Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-09 / 33. szám
JS PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. FEBRUÁR 9.. KEDD 13 Szent Erzsébet Alapítvány Segíts magadon, és az Isten is megsegít, tartja a francia eredetű közmondás. Ez a jelmondat lebeghetett két évvel ezelőtt egy sor veresegyházi fiatal előtt, akik nyitott szemmel járva és a közügyek iránt fogékonyan észrevették, hogy ínséges körülmények között is élnek a községben állampolgárok. Látták, hogy az igazán nem lebecsülendő szociális ellátás mellett szükség van a társadalmi összefogásra is. Ezért született meg — a helyi MDF-szervezet mozgósításával — két évvel ezelőtt az Ápád-házi Szent Erzsébet Veresegyházi Segélyező Alapítvány. Az alapszabály elkészítése után megválasztották a kuratóriumot, amelynek tagjai Bre- nyovszki Pál baptista lelkész, Farkas József katolikus plébános, Jávorné Németh Ágnes tanítónő, Ko- czó Pál református lelkész, Necz Pálné pénzügyi csoportvezető, Rácz Miklósné röntgenasszisztens, Roszik Gábor evangélikus lelkész, Tar Balázs körzeti orvos és Újvári István teherfuvarozó, önkormányzati képviselő. Elnök az igen aktív Tar Balázs orvos lett. Az alapítvány egymondatos célja: az önhibájukon kívül szükséghelyzetbe került veresegyházi polgárok megsegítése. Az alapszabály ezt bővebben így határozza meg: „A kuratórium feladata a rászorulók felkutatása és a segélykérelmek elbírálása. Ezért rendszeres kapcsolatot tart az egyházakkal, a polgármesteri hivatallal, a szociális gondozókkal, az egészségügy dolgozóival. Feladata továbbá a segélyek odaítélése. Segíti a segélyezettet a szükség- helyzetből való kilábalásban — környezetének, rokonságának mozgósításával. Ehhez kéri a társadalmi szervezetek, az egyházak, az önkormányzat segítségét.” Az alapítvány működése nem indult egyszerűen, de azért belelendült a munkába, és ma már reményt keltőén segít a rászorulókon. Tar Balázs elnök tájékoztatása szerint az alapítvány induló vagyona 25 ezer forint körül volt. Á célkitűzések megvalósításához pénzbeli adományokra volt szükség. Eleinte nagyon gyéren gyűltek a forintok. Meg kellett küzdeni a nemtörődömséggel, sőt bizonyos ellenszevvel is! Sokan nem bíztak a sikerben, vagy éppen úgy vélték, hogy ez valakinek üzletet, hasznot jelent. Ezért bizonyítani kellett. A lelkesedés, tenni akarás kimozdította az alapítványt a holtpontról. Megindultak az egyéni adakozások, hangversenyeket szerveztek a községben élő híres művészek és a Cante- mus kórus közreműködésével. A bevétel az alapítványi vagyont gyarapította. 1991 végére a kuratórium már tíz rászorulónak tudott két-kétezer forintos pénzbeli segélyt adni. Ez már a várt bizonyítás volt, még ha igen szegényes is! De az elmúlt karácsonykor már ötven rászoruló kaphatott két- háromezer forintos pénzbeni segélyt. Erre már felfigyeltek a község lakói. Főként a vállalkozók, a kisiparosok keresték meg az alapítványt, és erre az évre már nagyobb adomány juttatására tettek ígéretet. Az alapítvány vagyona — egyéni és egyéb adakozásokból — bevételekből ösz- szesen 320 420 forint. Az iskola és az egyházak közreműködésével gyűjtöttek az alapítvány vezetői a délvidéki menekültek karácsonyának szebbé tétele érdekében is. Az akció mindkét évben sikeres volt. Ezért szeretnék folyamatossá tenni és húsvétkor megismételni. Örömteli, hogy ma már szinte a lakosság kéri az újabb gyűjtés megszervezését. A gödöllői Remsey András festőművész emléklapot készített az alapítvány számára. Bár az „ötlet” nem hozta meg a várt sikert, mégis bízunk abban, hogy ez is, akárcsak a segélyezés szép ügye, végül mégiscsak beérik. Fazekas Mátyás Veresegyház Lám, a sarlóról már nem találunk annyi dicséretet a Bibliában, hanem csak a Koránban. No meg egy kéziratos térkép hátán, amit egy konstantinápolyi zsibvásáron vettem tanulmányúton. A térkép a szerencsétlen várnai csata lúdtollal rajzolt helyrajzi képe. A török hadoszlopok felállítását örökíti meg a Devna-tó mellékén. Kadikiöj nevű török falu mellett. A térkép hátára van írva a török—tatár síposok indulója, Akindsi nevű janicsár költő verse, amit ezennel magyarra fordítok: SARLÓD éles-élét: új aratásokhoz fendd, SARLÓD csorba-élét: a gyaúr nyakára tedd...! Sápadt sarlója a félholdnak: mutassa hatalmad! Minarettek csúcsáról hirdesse uralmad... NE ISMERJ IRGALMAT...! Ennek a nagyon régi tatár-himnusznak azt a nevet is lehetett volna adni, hogy: a „Szívtelenség Szamáréneke”. Tudom, hogy sem a hétszáz-év előtti tatárjáráskor, sem a Mohács után következő százötven éves török nyüzsgéskor nem eshetett rosszabbul magyar szíveknek és magyar füleknek ez a vércsevíjjogás, ez a pokoli ének, mint amilyen rosszul esett a „felszabadító” oroszok szájáról, mely minden ételt és hitvesi csókot és leányálmot felzabált. Rossz tanácsadó az éjszaka, s mikor a tehervonatunk döcögött az éjszakában, mikor a marhavagon eltaszított ajtajában ültem a kocsi-padló párkányán, lábaimat a semmibe lógatva, akkor, ezen az éjszakán egészen megrémülve néztem az eget, az égen pedig a sárga sarlót, a török félholdat — a veszprémi dombok felett; hiszen éppen újhold volt. Rémültebben hallgattam az összehajoló néhány magyarnak a beszélgetését az egyszál gyertya mellett. Eddig azt hittem, hogy egyetlen igazi kommunista sincsen Magyarországon, kivéve a szökött moszkvai véncselédeket. Ezek a kopasz vén-fiúk most éhes zsebekkel, orosz asszonynyal, gyermekekkel siettek haza a régi eldorádóba, mint amikor az elkölykezett macska kilenced magával hazállít. — Most aztán, az éjszakai vitatkozásban olyan hangokat vegyített egy szellemes, vén gavallér, hogy abból két vasúti kalauz és három bőrkesztyűs ellenőr se tudott volna kiokoskodni: — Tréfál-e vajon ez a társutas, vagy pedig vörös eszméket terjeszt éjszaka, titokban, amikor már semmi értelme sincs titkolóznia, hiszen, íme, a muszka fegyverek árnyékában már minden az övék, bár ők maguk a kutyának sem kellenek. A vita a következőképpen folyt le a titokzatos, szellemes utas, nomeg egy hebegő, elkeseredett magyar között: — Wilson elnöktől, Trianonban, annak idején ezek az emberek azt kérték, hogy felépíthessék tíz év alatt a munkásparadicsomot... Miért rabolják el tőlünk még a zöldparadicsomot is? Hisz én az öregektől mindig azt hallottam, hogy aki húsz évvel nem elég szép, harminc évvel nem elég erős, negyven évvel nem elég okos, ötven évvel nem elég gazdag —, az hagyjon fel a reménnyel...! Lám, az orosz-szovjet már huszonhat éves...! REGÉNY NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 70. — Az nem tesz semmit —, válaszolta a különös idegen. — Nem mindenki akar meghalni ötvenéves korában. Majd, amikor az orosz-szovjet hatvan éves lesz, elveszi a fiatal Amerikát. Ha nem is szépül meg egy ilyen fiatal feleségtől, majd szépen megélhet mellette. Mikor hetven éves lesz, akkor még Britanniát is elveheti. Náluk csak a veszedelmes csatlósok gyermekeire van korlátozás, feleségkorlátozás nincsen. Két ilyen feleséggel márcsak elég erős lehet. Nyolcvanéves korában kopasz, mosolygó fejére Germániát is a fejére teheti vassisaknak. Attól majd megokosodik —, hiszen a svábnak már negyvenéves korában megjött az esze. Kilencvenéves korában a jakobinus hálósipkával, Galliával a fején ágyba is mehet. Elég vagyon lesz már a végrendeletében. Elmondhatja majd álmosan az álmos gyermekek esti imáját, amit egy fiúcska sírkövén láttam kifaragva Rómában, a St. Lorenzo temetőben! — Jó éjszakát anyukának, jó éjszakát apukának, jó éjszakát az egész világnak...! — Dehát, miért nem tisztelik a magánvagyont? — kérdezte tovább a kíváncsiskodó tanyai magyar. — Ki mondja azt —, felelte a másik vitatkozó —, ki meri azt mondani, hogy a muszka nem tiszteli a magánvagyont? Ha nem tisztelné, akkor nem venné el! Amit nem tisztelünk, azt nem vesszük el, azt nem küldjük haza... Azért küldik haza, hogy meg is őrizzék Oroszországban és ezáltal a vagyontisztelet még tökéletesebb legyen... — Miért kiabálják még most is, hogy „Világ proletárjai egyesüljetek...!? — Ha valakinek alkalma volt huszonhat évig iparkodni s minden az övé lett, maga ura volt, hogyan maradhatott az olyan földön egyetlen proletár? — Öregem, az egész világnak rongyosnak kell lennie lassanként, hogy „egy akol legyen, egy pásztor —, egyetlenegy rongypiac legyen az egész világ!” — így aztán nem kell félniök azoknak, akik az egész világot lerongyosítot- ták és lealjasították. Mert, nézze, melyik proletár merne egyesülni a pártarisztokratával, a pártherceggel és a vörös cárral, ha az elárulná, hogy titokban pénze van és bankkönyve is Svájcban. Most következett a legutolsó kérdés és az a felelet, amitől elálmosodó szemeim kipattantak: — Miért haragusznak Mindszenty Józsefre, a veszprémi püspökre, akit a dédelgetett székelyei úgy neveznek, hogy — TŰZMADÁR... — Mindszenty Józsefre azért haragszanak, amiért én is haragszom rá. Én nem vagyok kommunista és nem is leszek. Bánják meg bűneiket „Sajtószabadság, avagy: a rágalom iskolája” című, Csúcs László, a Rádió alelnöke által út nyílt levél mély érzéseket keltett bennem. Igen, így nyilatkozik — hála Isten már nyilatkozhat, és nyilatkozatát le is közli a sajtó, bár nyilván nem mindegyik — egy nyílt szívű, tiszta tekintetű magyar egyéniség, aki a Rádió kinevezett al- elnökeként Gombár Csaba elnök árnyékában szóhoz sem tudott jutni. Jóllehet, erre esküje felhatalmazta, sőt kötelezte volna is. E nyílt levél — Gombár Csaba önkéntes távozása után — önmagáért beszél. Kíváncsi vagyok, hogy a megszólított urak — bár, igazándiból a régi, hitelesebb megszólítást használnám: elvtársak, vagy a mai időnek megfelelően elvtárs-urak — meg fognak-e szólalni, és megpró- bálják-e cáfolni a szerintem cáfolhatatlan tényeket. Éberen fogom figyelni, vajon sikerül-e ez nekik. Ismerve magabiztosságukat, talán mégis magyarázni fogják bizonyítványukat. Én igazából — minden politikán felülemelkedve — csak egy dologra volnék kíváncsi: a nyílt levélben megszólított és a hozzájuk hasonló magas beosztású elvtárs-uraknak vajon mennyi volt a jövedelme. Itt volna az ideje, hogy nyilvánosságra hozzák ezt. Vajon mennyibe került az általuk végzett népbutítás? Én, mint hívő keresztény ember, azt ajánlanám az elvtárs-uraknak, hogy önként mondjanak le vezető beosztásukról, s bűnbánóan vallják meg és bánják meg bűneiket, és esedezzenek a bűnbocsánatért. Amíg ezt elnyerik, addig a könnyen szerzett vagyonukat osszák meg a rászorulókkal. Igazából így volna hiteles bűnbánatuk, s így szerezhetnének bűnbocsánatot. Úgy érzem, ez az eljárás volna a legjobb mindnyájunknak. Ezáltal kezdődhetne el — tiszta lappal — egy szebb és boldogabb Magyarország felépítése. Forgó László Vác De határtalanul bosszant az ő makacssága, mely megakadályozza a „Békés Együttélést”, az úgynevezett ko-existenciát, ami egyedüli utunk a jövő felé. A székelyek szerint fecskét megölni akkora bűn, mint galambhúst ebédelni, gerlicét vacsorázni, vagy fészkelődő gólyát zavarni el a kéményedről. Csúnyább bűn csak egy lehet: követ dobni a TŰZMADÁRRA...! Mikor Molnár, az istensegítsi „tanyító” meghallotta a marhakocsi sötét mélységében, hogy Mindszentyt ócsárolják, fel- fortyant, mint a kicsi lábas a nagy lyukon, a teavízzel. Előre jött és kihívólag kiáltotta: — Hadd lám, ki meri bántani a mü TŰZMADARUN- KOT...!? — Csillapodjék, magyar testvérem —, csöndesítette Molnárt a rejtelmes idegen... — Nem akartam rossz élt adni a szavaimnak. Mindszenty a legtisztább Szív és az egyetlen Lángész ezekben a lángtalan, füstös és gázas napokban. Jó munkát végzett az embermentés síkján Serédivel, Shvoyjal. Lángésznek és hősnek mutatkozik. Dehát, tudja-e, magyar testvérem, mit mondott az öreg Edison Alva Tamás boldog békében a lángeszű emberről és a hősről Budapesten? — Nem hallottam... Műnk ott Bukovina fenekében nagyot hallottunk! — Nohát, figyeljen...! Az izzó-lámpa híres feltalálója a Lángészről azt mondotta, hogy az a láng nem annyira izzás, mint izzadás. A hősről meg azt mondta, hogy a hős egy csöppet sem bátrabb, mint a többi magyar, csak öt perccel tovább csinálja a dolgát, mint a többi... Én pedig azt mondom, hogy Mindszenty lángesze ott vétette el a dolgot, hogy nem vette észre, hogy az a nevezetes „ötperc” már elmúlott... A koexis- tencia, a békés együttélés napjainak el kell következnie! De mi legyen akkor, amikor, íme, Rákosi Mátyás már kiadta a titkos utasítást a kommunistáknak, hogy a keresztapaságokat vállalják el, a hitközségi életekben tisztségeket keressenek, szent edényeket vásároljanak, repedt harangokat újraöntessenek... Ugyanakkor Mindszenty ilyeneket ír papjainak a körleveleiben: — Lyukas edények foltozásáért ne adjuk oda a lelket és szívünk szabadságát. A ravasz Jákob, aki Ézsau elsőszülöttsé- gét és lencséjét is megette, ne akarja megdrótoztatni a törött tányért... Molnár Ambrust mintha megcsiklandozták volna. Kiabálva hálálkodott, boldog nevetéssel: — Isten Őszentfelsége azt a TŰZMADARAT ezerszer áldja meg... Legalább van még valaki Magyarországon, aki tudja, hogy a békés együttélés, a ko-exisztencia is csak egy olyan Micsurin-féle ravasz szó-keresztezés. Halottak Békéje. Temetők Csendje... Ez már nem Sarló Kalapácsféreg... Ez már Ásó Kapa... Persze a Sztálin kezében, aki az egész világ fejfájára azt szeremé felkrétázni: „Nyugodjatok békében...” (Folytatjuk)
