Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-08 / 32. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. FEBRUÁR 8., HÉTFŐ 13 Aranylakodalom Ötven szál fehér szekfű állt egy igen szép virágcsokorban január 24-én, vasárnap a veresegyházi református templomban az Úr asztala közelében. Ágai László 77 éves nyugalmazott lelkipásztorunk, aranyos Laci bácsi és hűséges párja, Erzsébet tiszteletes asszony, Erzsi nénink jubileumát: aranylakodalmát jelképezte. Kifejezte az egyház- községünk szeretetét. A jeles eseményen a négy gyermek közül hárman, Erzsiké, Feri és Ilonka, de gondolatban a legidősebb gyermek, Laci is ott ült a szokott helyén. A hat unoka közül négy volt itt a templomban. (Ketten Párizsban élnek a külkereskedő szülőkkel.) Az utód: Koczó Pál lelkipásztor imájában emlékezett meg a szép jubileumról, mi pedig, a hívek, akik szerettük őket — és csak olyanok vannak, akik szeretik... — kívántunk, kívánunk a házaspárnak hosszú, boldog, továbbra is Isten áldotta életet. Fazekas Mátyás Veresegyház Gratulálok Gordos Dénesnek! Nagy örömmel olvastam a január 18-i számukban megjelent cikket Gordos Dénesrő\ a Szív utcai iskola keresztény és nemzeti elkötelezettségű igazgatójáról. Pest megye egyik települése, Pilisvörösvár sokkal érettebb erkölcsi értékítéletről tett tanúbizonyságot, mint a budapesti, VI. kerületi SZDSZ- es—Fideszes önkormányzat. Pilisvörösvár vezetői ugyanis nagy többséggel választották meg őt a Templom téri iskola igazgatójának. Gordos Dénes bemutatkozásakor ismét bátran állt ki a keresztény erkölcsi értékek és a nemzeti hagyományok iránti elkötelezettsége mellett. A pilisvörösvári önkormányzat józanul mérlegelte a helyzetet, s tudatában volt annak, hogy mennyire fontos az erkölcsi és nemzeti nevelés az iskolában. A VI. kerületi önkormányzat akkor tette lehetetlenné az igazgató működését, amikor a legnagyobb szükség lett volna Délután négykor bezörgettünk a püspökvárba... Igenám, de mielőttünk már más csellengők is nyomták a csengő gombját. Rázták a kilincset. Rabolgató, százszor is visszatérő orosz katonák. Meggyesi Schwarz, a püspöki kancellár se élt, se halt, amikor az üveges ajtó mellől kikukkintott. Keserű arccal, nagyóvatosan aztán mégis beengedett. Az ajtót rögtön visszazárta és elég idegesen megkérdezte: — Mi szél hozta ide magukat?... — A forgószél, a sárgavihar...! — Hogy lehet ilyen időben elindulni? Ilyenkor járni: egy a halállal! — Ezt mi is megtapasztaltuk, miközben Veszprémig jutottunk. De mégis jönni kellett, mivelhogy a többi székely falvak meglovasodtak és kezdenek kiesni a kezemből. — Ezt nem értem...! — válaszolta. — Megmagyarázom... Híre ment, hogy házosztás lesz, földosztás lesz Tolnában-Baranyában, aztán mindenfelé... A székelynek nem kell a másé, nem kell a svábé, de senkié se... De, mondom, a székelyek a minap meglovasodtak. Mint méltóztatik tudni, Galiciától errefelé az oroszok kitisztítottak minden lovat az utolsó szálig és Ausztriában halmozódott fel néhány millió ló. Ezt a citromszagú, savanyú teknőt a minap megbillentették, s a lovak mérhetetlen óceánját rendetlen kapkodással elindították Oroszország felé. Keresztül az előbb búzával, aztán meg német tányéraknákkal bevetett földeken. Egy rekedthangú, óriás és jószívű kozák generális volt az — „ellentengernagya” a lovak óceánjának. Éppen nagyon el volt keseredve a hajtők szökése, a tányéraknák folytonos robbanása és a rengeteg lóveszteség miatt, amikor beállított hozzá nyolc hadikfalvi székely. Ezt hazudták neki: — Pánye... Minket a németek Bukovinából elhurcoltak. Most hazamennénk, de nincs mivel... Segíts meg minket lovakkal. — Csak úgy, mint az elhurcolt lengyeleket és ukránokat megsegítettek... Azon a napon hatezer ló kötőfékszára súrolta az élelmes székelyek markát... Meggyesi Schwarz jóízűt nevetett; talán először a tatárjárás óta. A nevetés lelki felmelegedéssel jár; a meleg léleknek és a kandallóknak közvetlenségét hozza magával, a közvetlenség pedig az őszinteséget. Mosolyogva mondta: — Vallja be kérem, maga most a latifundiumot jött elvinni?! Képzelheti, mennyire kicsúszott most a kezünkből minden efféle kezdeményezésnek a lehetősége...! Kérem, elő se hozza ezt a püspök úrnak. Rengeteget töpreng, aggódik úgyis a maguk sorsán... — Istenőrízz —, mondtam egészen őszintén —, nem akartam én vinni semmit, amikor idejöttem. Kézcsókra jöttem, búcsúzni jöttem. Megköszönni jöttem a legnehezebb rá. Mint tudjuk az „elvtársak” negyvenéves szorgalmas országrombolása mérhetetlen károkat okozott az emberi lelkekben is. Szinte divattá vált a lopás, a rablás, a hazugság, az erőszak, a gyilkosság. De csodálkozhatunk-e ezen, amikor „elvtársak” mutattak mindezekre „jó” példákat? Elrabolták az állampolgárok hosszú évek alatt, fáradságos munkával megszerzett földjét, házát, üzletét. Kíméletlenül gyakorolták az erőszakot, sok ezer embert börtönöz- tek be, kínoztak meg, vertek agyon, végeztek ki. Azokat, akiknek az volt a „bűnük”, hogy nem értettek egyet az „elvtársak” tevékenységével. Ezt a rendszert hazudták ők szabadságnak. Ebből a helyzetből csak úgy tudunk kilábalni, ha az erkölcsi értékrendet helyreállítjuk. Újra elő kell venni a tízparancsolatot, amelyek minden társadalom együttélésének alapját képezik. Ezt az erkölcsi értékrendet igyekezett megvalósítani Gordon Dénes is a Szív utcai általános iskolában. Megakadályozták benne. A következő, velem megtörtént eset is igazolja, hogy milyen nagy szükség van az iskolákban a Gordos Dénes által képviselt elvek szerinti nevelésre. Kertes házban lakom, szemben egy lakóteleppel. A lakótelepi házakban a szülők nyáron, napközben — iskolaszünet lévén — a gyerekeket kiengedik az utcára. Ott csavarognak és lopják a kertekből az érett gyümölcsöt. Éppen otthon voltam, amikor láttam, hogy két gyerek húzza kifelé a kerítésen keresztül az egyik termő bokor ágát. Kinyitottam a kaput és megkérdeztem tőlük: mit csináltok itt? A világ legtermészetesebb módján válaszolták: eszünk. De hát, mondom nekik, ez nem a tiétek, akkor pedig lopás az, amit csináltok. Nem hallottátok az iskolában? Válaszuk ez volt: nem, ilyet még sosem hallottak! Lehet-e kérdés egyáltalán, hogy szükség van-e erköcsi nevelésre az iskolában? Azt hiszem, hogy REGÉNY NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 69. esztendőm kenyerét, a kenyeremet. Megköszönni jöttem a kedves kicsi falut, Szentimrefalvát. Áldást jöttem kérni, mert, jaj, de nehéz lesz manapság annak, akire ma ennyi ember hallgat, harmincezer. Vasat jöttem kérni, mert a vas kezd hiányzani most mindenfelé a magyar vérből. Csontot jöttem kérni, mert a csont kezd hiányzani mostanság a magyarok gerincéből. Tüzet jöttem kérni Mindszenty püspök úrtól, akit az én drága híveim, miért, miért nem, úgy kezdték mostanság nevezni kedvesen, hogy: TŰZMADÁR... És, — mintha hívták volna... Megjelent a küszöbön a TŰZMADÁR... Még alkonyati világosságban is világított a szemében a sasfény, a magyar Éjszakák mostani egyetlen lámpása és világossága. Úgy éreztem, amikor hozzá közel mentem, a gyűrűjét megcsókolni, mintha ez a szoba volna a megtépett kis ország szíve. Mintha a TŰZMADÁR szívdobogása lenne most a kisország szívverése, ütemet verő, doboló zaja. Hangos dobogás, mint a gályarabok bárkáján az óriás-dob, a kettős verővel. Sír az egész ország és gyászol, de az ő szívverése szerint lépked titokban az egész Nemzet. Az ő szívének ütem-dobolására emelgetik már jobbról is, balról is a megnehezült, súlyos lapátot a magyar gályán, az Isten Rabjai. Bukovinában, boldog békében: szenvedéllyel oltottam a rózsát. Alig győzték hordani az oltókésem alá a vadócot, a dombrávai lengyel dombokról. Egyszer székelyek jöttek haza Amerikából látogatóba. A legfüstösebb szögletében laktak az új-világnak, ahol élő virágot csak a ravatalozóban lehetett látni. Messziről jött a rózsa, drága volt. mégis virágba fullasztották minden koporsót a virágot szerető, vi- rágtalan magyarok. Különös dolog történt akkor a kertemben. Az öreg ame- rikások gyönyörködtek a rózsáimban, de Judit, az amerikai kislány, hirtelen megbetegedett az illatoktól. Elsápadt. Reszketett, szédülés fogta el, s ki tudja, hány „ingere” volt?! Olyan dolog következett, hogy buksi fejű rózsagömbjeim szívesen hunyták volna be azt a bazedovos óriás szemüket, amivel amúgy is mindent görbébben szoktak látni a kelleténél. Másnap a kis Judit a következőket írta a naplójába: Minden „all right” volt Józseffalván, a falu, a kultúrház, az énekkar, az emberek, a father festményei a menyezeten. Szépek voltak a csikók, a halak, a galambok és a kanárik, minden felelősen gondolkodó ember előtt világos a válasz. Az előbb említett példából is egyértelműen kiderül, hogy a jelenlegi iskolarendszer ilyen neveléssel nem dicsekedhet. Pedig, ahogy Berzsenyi mondta: „Minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs, / Mely, ha megvész, Róma ledől, s rabigába görbéd!” Gordos Dénest nem becsülte meg a kerületi ön- kormányzat, pedig sok olyan iskolai vezetőre volna szükség hazánkban, akik hozzá hasonlóan, szívvel-lélekkel nevelnék az ifjúságot az erkölcsi értékrendre. Sok szeretettel gratulálok neki a bátor kiállásért, és Isten áldását kérem további munkájára, hogy sikerrel valósíthassa meg célkitűzéseit: az iskolai rendszerváltást, az emberközpontú oktatási intézmény megteremtését, az erkölcsi értékrendre nevelést és a magyar azonosságtudat kialakítását! Zakar Mihály Budapest / Varga Ferenc Urnák, Pomázra Engedje meg, hogy reagáljak a február 1-jei számban megjelent írására. Mindenkinek szuverén joga, hogy járat-e egy újságot, vagy nem, hogy lemondja-e az előfizetést, vagy sem. Ha azonban ön csak azért mondta le a Pest Megyei Hírlapot, mert „folyik belőle a szenteltvíz”, akkor nagyon rosszul tette. Ha az ön fejére is „hullna” belőle néhány csepp, akkor talán más szemmel tudná nézni, olvasni mindazt, amit ez a színvonalas, megújult és igazságra törekvő lap közöl. Ami a „hatalmon lévő hőstetteit” illeti, arról csak any- nyit, hogy igazán furcsa volna, ha egy újságban, ami most jelenik meg — most és nem öt-tizenöt évvel ezelőtt —, nem a jelenlegi vezetők jelenlegi tevékenységéről írnának, hanem a régebben hatalmon lévőkről. Nem találná ezt furcsának? Talán akkor is szívesen olvasná a lapot, ha ez így volna? Cs. M.-né Kocsár (A teljes név és cím a szerkesztőségben) csupán a rózsák kertje volt olyan ravatalszagú, hogy attól egészen rosszul lettem. Veszprém városa ma is ravatalszagú volt, de nem a rózsabokroktól, hanem az igazi halottaktól, akik szerte széjjel a veszprémi erdőkben nem voltak még eltemethetők a rengeteg tányérakna miatt. Virág sem volt még Veszprémben —, bár nem kellett tartaniok a füstölgő gyárkémények mérgezésétől. Átkozott, betyár, tatár-tavasz volt. Még a hóvirág sem mert előbújni. Azt a félcentiméteres, pirinyó pen- delykéjét féltette még az is, a féktelen oroszoktól. Egyetlen rózsát sem lehetett látni Veszprémben, csak az egyetlen kommunistának a gomblyukában. Ez is csak gyilkos szeszélyből volt kommunista. Talán csak azért, hogy bátrabban mondhassa el Rákosiról és Micsurinról szóló legújabb vicceit: — Hallották? — Keresztezték a görögdinnyét a bolhával. Maguktól kiugranak a magok. — Keresztezték a fejős-tehenet a zsiráffal. — Magyarországon etetik, Moszkvában fejik...! Elhagytam a püspökvárat, miután a TŰZMADÁR-nak mindent megköszöntem. Papírjaimat átvettem és elhagytam az egyházmegyét, ahová harmincötezred magammal menekültem. Közel egy évig ajnározták, táplálták, eltűrték ezt a tömérdek hazátlan és szomorú embert. Sietnem kellett, mert itt Veszprémben hallottam meg, hogy naponként háromszor kiabálja a nevemet a budapesti rádió. „— Nagy Imre földmívelésügyi miniszter keresi Németh Kálmánt. — Jelentkezzék Kerék Mihálynál, a Földművelésügyi Minisztériumban, a letelepítési osztályon.” Egy másik hír azt mondta, hogy egy csomóban lesznek letelepítve a bukovinai székelyek, „feudális, volt grófi birtokokon”. — Mikor a marhakocsira, Budapest felé felkapaszkodtam és az ajkai állomás falán megláttam a frissen- felszegezett sarlót-kalapácsot, arra gondoltam: — Nini! Ez a sarló-kalapács, ez is Micsurin-keresztezés. Valamikor a kalapács a vas-verő kovácsok nemességének volt a jelképe. Á Teremtés Könyvében van megírva a szent története a kalapácsnak, mellyel néha a fején találjuk a szöget —, néha pedig a körmünkre koppintunk. Mózes első könyvében le van írva a Kalapács születése, amikor így ír a testvérgyilkos Káin három szelíd unokájáról. (IV. 20—22.): „— És szülé Háda Jábált... ez volt az ősatyja a sátorban lakóknak és a barompásztoroknak... Az ő testvére Jubál vala, aki ősatyja minden lantosnak és síposnak... Czilla pedig szülte Tubálkáint, mindenféle réz- és vas szerszámok kovácsolóját.” (Folytatjuk)
