Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-27 / 49. szám

V PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. FEBRUÁR 27., SZOMBAT 13 Globális evangelizáció Dr. Tóth Károly volt egyházi vezető, 1990 decembere előtt a Dunamelléki Református Egy­házkerület püspöke, nyilatko­zott az Új Magyarország január 21-i számában. Az „Új közössé­gek, új templomok” című inter­júban Agócs Gy. Imre kérdésé­re (Mi a gyengéje a most lába­dozó magyar egyháznak?) dr. Tóth Károly a következőket vá­laszolta: „Az, hogy túlságosan az intézmény visszaszerzésére koncentrálnak, és nem arra, aminek a legfontosabbnak kel­lene lenni: az evangelizációra. Ez a történelmi egyházakra vo­natkozik természetesen. Leköti őket a vagyonvisszaszerzés. Csodálkoznak, hogy a kis egy­házak és a szektajellegű csopor­tok elhódítják előlük a híveket. Igen, mert ezek nagyon impresz- szív tevékenységet folytatnak, missziót vállalnak az emberek érdekében. A történelmi egyhá­zaknak is hasonlóképpen kelle­ne gondolkodni és cselekedni: új egyházközségeket szervezni, templomokat építeni.” Igazán örülünk, hogy dr. Tóth Károly fontosnak tartja velünk együtt az evangelizáci- ót az egyház életében. E vála­szunkkal is szeretnénk felolda­ni kétségeit, egyúttal pedig va­lós tájékoztatást adni számára az általa is említett hosszú kül­földi tartózkodása után. Hála Istennek elmondhat­juk, hogy nincs már szükség ar­ra, hogy a demokratikusan megválasztott, új egyházveze­tés kénytelen legyen olyan mér­tékben és módon a politikával foglalkozni, ahogyan azt a párt­állami időkben elvárták. Az ál­talános tisztújítás során megvá­lasztott. új egyházi vezetőink valamennyien református gyü­lekezeti lelkipásztorok voltak, így egyáltalán nem idegen szá­mukra az evangelizáció, az ige­hirdetés, a misszió. Sőt még az ÁEH-s időkben sem volt ide­gen az számukra. Mindez prog­ramjuk szerves része kezdettől fogva, hisz céljuk — valameny- nyiünk célja — az egyház meg­újítása az egyénileg és közössé-* gileg újjászülő Lélek által. S azt is tudják — tudjuk —, hogy az egyháznak mozdulni, lépni, cselekedni kell, élnie a szabadság lehetőségével. Éppen dr. Hegedűs Lóránt püspök, Tóth Károly közvetlen utódja a püspöki székben, hir­dette meg programadó írásá­ban: adminisztratív egyházból újra missziói egyházzá kell vál­ni! A református egyház ma va­lóban ennek szellemében mun­kálkodik. Az aratnivaló sok, az aratómunkás kevés. Jó szívvel hívjuk dr. Tóth Károlyt is erre a munkára, a gyülekezeti-lelki- pásztori szolgálatra. M ivel annyira taná­csolták, hogy a zsi- ványokat kikerül­ve Sárosnak irányítsam uta­mat, engedtem a szónak és szerencsésen el is értem oda. Miközben székiben di­csekedtem a kapott ajándé­kokkal, mert meg voltam győződve, hogy csuda nagy szerencse ért, már vá­rosokra, falukra megérkez­tek a károsult kereskedők kérőlevelei, amelyek mind- ekit felhívtak, hogy ha tő­lük elrabolt árukból valami eladásra kerülne, foglalják le s küldjék kegyesen visz- sza nekik. Nyomatékosan ajánlották tehát nekem is, szolgáltassam be a rablott holmiból ajándékképp hoz­zám jutott holmikat az eper­jesi törvényszéknél, ne­hogy csúfosan és erőszako­san vegyék el tőlem. Mit te­hettem volna? A lelkiisme­retem is azt súgta, hogy be­csületesen nem tarthatom meg a dolgokat és köteles­ségem engedelmeskedni Rákóczi grófnak, aki Sáro­son tartotta székhelyét, Eperjesen pedig törvényszé­két és főispáni hivatalát. Csak annyit engedtek meg, hogy egy aranyat kárpótlá­sul megtartsak. A gróf úr pedig felajánlotta, foglal­jam el az üresedésben lévő dobosi tisztséget Sáros mel­lett lévő szép magas várá­ban. Megvolt tehát az örö­mem, hogy álláshoz jutot­tam. Jól viseltem magam és igyekeztem mindenki­nek szolgálatára lenni. Meg is szeretett mindenki. Vir- goncságban sem volt ná­lam hiány, képességeimet és alkalmazkodásomat is ta­pasztalták, tehát befogad­tak az udvarba. Kevéssel ezután a várme­gyék nekikészülődtek, hogy hajdúikkal a három főzsi- ványt és cinkostársaikat megszorítsák. Hajdúiból minden vármegye vagy grófság a hozzájuk csatlako­zó nemességgel és a szabad királyi városokkal a vesze­delmes nyári időben a rab­lók összefogására legalább százat állít. A hajdúk köz­vetlen aratás előtt Bajuszt és Havránt társaikkal együtt meg is fogták. Azt azonban nem remélték, hogy Jankót is elfogják, mivel gyors futó és csodálatra méltó ugró volt. Csupán a vezeté­se alá tartozó csapatot szór­ták széjjel. Körülbelül nyolc nappal a másik kettő elfogása után ő is megfeled­kezett magáról. Részegen befeküdt aludni a még lá­bon álló gabonába az eperje­si határban. Itt vette őt ész­re egy paraszt. Odasompoly- gott melléje s a nála volt vil­la két ága közé fogván a nyakát, odaszorította a föld­höz, azután a mezőn levő parasztokhoz kiáltozott se­gítségért. Ezek lefegyverez­ték, megkötözték és vasár­nap, a reggeli szentbeszéd után egy szekéren ujjongva hozták be Eperjesre. Itt röviden végeztek ve­lük. Előbb alapos kínzás­nak vetették őket alá, külö­nösen Havránt, akinek a be­lei is kilógtak a testéből. De azért mégsem mondták meg, hol tartják rablott kin­cseiket, vagy hova rejtették, csupán jól ismert zsiványsá- gaikat és gyilkosságaikat is­merték be. Akkora konok- ság szorult a jómadarakba, Jelentős mértékben kibővült az egyházak tevékenységi köre a jelenben. Nagy elvárá­soknak kell megfelelniük, mi­közben anyagi lehetőségeik nem növekedtek. De örömteli szívvel mondhatjuk el, hogy szinte a semmiből konferencia­telepek nőttek ki, országos egyházunk ma 47 ilyent mond­hat magáénak, s valamennyi a misszió, az evangelizáció szol­gálatában áll. Szárszói konfe­renciatelepünkön 1992-ben újra megrendezhettük például a református értelmiségi kon­ferenciát. Új gyülekezetek jön­nek létre a semmiből minden- séget teremtő, a sötétségből vi­lágosságot előhívó Isten akara­tából, mint például Pécs-Kert- városban vagy akár Százha­lombattán. Gyülekezeteink a beszűkülő gazdasági helyzet ellenére folyton gyarapodnak, templomok, gyülekezeti há­zak. lelkészlakások épülnek. A Reformátusok Lapja folya­matosan számol be ezekről az örömteli eseményekről. Szinte nem múlik el hét, hogy ne szentelnének fel valahol új egyházi épületet. De nagy ütemben folyik régi épülete­ink felújítása is. Január végéig 140 segélykérés érkezett a du­namelléki egyházkerülethez a felújítások ügyében. S ez csak egy egyházkerület a négy kö­zül... A vasárnapról vasárnapra megtelt református templomok­ban szól az ige, szárnyal az imádság és a zsoltár. De nem­csak mennyiségi növekedés ez, hanem minőségi is. Elmé­lyült a gyülekezeti és lelkigon­dozói munka, bibliakörök és imaközösségek százai tesznek élő bizonyságot a Szentlélek megújító áldásairól anyaszent- egyházunkban is. Tékozlók tér­nek visszza az „atyai házhoz”, sokan most indulnak el a hit út­ján. Lelkigondozóink ott van­nak a kórházakban, börtönök­ben. Szeretetintézményeink ki­épülnek. gazdagodnak (példá­ul Őrbottyán!). Egyházunk se­gítő kezet nyújt a menekültek­nek, a kallódó fiataloknak, az alkohol és a kábítószer rabjai­nak. Református lapok szület­nek újjá vagy éppen indulnak el, átalakul és kiteljesedik könyvkiadásunk. Nem soro­lom tovább... Jézus Krisztust ki akarjuk vinni a bezárt temp­lomokból a hétköznapok embe­ri világába, az életbe, hogy át­hasson mindeneket: a társadal­mat, a politikát, a kultúrát és a tudományt. Nagy súlyt helye­zünk a keresztyén szellemű ne­velésre a családban, a gyüleke­zetben, az iskolában. Hitvalló őseinknek a saját verejtékük­kel és vérükkel alapított és megtartott iskoláinkkal talán a vagyonszerzés volt a céljuk? S a reformációs megújulás szelle­mében nem a nemzet felemelé­se, a magyar jövő építése szá­zadokon át? Bizony nem ,.va­HISTÓRIA Dániel Speer Magyar Simplicissimus Eperjesre jut s látja ottan a három haramiavezér rettentő kivégzését (Részlet egy XVII. századi útleírásból) hogy a legnagyobb gyötrel­mek és kínok között sem vallottak semmit, de még sími sem tudtak. Magam lát­tam, hogy mikor ennek a Havránnak (magyarul: Hol­ló) a bőréből a hóhér szíjat hasított és húzott le a nyaká­tól a sarkáig, amint a tör­vényfához állva oda volt kötve, hátratekintett s rusz- nyák nyelven, éktelen ká­romkodás között így szólt a hóhérhoz: „Vondd le gyor­sabban a bőrömet, hogy a sátán anyja fertézzen meg! Lennél csak te az én kezem­ben, másképp és jobban nyúznám le a tiédet.” így folytatta a szörnyű átkozó- dást. Egy tót pap állott mel­lette, hogy más üdvösebb gondolatokra és imádságra intse. Néha imádkozott is egy keveset, de aztán újból szitkozódni kezdett. A hó­hér pedig, mikor kihasította a szíjakat, eladásra kínálgat- ta a körülállóknak. Simpli­cissimus négy rénes tallért ajánlott érte s ennyiért meg is kellett kapnia. A nyomo­rult ember rám vetette tekin­tetét. Megkérdezte, mit aka­rok belőle csináltatni. Azt feleltem, övét vagy kardszí­jat és korbácsot. Mire ő örö­mének adott kifejezést, hogy tisztességes ember ilyen nagy pénzt ád a bőré­ért s azt emlékezet okáért vi­selni akarja. De rögtön rá gyalázatosán szidni kezdett, mert rám ismert. Azt mond­ta, bánja, hogy akkor meg nem fojtott és ki nem vég­zett. A pap ismét intette, tér­jen jobb gondolatokra. Az­után csakhamar bevágták a horgot a jobb oldalába és felhúzták. Még jó ideig élt, de már egy szava sem hal­latszott. Bajuszt a legnagyobb las­súsággal kerékbe törték, az­után megnyúzták. Ez bi­zony utálatos és kegyetlen látványosság volt. Jankó annakelőtte már kétszer kapott kegyelmet; sőt a Sáros megyei hajdúk között hadnagyságig vitte. Ilyen minőségében sok rab­lót elfogott, beszolgáltatott és nemegyszer jelen volt, mikor őket elrémítő vesz­tük alkalmából elevenen ka­róba húzták, kerékbe törték, lenyúzták vagy horogra füg­gesztették. Most őt vetkőz- tették mezítelenre és egész testét késekkel felhasogat­ták, azután pedig egy vén lónak frissiben lehúzott bő­rébe göngyölték, bevarrták kezét, lábát is belezárva, úgy, hogy csak a feje volt kint belőle. így lógott a leg­gyonvisszaszerzést” folyta­tunk, hanem a szabadon válasz­tott parlament által meghozott törvény értelmében egy töredé­két visszakapjuk azon intézmé­nyeinknek, melyeket törvény- tiprással vettek el. S pont azok, akik az evangelizációt is főbenjáró bűnnek tartották, azt tiltották és megtorolták. Nem öncélból kéri vissza az egyház ősi iskoláinak egy részét, ha­nem azért, hogy szolgáljon ál­taluk. Hisz a törvény szerint az egyház funkcióval együtt kap­ja vissza ingatlanait: az iskola iskola marad, a kórház kór­ház... Talán nem szükséges bizo­nyítani, hogy mily gazdag színt jelent a tradicionális ke­resztyén oktatás a magyar okta­tásügy palettáján, s mily hami­sak a címkézések (keresztyén kurzus, klerikalizmus, a keresz­tyének hegemóniára való törek­vése az oktatásban stb.). A tör­ténelmi felekezetek korábbi, 1948 előtti 60-70 százalékos szerepükhöz képest ma csupán együttesen 2,5-2,7 százalékot képviselnek a magyar iskola­ügy egészében. Nem ritka, hogy egy-egy induló ősi egyhá­zi alma mater nyolc-, tízszeres túljelentkezésről számol be. Az evangélium hirdetése és a keresztyén nevelés összetar­tozó fogalmak: „Elmenvén azért tegyetek tanítványokká minden népeket...” Pál apos­tol így inti az apákat gyermeke­ikkel kapcsolatban: „...neveljé­tek őket az Úr tanítása sze­rint...” Hogyan hirdethetnék az örömhírt az egyházak, ha krisztusi küldetésként család­ban, gyülekezetben, iskolában nem vállalnák a gyermek, az ifjú keresztyén szellemű neve­lését, tálentumának kibontakoz­tatását? Hisz a XVI. századtól vallották eleink: Az iskola az egyház veteményeskertje. De nem mond mást a Heidelbergi Káté sem, vagy például Apá­czai Csere János sem. Remé- nyik Sándor ismert versének ez a címe: Templom és iskola. Tehát: nem vagy, hanem és. Hisz nem véltelen, hogy atyáink a kezdetektől — ma is látható módon — egymás mel­lé építették a templomot és az iskolát... Hogyan végezhetnék a fentiekben leírt, egyetemes igényű, sokrétű szolgálatukat a hazai történelmi egyházak inf­rastruktúra nélkül? Nem disz- szonáns tehát a „vagyonvissza­szerzés” vádja a negyvenvala- hány évi gettóbaszorítottság után? Az egyház a krisztusi pa­rancs betöltésével, a „globális evangelizációval” szolgálni akar ebben az országban, segí­teni és építeni. Ebben a munká­ban mindenki részt vállal­hat... Pápai Szabó György a Dunamelléki Református Egyházkerület szóvivője Budapest nagyobb nyári forróságban majd három teljes napig úgy, hogy még elevenen megférgesedett, és félig a szomjúság miatt nyomorul­tul kellett elvesznie. Az eperjesi vesztőhely körül úgy állnak a nyársak és a kerekek, mint valami erdőcske. Az asszonyok, akik ezeknek a rablóknak gyakrabban puskaport és ól­mot vittek, akasztófára ke­rültek. Ez alkalommal is kettőt húztak fel. De akár­minő kegyetlenül végzik is ki a jómadarakat, nincs eredménye. Ma ott áll vala­ki és végignézi az irtózatos kivégzést, de ez nem akadá­lyozza, hogy másnap a rab­lók közé ne álljon és maga is ne raboljon. Számos pél­da mutatja, hogy a várme­gyei hajdúk, akik a rabló­kat elfogják és beszolgáltat­ják, maguk is rablónak áll­nak... Utazások a régi Pest vármegyében A régi időkben az utazás sok veszéllyel járt. így volt ez a török háborúk lezárulta után. Hosszú időnek kellet el­telni, míg a közbiztonság javult, az elvadult puszta is­mét kultúrtájjá vált. Pest vármegye különösen megsíny­lette a hódoltságot, az utazó a 17. század végén, a 18. század elején Pestet elhagyva alig látott embert, telepü­lést. A karlócai béketárgyaiások (1699) egyik résztvevő­jének kíséretéhez tartozott Johann Caspar Anton Ham­merschmied, aki február 2-án idult vissza Karlócáról. Pécs, Zomhor, Baja és Kiskunhalas érintésével Kecske­métre érkezett társaival. A városban három hétig időz­tek, ezalatt történt, hogy a magyar művelődéstörténet­ből jól ismert Marsigli ezredest a város könyékén rab­lók támadták meg, az ezredes megsebesült, kísérőinek egyike pedig belehalt sérüléseibe. Az állapotok tehát nem voltak valami biztonságosak, és a külföldi utazók megfigyelései hosszú időre meghatározták Magyaror­szág megítélését. Hammerschmied 1699. február 27-én folytatta egyáltalán nem veszélytelen útját, de másnap szerencsésen megérkezett Pestre. Egészen más tapaszta­latokat szerzett nem egészen száz év múlva egy másik utazó, a magyarok iránt rokonszenvező Johann Leh­mann, aki 1785 elején járt az országban. Útikönyvében megpróbálta cáfolni az elterjedt vélekedéseket a ma­gyarországi veszedelemről. Szerinte az országban ké­nyelmesen és biztonságosan lehet utazni, az utazás más­hol legalább annyira veszélyes, mint Magyarországon. Sőt — tette hozzá —, ő szívesebben utazott Pest és Sze­ged között, mint Würzburgból Frankfurtba. A Pest me­gyén átutazó Lehmann figy elmét különösen Ócsa ragad­ta meg, pontosabban a falu 13. századi református temploma, melyet a sokat utazó német Magyarország legszebb templomának tartott. Pogány György

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom