örömével, hogy ennyi év után is meg tudok tanulni egy teljesen új mozgásrendszert. A távol-keleti színházak mozgáskultúrájával foglalkoztunk hosszú idő óta napi 4-6 órában. — Énekel-e Déryné? — Több műfajban is: operaáriát, virágéneket, népdalt és a Kampec Dolores együttes számait is. — Mondhatjuk, hogy ez egy posztmodern szomorújáték? — Igen, mert végül is a darab nem Dérynéről szól, hanem a mai színészekről, színészetről, nézőkről, tehetségekről, önmagunkról, egyszóval: rólunk. Annak lesz nagy élmény, aki előítéletek nélkül ül be a színházba, s nem azért, hogy Dévai Nagy Kamillát vagy Dérynét lássa, hanem a művészet múló varázsának élményét akarja magával vinni. — Mikor lesz a bemutató? — Február 26-án este 8 órakor a Pesti Vigadó kamaratermében. Nádor István Ceglédi „Ki mit tud?” Otthon maradtak a tehetségek A gitár torzra sikeredett akkordjai kíméletlenül döfkö- dik a dobhártyákat. A Kossuth Művelődési Központ színháztermének padsoraiban üldögélő publikum türelmesen várakozik, miközben a ceglédi körzeti Ki mit tud? egyik zenekara próbálja beállítani hangszereit. Néhány perces babrálás és kísérletezgetés után végre elnéptelenedik a színpad. Peregnek a műsorszámok. A vers- és prózamondók (hatan indulnak) Kál- noky-, Petőfi-, Arany-, Rad- nóti-műveket tolmácsolnak — érhetően, tisztán beszélnek. Érthetőn, ami nem épp utolsó dolog de hiányzik az igazi kisugárzás. Aztán a beállt csendet a két rockzenekar dübörgése szakítja meg. A szövegekből csupán egy- egy szófoszlány szüremlik át a vad hangerőn. A gitárokat rosszul hangolták. Egyedül a technikus igyekezete dicsérhető, ő viszont nem zenél. A táncdalénekesek egy része — amikor a legmodernebb nótákat adhatnák elő — olyan dalt énekel, amely már húsz évvel ezelőtt is cikinek számított. A táncosok csinosak, temperamentumosak — és semmi több. Valójában csak a népzeneegyüttes hoz vibrálást a levegőbe. Nem irigylem a zsűrit, Nagy András Lászlót (elnök), Angelus Ivánt, Balázs Ferencet és Verebics Gábort. A kérdés a levegőben lóg: Hol lehetnek azok a fiatalok, akik évek óta képviselői és méltó követei a város kórusmuzsikájának és a komoly zenének? Vajon miért maradtak otthon az igazi tehetségek? (Végül is a regionális versengésre a következők jutottak tovább: Dobozi Anikó, Kóté Lilla, Lakatos Gabriella »versmondók«, a Temo Trá- jó cigány hagyományőrző együttes »népzene«; Varga Szilvia, Kiss Judit, Vígh Edina, Glaj Pál »táncdalénekesek« és a jazzbalettes Bakos Beáta.)
