Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-26 / 48. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. FEBRUÁR 26., PÉNTEK J3 Sajtó — sokkterápia... ízlelgetem, ropogtatom e nagyon is valós honi jelenséget, s — minek is tagadjam? — egyáltalán nincs ínyemre! Mert sokkterápiáról már hallhattunk (szerencsére csak liberális-programok szintjén!), s a környező országok, a „keleti tömb” egyik-másik tagjának mindennapos gyakorlatává is vált. Tudjuk, hogy Oroszországban például az árak felszabadítása folytán „élvez ilyen szabadságot” az istenadta nép, s talán éppen emiatt vannak Jelcinnek a legnyugtalanabb éjszakái? Nálunk az Antall-kor- mányzat mind ez idáig kínosan elkerülte a sokkolási módszereket. És ha népünk nagy része mégis abban a hitben él, hogy a napi gondok, a kínkeserves hétköznapok ezt a radikális irányultságot szenvedik — döntő mértékben a „szabad, független magyar” (?) sajtó és a „közszolgálati” médiumok sokkterápiájának „köszönhető”! A napról napra, percről percre sorakozó példák sorából csak egy kézenfekvőt említek: az egyik MDF-es országgyűlési képviselő meggondolatlanul és felelőtlenül —- bár lehet, hogy jóhiszeműen —"megjósolta”: a kenyér kilónkénti ára rövidesen száz forint lesz! A kormánypártiakra más esetben nagyon rá sem hederítő liberális sajtó úgy csapott le erre, mint saskeselyű a prédára. Napokig „csemegéztek” e „tuti tipp” várható kedvezőtlen hatásairól, korbácsolták az indulatokat. A miniszteri cáfolatra már persze elfelejtettek odafigyelni! A Naptévé Sport-Extra adásában mondta ki Vándor Kálmán (Népszava) február 22-én a külföldi újságírók követendő gyakorlatát, amely, meggyőződésem, hogy az egyetemes publicisztikára kötelező érvényű. Jelesül: a külföldi (sport)- zsurnaliszták vasárnaptól keddig ostoroznak, bírálnak, de szerdától már biztatnak, serkentenek a következő mérkőzésre! Lefordítva: bírálja, ostorozza a sajtó a politikai „formahanyatlásokat”, de ezt követően „tudja, merje” (!) észrevenni a kedvező jelenségeket is, valamint a jóra mutató szándékot. Biztassa a kormányt tevékeny munkára, s adjon szolid optimizmust a társadalomnak! Félek, hogy mindez betű szerint nincs benne a BBC etikai kódexében. A jóindulatú ráérzés pedig alapvetően hiányzik... Brezovich Károly Vác Hévízgyörki hóborgós 1993. február 9-én a Pest Megyei Hírlap XXXVII. évfolyam 33. szám 7. lapján B. G. aláírással megjelent „Képviselői fogadóóra Hévízgyör- kön Elmaradt a Vihar” című cikkre az alábbi kiegészítést szeretnénk hozzáfűzni: Úgy véljük, hogy B. G. nem a teljesség igényével foglalkozott dr. Becker Pál Hévízgyörkön tartott fogadóórájával. Tudomásunk szerint a fogadóóra nem falugyűlés. A Pest Megyei Hírlap hasábjain is, valamint a Polgármesteri Hivatal által kifüggesztett plakátokon is fogadóóra volt feltüntetve. így joggal gondoltuk, hogy problémáinkat az országgyűlési képviselőnknek, valamint az általa meghívott köztársasági megbízott munkatársainak szerettük volna elmondani. Kifejezetten kértük, hogy meghallgatásunkon Tóth Tibor polgármester is vegyen részt. Annál is inkább, mivel mondanivalónk Tóth Tibor magatartásával függött össze. Ha a polgár- mester a nyíltság és demokratizmus híve lenne, akkor nem zárkózott volna most sem el attól, hogy problémáinkat előtte és a fent említett személyek előtt mondhassuk el. Ha B. G. kérte volna, hogy meghallgatásunkon jelen, lehessen, kérését nem tagadta volna meg. Takargatni valónk nem volt, viszont a „vihart” akartuk elkerülni, ami sikerült is, mivel álláspontunk szerint csak emberi hangon lehet az ügyeket megtárgyalni. Hévízgyörkön igen sokszor voltunk már tanúi „viharnak”. Mindannyian tudjuk, hogy a veszekedésekkel, az egymásra mutogatásokkal falunk nem jut előbbre. Mi is békében szeretnénk élni, de ehhez normális hangú párbeszédre van szükség. A kritikákra, az ellenvéleményekre nem sértődéssel felelni, hanem elgondolkozni azon, hogyan lehet a sokszor nem könnyű problémákat megoldani. Dr. Becker Pál országgyűlési képviselő úr, amint az a cikkből is kitűnik, rendszeresen tart fogadóórát Hévízgyörkön. Többször előfordult, hogy a lakosság nem volt tájékoztatva a fogadóóra időpontjáról, sőt az is előfordult, hogy a fogadóóra megtartásához helyiség sem volt biztosítva. Lásd 1992. december 11 -én. A Pokorádi István által említett sérelem sajnos nem egyedi eset Hévízgyörkön. Ha a polgármester valóban felvállalja a választópolgárainak kritikáját, akkor az ügyek nem a bíróságon fejeződnének be. Választása óta minden probléma a bíróság elé került. Tudomásunk szerint jelen pillanatban négy per és egy közigazgatási eljárás van folyamatban. Választása óta, 1992. december 31-ig négy per fejeződött be. A fenti pereket, a kamatok megfizetését az önkormányzat pénzén finanszírozza. Meggyőződésünk, hogy ha a polgármester tárgyalóképes és szakmailag hozzáértő lenne, valamint az általa oly gyakran emlegetett „jó gazda gondosságával” irányítaná községünket, akkor nem kerülne sor ilyen eljárásokra. Választása óta Hévízgyörkön közmeghallgatás nem volt. Bár a testületi ülések nyilvánosak, de ezen ülések időpontját is elfelejtik közölni. Tóth Tibor igen gyakran hangoztatja, hogy őt a falu választotta. Ez így igaz. A falu megválasztotta, a többség megbízta a vezetéssel, de nem szép dolog ezzel a bizalommal visszaélni. Valóban, anyagilag gyarapodik Hévíz- györk, ezt nem vitatja senki. Hogy különböző szervezetek anyagi segítséget kapnak az önkormányzattól, annak csak örülni tudunk. De nem minden a pénz, az anyagi jólét! Ha csak egy embertársunkon ejtünk is lelki sebet, az bizony nehezen gyógyul. (tizenegy aláírás) Hévízgyörk V A levélírók, pontosabban azok, akik közülük valóban jelen voltak az említett fogadóórán, érzésem szerint a második lehetőségét szalasztották el annak, hogy elmondják konkrét kifogásaik sorát a polgármesterről. Dr. Becker Pál hagyományosan úgy tartja fogadóóráit, ahogyan Hévízgyörkön is tette. Mindenki előtt, aki érdeklődik. Bevezetőjében hangsúlyozta, nem avatkozhat az önkormányzat működésébe; ezért teremtett lehetőséget a györ- kieknek panaszaik elmondására a köztársasági megbízotti hivatal munkatársai és a polgármester jelenlétében. A fórumon sajnos ez sem hangzott el, amit a levélírók állítanak, nevezetesen: egyszer sem tartottak közmeghallgatást. Ez igen súlyos vád, amire a nyilvánosság előtt kell válaszolni. Tóth Tibor a fogadóórán bizonyára megtette volna. A levél azt sejteti, hogy a többi ügy is érinti a falu polgárait. Érthetetlen tehát, hogy miért nem beszéltek azokról Pokorádi István után a többiek is, akiknek nem volt „takargatni- valójuk”. Azok hallgatását, akik a levélírók közül jelen voltak a fogadóórán, „megértem”. De hogyan kérhettem volna őket, hogy jelen lehessek meghallgatásukon, ha — ismétlem! — ott sem voltak... B. G. HISTÓRIA Vay Sarolta Nagy vadászatok e század elején (A régi magyar társasélet című könyvből) A vadászás meg az adoma elválaszthatatlan a magyar embertől, s minden időkben tartottak uraink fényes, nagy hajtásokat. Híresek voltak a század elején báró Wesselényi Miklós — a nagy Wesselényi atyjának — vadászatai. Zsibó őserdeiben még akkor elvétve bölény is akadt. Közéletünkben oly nagy szerepet játszó fia is folytatta ezeket a vadászatokat, és 1823-tól 1834-ig minden télen rendezett négy-öt nagy vadászatot. Nemcsak Erdélyben, az egész országban büszkék voltak azok, akik ezekre az összejövetelekre meghívást kaptak. Wesselényi igen válogatós volt, és csupán elvbarátait hívta meg. Ha olyan valaki jött, aki meghívót nem kapott, a háziúr elkomorult, durcásan biggyesztette le vastag ajkát, és szóra sem méltatta a hívatlan vendéget, bármilyen nagy úr is volt különben. Midőn az est leszállt, Hadwi- ger, a báró főerdésze mindenkinek kézbesítő vadászjegyét, melyre a másnapi hajtás helye, s az illető vendég neve és állása volt fölírva. Virradat előtt aztán a Luigi nevű, olasz származású komornyik bejárta az urak szobáit, gyertyát gyújtott, s jelentette, hogy minden készen áll az indulásra. Az öblös nagy ebédlőteremben már várakozott a reggeli, és a menü: tejeskávé, főtt tojás, burgonya és egy erdélyi specialitás, ami túrós puliszkából állt. Reggelizés után szánokra ültek a vendégek, de Wesselényi lovai olyan szilajak voltak, kocsisai meg olyan eszeveszettül hajtottak, hogy akárhány szánkó fölborult, s a kék foltok, dagadt arcok napirenden voltak. A háziúr maga már sötéttel, vállán fegyverrel, gyalog indult előre, s mire vendégei a tanyára értek, ő már övig meztelenre vetkőzve, jéghideg vizet öntöztetett a testére. A nagy tűz előtt úgy állt, mint egy ókori gladiátor, s a hosszas gyaloglás által felmele- gült teste a jéghideg víztől valósággal párolgott és gőzölt. Csakhamar felállt aztán a társaság, és Hadwiger főerdész oly ügyes rendező volt, hogy Zsibón a hajtás sohasem szakadt meg vagy bomlott föl. A legrövidebb napon is tartottak öt hajtást. Az ebédre csak egy negyedórát szánt a társaság, s hideg sültet és komlós, meleg cipókat falatozott. Az utolsó hajtás után, mikor már leszállt az alkonyat a rengetegre, a vendégek szánkókon, a háziúr maga ellenben mindig lóháton tért haza. Wesselényi a vadászat bevége- zésével soha el nem engedte a szalonias öltözéket. Úgy ő, mint vendégei, pont hat órára a legeslegutolsó divat szerint öltözködve jelentek meg az ebédlőben, és Wesselényi anyját, a történeti nevezetességű Cserei Helénát rendesen a legérdemesebb urak, így gróf Csáky György vagy báró Wesselényi Farkas vezették a táblához. Ez a Cserei Heléna volt ugyanis az, aki politikai fogoly félje részére egészen haldokló József császár ágyáig ment kegyelmet kérni, aki noha már a tollat alig bírta, meghatva a hitvesi hűség e nemes példája által, aláírta a kérvényt. Wesselényi asztala ilyenkor pazar pompában tündöklőit. Régi hólyagos aranybillikomok, nehéz ezüstkupák, damasztabroszok gyönyörködtették a szemet. Azonban a lakoma csak négy, de igen ízes fogásból állott, és soha külföldi bor, gyümölcs vagy más egyéb nem került az asztalra. Midőn Cserei Heléna, a tisztes matróna nyugalomra tért, az urak a pipázószobába gyűltek össze. Rendesen a négy szál cigányból állt zilahi banda húzta, de a rossz muzsika is villanyozta a vendégeket, és akárhány komoly politikus járta itt a csűrdöngölőt meg a kufercest. Csáky gróf maradt csak komoly a víg kompániában, és egy kis szögletasztalnál, amelyen két vastag viaszkgyertya égett, olvasta az augsburgit... Célba is lövöldöztek gyakran az urak, és Wesselényi ilyenkor akárhányszor bravúrral lőtte ki a Kendeffy két ujja közé szorított lázsiás tallért. Ezek a nemes, férfias időtöltések minden szerencsejátékot kiszorítottak a zsibói kastélyból, úgyhogy Wesselényi kompániájának sohasem jutott eszébe a kártya, pedig volt olyan vadászat is, amely teljesen huszonhárom napig tartott. Az ötvenes évek elején híres volt a tíszaeszlári rókák szicíliai vérvecsemyéje. így hívták ugyanis azt a rókavadászatot, melyre az összes országbeli passzionátus sportemberek Tiszaeszlárra gyűltek, Kállay Gusztáv vendégszerető házába. A tizenhat holdnyi nádasból öt- ven-hatvan hajtó verte ki a ravasz komákat — és csakhamar puskaropogás jelentette, hogy megkezdődött a nagy rókahalál... A medvevadászatokat természetesen inkább a Felvidék kulti- válta. Híresek voltak a galgóc- pöstyéni medvevadászatok, amelyekre a háziúr, Erdődy Ferenc gróf rendesen nagyszámú vendéget hívott. Gróf Széchényi Kálmán, gróf Berényi Ferenc, gróf Pálfy József, gróf Chotek Rudolf, gróf Degenfeld, gróf Festetics Leó és Béla voltak legkitartóbb vadásztársai a házigazdának. A Sárosban tartott medvevadászatok is nagyon vígak voltak az ötvenes esztendőkben. Itt nagy súlyt fektetnek általában a nagyvadra való vadászás- ra, mert sárosi fogalmak szerint, aki vaddisznót, medvét vagy legalábbis őzet nem lőtt, azt nem tekintik igazi sportsmannek, csak pecsenyevadásznak. A vadásszá való fölavatás is bizonyos ceremóniákkal ment itt végbe. Ha az újonc ugyanis végre nagyvadat ejtett el, a tanyán zsákmányára keresztbe fektették, a kürtök harsogtak, mialatt a kompánia nesztora puskavesszőjével végigsimította az új társat. Aztán forgót tűzött kalapjára, fegyverét elejtett zsákmánya vérével megkeresztelte, s vállára tevén kezét, vadászcimborának fogadta. Még 1859-ben is ilyen ceremóniák mellett avatták vadászokká Sáros megyében Péchy Antal, Meliorisz Aurél, Keczer Miklós, Szinyei-Merse Félix, Bánó József és Szulyovszky Ágoston ottani dzsentri urakat. Nagy vaddisznóvadászatokat tartottak Zemplénben is, és egyik legpasszionátusabb vadász az öreg Szemere Miklós, a kitűnő poéta volt. Sztáray Tivadar és Viktor, valamint a Szir- mayak is kedvvel űzték a nagyvadat, és Udván a Szirmay-kú- ria, Szacsuron a Soós Tamás meg a többi zempléni urak kastélyai mind tele voltak zajjal, lármával, vidám cimborákkal. A kemeji csata Az Árpád-házon belüli trónviszályok egyik oka a 11. század második felére kialakult intézmény, a dukátus volt. /. Endre király öccsét, Bélát tette a hercegség élére széles jogkörrel. Á Képes Krónikában olvasható, hogy „Az országnak ez az első megoszlása viszály és háborúk magva lett”. A dukátus intézménye, a hatalom megosztása alkalmat teremtett arra, hogy a királyt és a herceget egymás ellen kijátszva egyes főurak saját hatalmukat növeljék. A Salamon király és a Géza herceg közötti viszályok szítója is az egyik főúr, Vid ispán volt, aki arra biztatta a királyt, hogy űzze el a herceget, mert „miként két éles kard nem tartható egy hüvelyben, úgy ti sem uralkodhattok együtt ugyanabban az országban.”A lappangó ellentétek 1074 elején fegyveres harcban robbantak ki. Salamon Németországból kért és kapott fegyvereseket, Géza herceg öccsét, Lászlót — a későbbi Szent László királyt — küldte segítségért Morvaországba. A háború a királyi csapatok erőfölényével kezdődött. Salamon 1074. február 26-án a kemeji csatában (a mai Nagykunság vidékén) legyőzte Géza herceg csapatát. A herceg Vác felé menekült, a döntő második csatára Pest vármegye területén került sor. Géza herceg menekülés közben találkozott Lászlóval, aki megérkezett a morva hadakkal. Salamon Pest határában értesült Géza seregének gyarapodásáról. A bajkeverő Vid ispán azonban csatára buzdította a királyt, mondván, legfeljebb szolgákat, aratókat küldtek a morvák. Salamon hallgatott rá, és Pesttől keletre, a Rákos völgyében indult a hercegek ellen. A két sereg a mai Fát és Mogyoród környékén csapott össze 1074. március 14-én. A mogyoródi csata néven ismert ütközet hamar eldőlt, a László herceg vezette hadak „kegyetlen halálba küldték Salamonnak a völgy- katlanban hátratekingető, rémitően csattogó kardoktól megsebzett csapatait”. Pogány György
