Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-26 / 21. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. JANUAR 26.. KEDD Török Bálint Funar úr és az Árpád-ház T gen valószínű, hogy ma a legháláX sabb műfaj: a gúnyolódás. Vannak korok, amelyekben a pátoszé a főszólam. Nemcsak a szónoklatokban — az irodalomban, a művészetekben is. Nagyra törő, nagyot akaró forradalmi korokban ez természetes; mintegy uralkodó hangnem a pátosz. Annál hamisabb zöngéjét érezzük politikai állóvizek, pocsolyák, mocsarak fölött. Voltak korok, amikor az érzelmességgé volt a főszólam, a szentimenta- lizmusé. A szónokok hangja bizonyos ponton kötelezően megemelkedett, áthullámzott rajta a reszketés; a könyvek olvasói, a színházak látogatói és más műélvezők pedig tömérdek zsebkendőt használtak el. Lehetnének korok — ilyenben még nem volt részem, és nem is tudok ilyenről, de elképzelhető, hogy lehetnének —, amikor a józanságé a főszólam. Amelyekben például azok az irodalmi és művészeti alkotások a legnépszerűbbek, a legnagyobb hatásúak, azoknak van a legtágabb vonzókörük, melyeknek a világa, ha csak jelzésszerűen is, de érzékelteti a kor összképét, tehát realista. Napjainkban, ahogy én látom, a gúnyolódásé a vezérszólam. Azok a stílusok a legnépszerűbbek, a szelíd humortól a vitrio- los szarkazmusig, azok a műfajok — a kabaré, a szatíra, a paródia, a groteszk, a blődli szapora változatai — amelyeknek sa- va-borsa a gúny. Nagy és széles és ragaszkodó közönséget vonzanak a társadalom minden rétegéből. Nem is pusztán a könnyű szórakozás végett. Hiszen a gúny nagyszerű fegyver, nevetségessé, csúffá teszi az álszentet, a pöf- feszkedőt, a divatok majmolod, az üres szólamokat, és az emberekre, a szokásokra, az eszményekre, a szellemi-erkölcsi értékekre rákérgese- dett hamisságok, hazugságok, pózok elmaradása igen hatásos szer. Van gyengéje is ennek a csodaszernek: maró hatása nem szelektív. Olyasformán, mint a Gramoxone gyomirtóé: teljes biztonsággal irtja a dudvát, ha rápermetezik, de korántsem csak a dudvát pusztítja el, a nemes növényt is, ha nem óvják a vegyszeres pennet lé tői. Ugyanígy a gúny: nemcsak a hamis pózok, a hazugságok, a megkérgesedett ostobaságok elbom- lasztására alkalmas, hanem a valódi értékek — a tiszta emberség, az igaz eszmék, az őszinte érzelmek — károsítására is. Tehát a destrukcióra is — mondhatnám egyszerűbben, de igyekszem kerülni ezt a szót. Annyiszor visszaéltek már vele. Annyiszor bélyegezték már hazugságok főként politikai hazugságok — védelmében destrukciónak a nagyon is indokolt, a hazugságok roncsolására feltétlenül jogos gúnyt, szatírát, sőt olykor a legszelídebb, ártatlan iróniát is. Most persze a gúnyolódás kétségkívül —divat. Naponta — szilveszter táján legkivált — ömlesztve kapjuk a nyakunkba nemesebb — művészi — és olcsóbb — vásári — termékeit. Mert gúnyolódni (eleget tapasztalhatjuk) nagyon szerény tehetséggel is lehet. Példaképpen: csak egy moccanás- nyi színészi hangsúly — és a nagybetűs Érzelem, Szenvedély, Eszme máris hazugságnak minősül. „Minek nevezzelek?” kérdi a szerelem extázisá- ban Petőfi. — „Legvakmerőbb reményimet megszégyenítő, ragyogó valóság!” — Képzeljük el ezt a szöveget gunyo- ros ripacshangsúlyokkal. Vagy a „Szeptember végén”: Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a síri világból. Az éj közepén s oda leviszem azt, Letörleni véle könnyűimet... és így tovább. Nem kell a kigúnyoláshoz valami nagy tehetség. Talán épp ezért olyan széliében hódító divat az olcsó gúnyolódás, mert némi rutin birtokában nem kell hozzá tehetség. És ma már nem is kockázatos. Gyalázni, kicsú- foini, gúnyolni valakinek az anyját, a szerelmét, a hazáját, a hitét — életveszélyes volt ez valamikor. Vért kívánt. Az úgynevezett primitív népeknél, ahol a közösségi összetartozás még erős, a közösségi erkölcs normái még uralkodók, ma sem volna tanácsos micisapkával, pomórajzzal ábrázolni a nemzeti jelképet. De, mint ez köztudott, mi gyors ütemben civilizálódunk, kulturálódunk, okosodunk, tehát fegyelmezzük magunkat. Nagy erény ez az önfegyelem, ez a türelem, ez a — divatszóval —tolerancia; kétségkívül a művelődés terméke. Ma már a sértettek nem rántanak kardot, nem ragadnak baltát, még az öklüket sem igen koptatják. Az ingerlékenyebbek legfeljebb is továbblapoznak, becsukják a könyvet, elzárják a tévét, a rádiót. De a nagy többség megszokja lassacskán az új stílust, és már mulatni is tud azon — ki teli szájjal, ki keserű szájízzel —, ami miatt nagyanyái még felháborodtak, nagyapái kést rántottak volna. Idomulva korához, amely arra neveli, hogy nem kell az ilyesmit „mellre szívni”; a civilizált ember számára semmi sem tabu. Minthogy már semmi sem szent. íme néhány az elmúlt egy-két évtized kedvelt céltáblái közül. Szülői tekintély. Tíz évvel ezelőtti sajtóvita hozzászólásából idézem: „Mi történik országszerte? Minden fórum a szülőket ostorozza, mégpedig olyan módon, hogy védekezni sem lehet: A gyerek azt olvassa, hallja az újságban, rádióban, tévében, hogy szülei buták, értet- lenek, maradiak, rosz- szak... Nem vitatom, a régi atyai tekintély kora lejárt. Jó is. De a teljes tekintélyrombolás sem vezet jóra...” Munkaszeretet, hivatástudat, szorgalom. Jellemzésül: részlet, ugyancsak egy régi hozzászólásból: „Nézzünk be egy iskolába, és látni fogjuk, amint a gyenge, rossz tanulók rásütik a színjelesre a stréberség bélyegét — hovatovább nagyobb szégyen jó tanulónak lenni, mint elégségesnek. Vessünk egy pillantást a munkahelyekre, ahol a lazsálok gúnyosan lemosolyogják a lihegőt, az iparkodót... A Rossz, az Érkölcstelen, a Gyenge, a Kevés mindig keserű nosztalgiát érez a Jó, az Erkölcs, az Erő, a Több iránt, melyet elérni nem bír, s épp ezért tagadásba vesz”... kigúnyol. Hasonlóan kedvelt céltáblája a gúnyolódásnak az úgynevezett „cserkészkedés”, az „ahol tud, segít” címletű ügybuzgalom. Vagy: a takarékosság, a puritán életmód, mint a sanyarú aszkétizmus alapformája. A haza, a hazaszeretet, a nemzeti érzés fogalomköre, amelyben a sallangokra, az üres pózokra, a rosszfajta elfogultságokra célzott mérgezett nyilak — valóságos célpontok híján — az elevent sértik sebesre. Mindennapos és különösen kedvelt céltábla a szüzesség, a házastársi hűség, voltaképp a szerelem, az anyaság, a több gyermek is. A hit minden létező formája, beleértve a forradalmi hitet, a világfordító szabadságeszmény hithű szolgálatát. És így tovább, és így tovább... pótlékok pedig egyre kelendőbbek. Az ipari méretekben termelt és tömegétkeztetésre szánt póthitek, pótmozgalmak, pótforradalmak. Szerelempótlékok, barátságpótlékok, eszményképpótlékok, a közösségi együvé- tartozás pótlékai. Csakhogy az ilyen pótlékok az eredeti értékek iránti éhséget és szomjúságot alig csillapítják. Ha egyáltalán — csillapítják! Mathias rex gyönyörű kolozsvári szobrára, éppen a felirat alá egy táblát szegez- tetett a kolozsvári polgár- mester. A táblácskáról megtudhatja a jámbor elolvasó: Mátyás király legyőzhetetlen volt, de román. Egy valaki azonban még őt is legyőzte egyszer: a román nép. Sajnos ebből semmi sem igaz — egészen, csupán félig vagy negyedig. S tudjuk, a féligazság nem az igazság fele, hanem... Egyébként — szerény véleményem szerint — a származásnak Mátyás király esetében sincs jelentősége. Akkoriban és még évszázadokon keresztül mindenki „hungarus” volt, aki a magyar királyság földrajzilag körülhatárolható területén élt. Akár erdélyi szász, akár felvidéki cipszer, akár debreceni magyar vagy budai rác volt valójában. Természetesen az erdélyi vlach is. Érdekes egyébként, hogy Hunyadi János és barátja, Vitéz János váradi püspök az elsők között volt, akik Magyarországon a „haza” (latinul: patria) szót használta. Persze e szó jelentése igen messze van a mai haza-fogalomtól, de kétségtelen, hogy a humanizmusra jellemző észkultúra mellett formálódni kezdett már valamiféle érzéskultúra is. S a szülőföld, a családi fészek, a vagyon védelmével kapcsolatos érzések kialakulását fokozta az egyre többször jelentkező és egyre erősödő török veszély. Honnan származott hát Mátyás király? Az bizonyos, hogy édesanyja, Szilágyi Erzsébet magyar, apja, Hunyadi János származása azonban bizonytalan. Román vélemény szerint Hunyadi János román, sőt Hunyadi Mátyás is az. Egy 1409-es királyi adománylevél szerint a hu- nyadvári uradalmat Zsig- mond király egy Vajk nevű, a vlachok földjéről származó főembemek, udvari vitézének ajándékozza. Ennek fia Hunyadi János. Az oláh vajdaságokban a kenézek kun eredetűek voltak, akik akkor még nem románosodtak el. Egy másik — szintén ellenőrizhetetlen — monda szerint Hunyadi Jánosnak csak édesanyja, Mor- siniai Erzsébet származott vlachíöldi kenéz családból. Természetes apja Zsigmond király volt. Eme eredetmonda hívei ezt azzal támasztják alá, hogy a király feltűnően sokat törődött a gyermekvitézzel, felemelkedése indokolatlanul gyors volt. Sokszor magával vitte a császár-király külföldi útjaira, sokat törődött vele, a hadvezetés, tudományába például a temesi főispán, az olasz származású Ozorai Pipo által vezettette be. „Karrierje” Zsigmond halála után is folytatódott, végül Magyarország kormányzója lett. De hát nem a teljesítmény a fontos? Egyébként pedig nem irigylem a román néptől, hogy legyen egy olyan nagy fia, mint amilyen Hunyadi János volt, s egy olyan fél-fia, mint Mátyás király. Csak az a bökkenő, hogy a második verzió szerint a román Mátyás király az utolsó Árpád-házi királyunk volt. Zsigmond ősei között ugyanis anyai és apai ágon egyaránt voltak Árpád-házi leszármazottak, mégpedig hárman is. Hát ezzel mit kezd Funar, a mai „kolozsvári bíró”? Tardi Sándor grafikája Fekete Gyula Gramoxone Gellért Gábor grafikája
