Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-16 / 39. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. FEBRUAR 16., KEDD Munka és vallás Az alacsonyrendűség nforradalma” A munkáról való nézetünk is megváltozik a modem kultúrában. Olyan sajátságos változások szöknek a szemünkbe, amelyeket eddig nem vettünk figyelembe. Eddig ugyanis a munkában inkább a büntetés jellegét láttuk és láthattuk is, mert sötét, borongós árnyként kísért végig a történelmen. Büszke kultúránk kimondhatatlan kínokon és fájdalmakon épül, és menynyi életet, mennyi boldogságot követel áldozatul. Vajúdva gyötrődünk és a gazdagsággal lépést tart az ínség és a nyomor. Ezt nem kell hosszasan fejtegetnünk, hisz örömeinkben is halljuk a világ tengelyeinek csikorgását, mert kevés rajtuk a szeretet és a megnyugvás olaja. Kevés tehát a boldogság és nagy a büntetés. A munkában a gazdasági szempontokon kívül más gondolatokat is figyelembe kell vennünk. Elsősorban azt, hogy a munkában fejlődik ki az isteni hasonlóságunk egyik vonása, a tevékenység. Isten ugyanis az örök tevékenység, minden erő — legyen az ész, vagy izom — arra való, hogy tevékenységben adja ki erejét. Ha nem teszi, tönkremegy! A munka tehát az élet, az egészség és a boldogság szükséges eleme, a munka életfejlesztő és életnemesítő tényező. Munka nélkül nem élhetünk; nemcsak mert nem lesz kenyerünk, nem lesz házunk, öltözetünk, hanem azért sem, mert nem lesz gondolatunk és nem lesz nemes szívünk sem. Azért az elmegyógyászat terén is a munka most már a legfontosabb gyógymódot jelenti és az erkölcsiség terén mindenA magyarázat hiábavalóságát tömören egy hasonlattal jelzi a képes beszédre oly nagyon hajlamos magyar nyelv: Annyit jelent, mint rádióval vitatkozni. Tényleg elszánt embert igényel egy ilyen vita, s maradék elszántságomban m^gam is vitára keltem a rádióval. Mármint a Kossuth Rádióval, még tavaly valamikor. Akkor egy könnyen fáj- dítható szívű, filantróp ri- portemő fölzokogott az „objektív, tárgyilagos, pártatlan” rádióban, imigyen: — „Tudja, sosem volt eny- nyi koldus Magyarországon, mint most...” Akkor elszántan megmagyaráztam — magamban, de írásban is —, hogy hát hiszen a visszasírt Kádárrendszerben is volt éppen elég koldus, talán többen is koldultak volna, de hát képzeljük el, hogy nézett volna az ki, koldulni a szovjet nagykövetség előtt! Vagy képzeljük el, hogy az aluljárókban románok vagy itteni romák árulnak, lengetnek kor oltalma alá menekülhetünk. Az is igaz, hogy a munka büntetés, amikor elfonnyadunk alatta, amikor súlya alatt páriákká, rabszolgákká, örömtelen bérmunkásokká görnyedünk, de lehet áldás is, ha kivirágzik tes- tünk-lelkünk tőle. Mindkét esetben azonban a munka csak eszköz és sohasem cél. Mert nem a munka miatt élünk, hanem a munka csak eszközünk a szép, nemes, emberhez méltó életre. Az igazi kultúra az életnek és a munkának virága. Az ilyen szerencsésen kialakított belső meggyőződés világában rejlik az ember értéke. Ezt a belső világot meg kell tudni alakítani az uralkodók palotájában, az elnyomott népek kunyhóiban, a pusztán éppúgy, mint a gyárban, mert ez nem függ semmiféle technikától, semmiféle feltalálástól. A technika, a feltalálás halad a maga útján az új vívmányokkal gazdagít, ugyanúgy krízisek elé is állít, vagyis gazdagabbá, hatalmasabbá teszi az embert, de az élet célja és a kultúra értéke sohasem lesz a munka, hanem az ember marad. Az emberek az erkölcsi erők forrásai, belső világunk belső evangéliummá változik és e belsőtől változik meg a külső életünk. Az evangélium nem a munkát, hanem a belső lelkivilágunk fontosságát hangoztatja. Nem azért, mert a munka nem szükséges, hanem azért, mert szükségesebb a vallási és az erkölcsi világot kiemelni. Szükségesebb az itt és most élő embernek és nagy céljainak tudatosításával széppé és nemessé kialakítani, nem pedig a boldogulást a jövőtől, egy-egy női vagy férfialsót, dugják a hőn szeretett és népszerű Kádár vagy Be- recz János orra alá. Vagy a vendégek, a baráti szocialista országokból érkezett diplomaták, pártpolitikusok orra alá a hamisítatlan román zoknit! Na nem, ez kizárt dolog, ezt kizárták, a koldusokat elzárták a világ szeme elől. Egyszerű volt: egyszerűen kipenderítette a rendőr bácsi, hogy megnyekkent az aszfalton... Természetesen ezt a magyarázó írást nem közölte le az a lap. így hát hiábavalóan vitáztam az „elfogulatlan” rádióval. Most viszont egy szelíd kérdést tennék föl a szolgálatos rendőrnek: mi a teendő akkor, mikor magyar koldulok lepik el Budapestet, mindenütt az aluljárókat? Azt kell mondanom, hogy valami divat lehet mögötte. Jól táplált, legfön- nebb 17 éves, molett szőke lány koldul immár egy éve a Blaha téri aluljáróban. Jókedvűen elődbe áll, kér, a jobb kultúrától várni. Mindenütt és mindenkor az embernek különbbé kell válnia, akár rabszolga, akár cseléd legyen, akár az ókorban, akár a középkorban, vagy éppen most éljen. Mondják, hogy az evangélium a jövő élettel biztat és csak váltókat állít ki a paradicsomra. Igen, biztat a jövő élettel, de biztatásával a jelen élet kialakítását sürgeti. Örökké fogsz élni — mondja a logikája —, tehát szépen, nemesen, jól, nagylelkűen élj most! — Ami pedig a váltót illeti: az egyik váltója a jövőre szól, de a másik váltó már beváltott érték és ez a szívében rejlő mennyország, melyet az bír, akinek szíve hittel és Istennel van telve. Az egyéb ideológiák ellenben csupa irreális váltóval dolgoznak, mert jóllehet azok is a jövővel biztatnak, csakhogy azzal a földi jövővel, mely tele van utópiával és illúzióval és ezek a jelenből kiábrándítanak s a lelki fejlődést elhervasztják. Amilyen nagy tévedés lenne csak a munkát értékelni, éppoly hiba és bűn vonla a munkát kicsinyelni és a világ erkölcsiségét csak a szemlélődéstől várni. „Óra et labora!” — szabja meg a helyes értéket. Leghelyesebb csak a természetes alapokon maradva, igaz ember módjára élni. Az érzelmi és kedélyi élet, „a hit, remény és szeretet”, a természet elmélkedésein fejlődik ki legszebben. A munka a mi haladásunk eszköze és a lelki élet szerencsés fejlődésének egyik biztosítéka. Azt sohasem szabad elfelejteni, hogy boldogabbak azok, akikben a cél dominál az eszköz rovására, mint azok, akik az eszközt emelik a cél fölé. Monostory Imre minden áldott nap. És nem magányos, mert hozzá hasonló fiatal és magyar kére- getők szórakoznak százfelé Budapesten. Az okát keresem. Valóban divat lett? Egyféle magamutogatás a koldulás? Annak a lánynak már kétszer adtam pénzt. Először megrovó szöveggel, tanáccsal. De azóta is megállít minden nap... Na, és ha ennek a fiatalembernek NEM adok minden nap? És ha egyszer este megismer és minden további nélkül leüt? Az aluljáró túlsó oldalán három rendőr. A koldulás folyik. Most már nem értem: ezek nem profi koldusok. Vannak azok közül is, persze, mert most már szabad koldulni mindenütt. De ezeket a fiatal, jókedvű koldusokat nem értem. Meg azt sem, hogy miért sértené a személyi szabadságukat, ha a rendőr igazoltatná őket, és megkérdezné: Hol dolgoztak, hol dolgoznak most? És uram bocsá’, esetleg azt is: Miért nem dolJanuárban, amikor láttam, hogy a házamat kirabolták, a mellette lévő templom kapuját szétvágták, és a több száz éves kisharangot elcipelték, bizony elöntött a víz és alig tudtam nyelni a keserűségtől. Minden pótolható, de azt a harangot a rajta lévő felirattal és dísszel már senki sem fogja tudni újraönteni, azt a csengő hangot már soha többé nem lehet felidézni. Barátom a minap elmesélte, hogy hogyan „privatizálták” a vállalatát. Az igazgató és a fúróüzem vezetője áron alul adták a gépeket mindazoknak, akik a vételár egy részét zsebből-zseb- be fizették ki. Majd megkapták a „fülest”, hogy a régóta nem fizetett társadalombiztosítás miatt a TB be fogja jelenteni az igényét a megmaradt berendezésekre, ingatlanokra. Egyetlen fillért sem kaptak — vagy mondjam így, kaptunk —, mert az igazgató elvtárs és a mérnök úr azonnal kft.-t alakított és a saját nevére íratva „privatizálta” az értékeket. Nem érdemes folytatni a felsorolást. Ha az olvasóink nekikeseredve, vagy talán dühödten elkezdenék írni a hasonló történeteket, hónapokig tele lenne az újság bosszantóbbnál bosszantóbb írásokkal. Mindez csak azt bizonyítaná, hogy a rendszerváltással párhuzamosan, annak részeként egy alacsonyrendű, tisztátalan világ is kialakult. Régebben is voltak ilyen jelenségek, de talán az általános szegénység miatt nem volt ilyen hangsúlyos, meghatágoznak sehol? Mert ez így--Egyáltalán: szeretnék megfaggatni egy rendőrt arról: mi az, amit szabad neki, a rendőrnek? Keleti pályaudvar, egy banda hömpölyög. Az egyik pasasnak a haja — már ami meghagyva a feje tetején — lila-vörösre festve, és egy eleven tengerimalac remeg fázósan a vállán! Hat (6) rendőr veszi körbe a kis bandát. Azok röhögnek a rendőrökre. Gúnyolódnak vélük. Szinte hihetetlen, de hát itt állok és látom. A vörös hajú kiköp, mond valami ilyesmit, hogy mi köze hozzá. Azzal odébb harsánykodnak, teljesen védetten, bántatlanul, a lakosság nagy megbotránkozására. A kosz, a megfélemlítés hömpölyög, rendőri felügyelet mellejt ebben a világvárosban. És kinek van bátorsága este kimenni a Duna- partra, dúdolni a slágert, hogy: oly gyönyörű este Budapest. .. ? (czeeó'l rozó erejű és átfogó jellegű. Volt prostitúció és voltak tolvajok, ügyeskedők, voltak hatalmi vagy pártpozíciót kihasználó jellemtelen figurák. Manapság viszont a Rákóczi tér közelében (a főváros szívében) lévő „kocsisor” lassan elfoglalja a Vili. kerület negyedrészét. A videokazetták, sőt újabban a kábeltévék műsorai is az alacsonyrendű ösztönöket sugározzák magukból. A nyers szexualitás, a nyers erőszak: a gyilkosság, az állati kegyetlenség. (Mi lesz az itt az egymást túlharsogni akaró kereskedelmi adók beindulásakor?) Mindenki előtt ismert, hogy a bűnözés, ha csökkenő ütemben is, folyamatosan növekszik. Megjelentek a különböző bandák, a szervezett — esetenként a külfölddel is kapcsolatot tartó — maffiák hálózata. Az erőszakkal és a törvényellenes, tisztátalan, vagy ügyeskedő módszerekkel történő pénzszerzés két szomorú tanulsággal szolgál. Egyrészt a személyekről szólva: a megfélemlített lakossággal, a bűnözési hullámot nehezen követő rendőrséggel szemben ezek a meggazdagodott, gátlástalan figurák igenis döntő előnyben vannak. Másrészt az igazi emberi értékekkel: az erkölcsiséggel, a tanulással, a lelki-szellemi építkezéssel a közösséget szolgáló életvitellel és főleg a kemény munkával szemben ezek az itt bemutatott alacsonyrendű módszerek jelenleg még eredményesebbnek bizonyulnak. Vezető politikusaink nem ismerték fel — talán azért, mert a Parlament folyosója a mai térképek szerint is messze esik a külvárosi vagy falusi utcáktól —, szóval nem ismerik fel, vagy csak alulértékelik azt a hatást, hogy a rendszerváltás után az egyszerű emberek nagyon gyakran ezekkel a dolgokkal kénytelenek foglalkozni és életük, gondolkodásuk egy meglehetősen nagy részét az ilyen jellegű gondok foglalják el. A legnagyobb kérdés a jövő kérdése. Nyugati adatok bizonyítják, hogy a nagyszámú munkanélküliség kialakulása után egy fejlődési szakaszban hiába növekszik meg a betölthető munkahelyek száma, egy új életformát felvevő réteg (!) már nem akar, nem fog munkába állni. Velük, az alacsonyrendű világgal és életmóddal szemben előbb-utóbb megszervezi önmagát a társadalom. De ezek az önszerveződések, melyek például a privatizáció tisztázatlanságainak feltárását végzik, vagy a bűnözést, a bűnözőket figyelik, önmagukban nem elégségesek. A hathatósabb, keményebb eszközökkel dolgozó rendőrséggel együtt viszont már beszűkítik a velük szemben álló erők mozgásterét, amire elképzelhető, hogy még erőszakosabb, még aljasabb módszerekkel válaszolnak. Ezért kell az országot szerető, a jövőért felelősséget érző embereknek és közösségeknek meghatározó erőként fellépni mindennemű tisztátalansággal szemben. És ebben a küzdelemben alapvető tényező az idő: ha már ez a sötét világ kialakult körülöttünk, ne hagyjuk tovább fejlődni, tovább erősödni. Minél előbb érjük el az önszerveződés és az együttműködés magas fokát, annál eredményesebb lesz ez a küzdelem. Minél előbb gátoljuk meg a kábítószercsempészek, illegális fegyverkereskedők vagy ne menjünk olyan messzire, a fénysorompóból akkumulátort lopó kis tolvajok, a köztünk élő orgazdák és vevőik tevékenységét, annál kevésbé látja kárát az alacsonyrendű világ meglétének a szorgalmasan dolgozó —, a gyermeke életét, jövőjét féltő — becsületes ember. Farkas Balázs Kinek mit szabad?
