Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-02 / 27. szám
I PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. FEBRUÁR 2.. KEDD 13 Elkötelezett, de korrekt Véletlenül vettem kezembe lapjukat, amelyről eddig híresztelésekből azt hallottam, hogy súlyosan szélső- jobboldali. Előre közölnöm kell, hogy magam 1988 (alapítása) óta tagja vagyok a Szabad Demokraták Szövetségének, illetve meggyőződésem szerint a „kapitalizmus barátja” vagyok (TGM). Az újságot olvasva előbb említett hallomásra alapozott véleményem némiképpen megváltozott, nevezetesen egy elkötelezett, de kor- rektnak mondható kormány- párti sajtóterméket ismertem meg, amely szerintem akár mértékadó forrás is lehet, különösen Pest megyében. Eddig soha nem írtam egyetlen újságnak sem, ezért úgy vélem, meg kell magyarázni, mi indított erre a lépésre. Kicsit vissza kell futnunk az időben, hogy az indíték megismerhető legyen. Visszaemlékezve az 1987—88-as évekre, én még jól emlékszem MDF- es barátainkra, akikkel együtt ültünk az Ellenzéki Kerekasztal körül, akikkel együtt kínlódtunk az MSZMP (MSZP) durva diktatúrája alatt. Azt kell mondanom, hogy ők sem felejtették ezt az időt, a barátság helyi szinten — úgy is fogalmazhatnék — őszinte és korrekt, melyei az emberi kapcsolatokra építve meg is kívánunk tartani. (De nem mindenáron és nem mindenkivel.) Ezért is érthetetlen a helyi szinten felül a politikában, sajtóban, a közéletben tapasztalható gyűlölködés a régi harcostársak között. (Kulin—Haraszti!!) A hosszú bevezető után a lényeg, amiért írok. A január 13-án szerdán megjelent lapszám 1. és 3. oldalán lévő két cikkről szeretnék néhány gondolatot leírni. Kezdjük talán a másodikkal, a „Van veszély, van jel” című cikkel, amit talán a főszerkesztő írt, az aláírásból következtetve. A cikk legnagyobb részével egyetértek, azonban engedjék meg, hogy néhány részével vitatkozzak. Talán elsősorban azt kellene elfogadni, hogy aki a kormányt bírálja, az nem biztos, hogy bolsevik vagy kommunista, esetleg baloldali (?), így nem valószínű, hogy a sajtó azon réÖregedő, török pilótáknak van egy maradi babonája: „—Ócska ejtőernyőből bugyogót ne varrj...!” A lopott, régi ejtőernyő még akkor is megőrzi berögzött szokásait, amikor zipp-záras skót fuszeklit, vagy hegedűtokot varrnak belőle. Le ne ugorj vele a villamosról, mert rögtön kinyílik, a bokádra tekeredik. Akkor hoz rád szégyent, amikor éppen a török imaszőnyegeden hajlongsz és Mohamed nevét dicséred. Még asztalterítőt se varrj a régi ejtőernyőből. Gépszövéssel belé van szőve a Trianon-előtti régi gazda neve: — Magyar kincstári tulajdon! Kikacagnának a lopott törökbugyogóval, amiképpen mi is kikacagtuk gyermekkorunkban a színészeket, amikor a „Szellemjárás Arábiában” című francia drámát adták elő Erdélyben, Szamosújváron. A színészek a lepedőket a helybéli gőzfürdőből kérték kölcsön. így aztán úgy a felmasírozó arabok humuszán, mint a parádézó szellemek hasán a következő monogram volt olvasható, vörös, jegyzőtintával: — Városi Zsidó-Fürdő, Részvénytársaság! Mind a harminc magyar azon töprengett a szobában, hogy: — Istenem, vajon melyik pillanatban jönnek Máté bácsiért?! Orosz karhatalom fogja-e elcipelni, vagy a „népi rendőrség” díszpéldányai jönnek-e érte, akik tegnap óta kibelezett leventepuskákkal lődörögnek. Uraságokról lehúzott civilruhát viselnek, lötyögő katonasipkával és vörös karszalaggal, amit lopott ministránsköntösből nyírtak ki. Máté, a vén mozdonyvezető, akiért remegtünk, kialudott szivarral a szájában olyan édesen és nyugodtan szundított a székén, mintha ő volna a Badacsony, vagy a Tátika, a kialudt balatoni tűzhányó. — Amikor újból a Szalai nevét emlegették, én a következőket kérdeztem magamtól: — Miféle bordából szőhették ezt a Szálait, aki pár nappal ezelőtt még a Szent László Hadosztályban verekedett?... Miféle lopott ejtőernyőből faragták az ilyen köly- köt, aki most is hordja a nyakában a Mária-érmet? Még páráznak az arcán az anyai csókok. Csókok, könnyek, késelések nem tudták a harcoktól visszatartani, holott mindenki tudja, hogy a legerősebb „vízi-erő-művek” mégiscsak az édesmamai könnyek... Hogyan került a kékszemű Béla a tatárfarkasok részvénytársaságába, ilyen hirtelen?! Hát nincsen Petőfi Sándornak szebb dala a „Farkasok dalá”-nál? Amit ma úgysem lehetne szövegmódosítás nélkül énekelni Magyarországon?! Hanem csak így: ...Süvölt a Zivatar, a felhős ég alatt, A tél iker-fia, eső és hó szakad. sze, amely a kormányt bírálja, kizárólag fenti csoportok híve. Le kell szögeznem, hogy nem vagyok tisztában a sajtó-előmenetel, az újságíró-iskolái képzés és egyéb más szakirányú képzés politikai előfeltételeivel — lévén építész-közgazda vagyok —, de nem tartom valószínűnek, hogy kötelező volt csaholni Be- recz János lábai mellett. Valószínű viszont, hogy vezető beosztást olyan fontos stratégiai ponton, mint a sajtó, vörös könyv nélkül aligha tölthetett be valaki. Ebben a kérdésben egyik mai párt felé elkötelezett újságíró sem vethet semmit a másik szemére. (...) A Panoráma nekem kifejezetten tetszik, de személyes tapasztalat alapján állíthatom, hogy a benne megjelenő, nemzetek közötti ellentétek kizárólag, illetve nagy többségében kormányszinten előállított, keletkezett problémák, melyeket — ellenségkeresés helyett — már régen meg lehetett volna oldani. A szlovák vagy román emberben semmilyen ellenségtudat nincs, vagy pont annyi, mint saját magunkban. Valahányszor találkoztam velük, közvetlenek, segítőkészek, barátságosak voltak, megvolt bennük és bennünk az a szolidaritás, ami a kevésbé tehetősek között szinte önkéntelenül is kialakul egy-egy találkozáskor. Rövidre fogva a gondolatot, a baloldali esély a kommunistáknak esély, nekünk (magának is, nekem is) veszély. Fentiek miatt sem értettem az 1. oldalon „Átmenet?” címmel írt cikkecskét, melynek alapgondolata, hogy aki liberális, az bolsevik. Aki a liberalizmusban a demokrácia, a kapitalizmus, a polgári fejlődés ellenfelét látja, aki akkora veszélyt jelent fentiek intézményesült rendszerére, mint a kommunisták és barátaik, az nem csak aránytévesztő, de rögeszmés is. A cikk hebehurgya, logikátlan, egyben ártó szándékú is. Jó példája annak, hogy kell és lehet az ellenséget megteremteni, ha az legfeljebb ellenfél vagy vetély- társ. Megkérem tehát főszerkesztő urat, hogy Török Bálintot nagyszerű elődjéhez hasonlóan a „Héttoronyba” helyezze el, amely nam baj, ha elefántcsontból van, abba ugyanis vissza szoktak vonulni a szellem harcosai adandó alkalommal. REGÉNY NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 64. Itt kívül muszka, az éhség ott belül, E kettős üldözőnk, kínoz kegyetlenül... S amott a harmadik, a töltött fegyverek, A fehér hóra le, piros vérünk csepeg... Fázunk és éhezünk, s átlőve oldalunk. Részünk minden nyomor, s még „Szabadok” is vagyunk? Az idő telt, a titkár késett. Az emberek dermedt ijedtsége úgy felengedett, mint harminc porció ottfelejtett fagylalt. Ösz- szehajoltak, keveredtek, megolvadtak, ismerkedtek s leginkább Mátéról beszélgettek, mert nagyon féltették. Egy szegedi egyetemista tanár, egy nyelvész ezeket mondotta: — Igaza van... Az Isten éltesse. Nincsen nagyobb vigasztalása, mint vakmerő magyart látni. Mindszenty Józsefet is azért szeretem. Jaj, de kikajamózta volna püspöki botjával azt az áruló tisztet az ágyból! De most már azt lássuk, miképpen kell megmenteni Mátét?! Ha a hóhérok idejönnek, — én majd szóval tartom Szálait. Máténak ezalatt maguk adjanak egérutat... — Mit mondhat maga a hóhérnak, vagy szállítójának? — kérdezte valaki. — Azt mondom, hogy Máté bácsi nem is az „elvtársakra” haragudott meg, hanem csupán a „szóra” ...Mert, mint nyelvész tanár és szóboncoló, igazán elmondhatom, hogy az „elv”-nél és az „elvtársnál" rosszabb hangzású, léhább, üresebb és lelketlenebb szó aligha van a magyar szótárban. Rosz- szabb, mint a „csarnok”, vagy a nyelvújítás idején gyártott „mindeményedelem” és „Bömbölde”, a Vigadó „hivatalos” régi neve. Csúnyább, mint a vacak, a dragacs, vagy a pacák. Figyeljék meg egymás mellett ezt a három betűt: ELV, ELV, ELV. Minden átok és gonosztett ezzel a három betűvel kezdődik, amit a régi és a mostani tatárjárás hozott reánk. Elv... Elv... Elvtársak, elvakultatok, elvetélt emberek lettetek. Elvesztitek, elvesztegetitek, ami maradt. Mindenkit: elvádolni elvonszolni, elvezetni, elvirgácsolni, elverni, elvesszőzni, elvihogni, elvétózni, elvéteni, elvirágoztatni, — ez az elvtársak elveinek az útja... — Elveletek...! — Egy kaposvári „rossebes” ember és egy erdélyi meneSzerintem Török Bálintnak eljött az adandó alkalom... Mészáros Péter építész, közgazda Budapest * Ön azt állítja, kedves Mészáros Péter, hogy el kellene fogadni: aki a kormányt bírálja, az nem biztos, hogy bolsevik vagy kommunista. Ebben tökéletesen igaza van, ez nem biztos. A kormány egyébként nem amiatt őrről meg számtalanszor a sajtóra, mert bírálja, hanem azért, mert egyoldalú, igaztalan, a tényeket elferdítő kommentárok, riportok jelennek meg. Igaza van abban, hogy vezető beosztást a sajtó területén sem nagyon kapott az, akinek nem volt vörös könyv a zsebében. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni azt, hogy a 800 ezer MSZMP-tag között számtalan olyan ember volt, aki komolyan hitt abban a tévedésben, amely szerint a párton belül nagyobb lehetősége van a jobbító szándéka megvalósításának. S hogy valójában ki volt ilyen, s ki nem, az éppen a rendszerváltozás után dőlt el. A szerkesztőség Az „Átmenet?” című írásomnak Ön szerint az az alapgondolata, hogy „aki liberális, az bolsevik”. Nem, de az a liberális, aki bolsevik, az szerintem is az. Az Ön vádja írásomból nem bizonyítható, az Önéből viszont nyilvánvaló, hogy el akar hallgattatni engem. Ez valóban a bolsevikokra jellemző. Egyébként: A Jurta Színházban ott voltam az Ön pártjának alakuló gyűlésén, s a Beszélő első nyomtatott, legális számában is megjelent egy kis írásom. A liberális, illetve szoci- álliberális SZDSZ akkor mutatta meg előttem azt az arcát, amit valóban nem szeretek, amikor a 90-es választási harc közepette a következő szövegű plakáttal jelent meg az utcán: „Aki ellenünk van, az velük van!” (Az aláhúzás vastag piros csík, s arra utalt akkor még, hogy az MSZP-sekkel, vagyis a kommunistákkal ért egyet, aki ellenük van.) Hát ez igazi kirekesztő, bol- si mentalitás! Különben az SZDSZ tagságát nem azonosítom egyes vezetőik néha valóban bolsevik szellemiségével. Csak azt nem értem, miért választják meg az ilyet. Török Bálint kült azon vitatkoznak, hogy ki szenvedett többet az első világháború végén: a dunai ember-é, az ő Kohn Bélájától, vagy pedig az erdélyi ember az Káhánájától, aki később a Brassói Lapokat szerkesztgette és azt a „remek” verset írta, hogy: — „Dögölj meg apám, dögölj meg anyám, dögölj meg régi tanítóm...” — Ez az ember él még? Vagy megdöglött? — Él! — Megint hazajött Moszkvából. Most már Révai József a neve. Fogadok, hogy ő lesz nemsokára az úgynevezett népnevelési miniszter... — Románia nem félt tizenkilencben a kommunizmustól? — Attól nagyon féltette a saját gyerekeit, a románokat. Azoknak a megrémítésére igen buzgón huszonötözték a nyílt utcákon az öreg, magyar susztereket, akiket az irigye- ik feljelentettek a hadtestparancsnokságon. De ugyanaz a hadtestparancsnok adta az ingyenpapírt a Bécsből és a Budapestről Erdélybe menekült „igazi” kommunistáknak. Hadd mérgezzék a papíron azt, aki magyarul olvas! Veszekedjenek a magyarok egymással és oszoljanak el lélekben, ha már országuk is feldarabolt, és csonka lett...! Soha any- nyit nem csúfolták Magyarországot, mint a bécsi-pesti menekültek, az ingyenpapíron... Ki volt az a hadtestparancsnok, — kíváncsiskodott a kaposvári. — Egy ilyen áruló tábornok volt az is, mint ez a Lajtos, akiért most az öreg Máténak talán meg is kell halnia most. Ő volt Trianon után az első román hadtestparancsnok Kolozsváron. Úgy hívták, hogy Pop Danilla. — Azelőtt úgy hívták, hogy Papp Dániel tábornok. A híressé vált Papp Hadosztálynak vitéz generálisa, aki az első világháború alatt diadalról diadalra vitte hős székely katonáit! — Mi történt vele? — Csak az történt vele is végül, ami az angol Richard királlyal történt, amikor elkiáltotta: „Eltökéltem, gazember leszek!” — Papp tábornok eltökélése másképpen hangzott. így: — Elhatároztam, hogy román hadtestparancsnok leszek Kolozsváron, jobbanmondva, most már Clujon. — Eltökéltem, hogy magyar testvéreim kínzásával fogom megszolgálni az új aranygallért. Eltökéltem, hogy én leszek a piros-sárga-kék-pántlika-giliszta a Trianonnál túltömött nemzeti bendőn...! — Mi lett a vége a menekült írók pártolásának? (Folytatjuk.)
