Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-08 / 6. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP EMLEKEZES 1993. JANUAR 8., PENTEK R itkán láttam életemben egyszerre együtt annyi egyforma kifejezést! arcot, mint ezek alatt a menetelések alatt. Testvérek voltunk mindnyájan. A fáradtság, a kimerültség bábgyermekei, akiket már csak a megfeszített akarat, a becsület tolt elébb-elébb egy-egy lépéssel. Ha magunkban lettünk volna, kétségtelenül valamennyien összecsuklunk. így azonban mentünk, vonszoltuk magunkat. S ha időközben elakadt a menet, megtorlódtak az úton a járművek, vagy valami gyorsan mozgó alakulatnak kellett helyet adnunk az úton, akkor, ha öt percre is, ha a megindulás izgató kockázatának a gondolatával is, félreültünk az út- szélre, vagy rákuporodtunk egy-egy szekér vagy löveg ülésére, mozdonyára, lehúztuk csizmánkat, meglibegtettük a forróságban átizzadt kapcánkat, megszellőztettük egy kicsit pállott lábunkat, amin csak úgy sokasodtak egymás mellé a kisebb-nagyobb vízhólyagok, törések. Oh, milyen jól esett ez a kis lábszellőztetés! Néha órák hosszat vártunk rá, s úgy emlegettük, mint valami különleges ajándékot, valami elérhetetlennek látszó boldogság teljesedését. Egy kulacs friss víz, néhány percig tartó lábszellőztetés! Nem lehet mondani, hogy nagyigényűek voltunk, s bizony hányszor hiába vártuk ezeket a szabadításo- kat. Fogolycsapat jött szembe velünk. Borostás arcukkal még a mienknél is riadtabb, vádlóbb, könyörgőbb szemek néztek ránk, kulacsainkra, s kezüket ösz- szekulcsolva rimánkodtak valami félreérthetetlen emberi nyelven, hogy vizet, csak egyetlen korty vizet adjunk nekik! Vizet! Mi!? Nem szóltunk egy szót se, csak szájával lefelé fordítottuk kulacsainkat. Nem bírtuk sokáig nézni ezeket az emberi fájdalmakat, elfordítottuk tekintetünket, míg elvánszor- gott mellettünk a szörnyű háborúnak ez a leckéje is... így meneteltünk tovább. A szélmalom, ha lassan is, csak közeledett. Amikor már ki tudtuk venni ismerős részeit, valami könnyebbség szállt ránk. A kimerültségnek az a fajtája, amikor ismét teljesítményekre képes az emberi szervezet. Mikor pedig egészen közel értünk az orosz falvaknak ehhez a jellegzetes „jelzőtáblájához”, szinte a megérkezés, a „hazaérkezés” érzése fogott el bennünket. Hiszen nemsokára beérünk a faluba, odaállhatunk a kút mellé, húzhatunk magunknak egy-egy vödör vizet, vagy legalább odatarthatjuk csuklónkat a csorgás alá, a sok-sok felgyűlt ingujjú kar közé, megnedvesíthetjük homlokunkat, szür- csölhetünk egy pár csepp vizet tenyerünkből! Micsoda erőt ad már csak rágondolni is! S mikor aztán csakugyan ott volt a kút, a bővizű, hideg vizű, otthoni forrásvizek ízére emlékeztető kút, milyen kibeszélhe- tetlen boldogság volt az! S mikor már egy kicsit lehűtöttük magunkat, mikor már ittunk is és kulacsunkat is megtöltöttük, akkor már-már szinte arra gondoltunk, hogy érdemes volt elszenvedni mindazt a kínt, amit mostanáig éreztünk. Hiszen csak most ismertük meg igazán, mi az a szomjúság, s milyen mennyei érzés égő szomjúságot friss vízzel oltogatni! Persze, mindez nem ment olyan egyszerűen, mint ahogy itt most elmondtam. Mert csak egyetlen kút volt a faluban, a teknő mélyén, amelyikben a falu feküdt. A falu legesleg- méyebb pontján. S előttünk is bőségesen voltak szomjas emberek és lovak. Éppen egy huszárszázad menetelt előttünk, s míg azok megitatták lovaikat, bizony jó ideig megtorpanva kellett vámunk az ígéret földje tőszomszédságában. Maga a falu nem volt valami nagyon alkalmas a hosszú pihenőre. Az út, amelyiken jöttünk, meredeken ereszkedett le a falu közepéig. Ezen nehéz járművekkel, hatos fogatokkal nem lehetett megállni. Csak a faluban volt egy rövidke útszakasz, amely nem volt menedékes. Nem tehettünk mást, erre a kis szakaszra kellett összesűrítenünk az egész üteget. Túl se mehettünk a falun, mert arrafelé már kezdődött a következő domb. Sok helyen három, sőt négy sorban is álltak egymás mellett a fogatok. Egyetlen repülőbomba tönkretehette volna egész ütegünket. Egyébre, partizántámadásra nem is gondoltunk. Beletelt vagy egy óra, míg minden fogat, minden ember a helyén volt. Most került volna sor a pihenésre. A hosszú pihenőre. Amiben benne van az ebéd is. Ilyenkor a szakácsoknak van a legnehezebb dolguk, mert ők meg sem pihenhetnek. Alighogy megérkezünk, hozzá kell fogniuk a gyors munkához, hogy mégiscsak legyen valami abból az ebédből. A húst már hajnalban bevágták a kondérba, fel is rottyantották útközben, de még igen sok munka kell hozzá, hogy elkészüljön. A lovak már jóízűen ropogtatták a zabot, s az emberek is elnyúlva heverésztek szanaszét a házak, fák, járművek, lovak árnyékában, mikor egyszer csak váratlanul egy puskalövés csattant fel. Rövid csend. Figyelni kezdtünk mindnyájan, de még mielőtt valamit is szólhattunk volna, csattant a második, a harmadik lövés. Rögtön megindultak a találgatások. Az egyik a „partizán” szót ejtette ki, a másik arra gondolt hirtelen, hogy valamelyik mafla tüzér puskája sült el, véletlenül. De mikor csak jött, jött az első lövés után a többi is, ennek a feltevésnek sem volt többé helye. Akadt olyan is, aki azt vallotta, hogy biztosan a túlsó meredeken legelésző birkákra lőtt rá valamelyik katona. Más alakulat emberei is pihentek már a faluban, így hirtelen nem lehetett végére járni az esetnek. Akárhogy történt is a dolog, mindnyájan kezünkbe kaptuk fegyverünket, s vártuk a helyzet kialakulását. Egy darabig tanácstalanul álltunk, néztünk egymásra, de hogy csak nem szűnt a lövöldözés, sőt rövidesen géppuska kattogása is belekeveredett a hangzavarba, jónak láttuk a komoly felkészülést minden eshetőségre. Az üteg elhelyezése nagyon kedvezőtlen volt. A dombtetőn lévő házakból néhány puskával, egyetlen géppuskával óriási kárt lehetett volna tenni emberben, lóban egyaránt. A zsúfolt tömeg In ne len szétvonása sem látszott célszerűnek, meg talán senkinek sem jutott eszébe semmi épeszű gondolat. A túlsó domb oldalán ekkor már gyalogosok fejlődtek fel csatárláncba. Az a hír terjedt el, hogy a domb egyik türemlésében, horhosában partizánok vannak, s onnan tüzelnek. A csatárlánc haladt előre, majd kézigránát pukkanása következett. Utána a terep átkutatása. A gyanús területen nem volt senki, semmi, de a lövöldözés tovább folytatódott. Ütegparancsnokunk. S. J. hadnagy a géppuskásokat vette maga mellé, s harcos lendülettel vetette magát arra a dombra, amelyről leereszkedtünk. Az egyik tüzér szerint ugyanis abból az irányból lőttek. Ezt többen is megerősítették, sőt olyan is akadt, aki saját szemével „látta”, hogy az egyik szalmatetős ház fedeléből golyószóró csöve néz ki, s onnan zúdul ránk a golyózápor. Errefelé indult hát el a harcra vállalkozó csoport. Csak úgy összeverődve-formán. — Géppuskások, utánam — kiáltotta az ütegparancsnok, s azok mentek is utána. Csatlakozott még hozzájuk az egyik golyószórós is. Az üteggel, velünk, nem inFAHAZAK tézkedett parancsnokunk, kezdtünk hát mi is, „öntevékenyen”, valami szerepet keresni magunknak. Én összegyűjtöttem néhány megbízható embert, s járőrt szerveztem a házak felkutatására. Kezemben tartottam pisztolyomat, két puskást vettem magam mellé és sorban nyitogattam a házak ajtaját. A legtöbb be volt zárva. Lakói nagyrészt elmenekültek már, vagy kint dolgoztak valahol a mezőn. Több ajtót be kellett törnünk, hogy behatolhassunk, ami nem volt éppen nehéz dolog, mert ezek az orosz ajtók, zárak igen gyatrán teljesítik hivatásukat. A falu közepén kezdtük a „tisztogatást”, s onnan haladtunk mindig kijjebb-kijjebb. A tüzelés csak nem szűnt meg. Egymás után hatoltunk be a házakba. Még az ágyak alá, a padlásokra is benéztünk. Emlékszem, egyik üres ágyba belelőttem, hogy kipróbáljam eddig nem használt pisztolyomat, működik-e. Némelyik házban ijedt arcok fogadtak, ök sem tudták, hogy mi ez a nagy lövöldözés, s minthogy a mi arcunk sem lehetett valami bizalomgerjesztő, feltartották kezüket. Az anyák mellükre szorították gyermeküket, a félősebbek irtózva takarták el arcukat, ahogy meglátták fegyvereinket. Mindenkit megmotoztunk, aztán betereltük őket az egyik tágasabb lakásba, őröket állítottunk az ajtó s az ablakok elé, s folytattuk az emberek összeszedését. A lövöldözés egyre tovább tartott. A mi géppuskánk, golyószórónk is csak úgy ontotta a tüzet. Rövid idő múlva pedig, ar- rafelől, amerre ütegparancsnokunk ment el, hatalmas vörös fény rajzolódott fel az égre, fekete, barna, szürke füst keretében. Egymás után több ház borult lángba. Úgy látszik, ráakadtak valami partizánfészekre... Oroszul tudó embereket keresek. Akad is hamar. Bemegyek velük abba a házba, ahol az ösz- szeszedett embereket gyűjtöttük. Megrendítő kép. Férfi és nő, gyermek és felnőtt összezsúfolva, egymás hegyén-hátán a fojtogató, levegőtlen helyiségben. Néhány elszánt orosz tekintet mered rám. Egyébként fásult, unott, közönyös arcok. Mások mély megvetéssel, utálattal, undorral néznek bennünket. Néhány nappal ezelőtt még a szovjet volt itt az úr. Mondom nekik, hogy valaki ránk lőtt. Csak partizánok tehették. Adják ki a partizánokat, mert különben egy óra múlva az egész falu úgy fog égni, mint ott fent azok a házak. Némelyiknek rebben a tekintete, de sokan csak a vállukat vono- gatják, vagy még azt sem teszik. Mintha azt mondanák, hogy őket nem nagyon érdekli az egész dolog. Egyébként itt nincsenek partizánok. Félóra időt adtunk nekik... Közben lassan alábbhagyott a lövöldözés, majd teljesen elcsendesedett. Míg bent a lakásban tolmácsaink tárgyaltak az oroszokkal, én összeakadtam egy fiatal német altiszttel. Kérdően nézett rám: mi történt? Ő napok óta itt van, ebben a faluban, másodmagával, de még nem történt semmiféle incidens. Ezek az oroszok békés emberek. Eszükben sincs parti- zánkodni! Most egyedül van bent a faluban, mert a társa elment valahová. Megdöbbenek. „Partizánfészek”, s napok óta mindössze két szál német katonából áll a „helyőrség”? Itt valami nincs rendben! Ahogy beszélgetünk, az egyik udvari pinceodu teteje felnyílik, s egy rongyos ruhájú, kócos, fogatlan, riadt tekintetű asz- szony feje jelenik meg a jobb kézzel maga fölé nyomott pinceajtó alatt. A mellettem álló tüzér ráordít, ráfogja a puskáját, mire az asszony rekedt sikoltással, halálra vált arccal tűnik el ismét a pincében. Megleckéztetem tüzéremet, aztán magam nyúlok a remegő asszony felé. Igyekszem arcommal kifejezni, hogy nincs oka a félelemre, előjöhet nyugodtan. (Önkéntelenül is édesanyámra, feleségemre, húgomra, kislányomra gondolok! Milyen szörnyű is lenne, ha nekik kellene hasonló dolgokat átélniük!) Eltelt a félóra, amit a „foglyoknak” adtam. Bementem hozzájuk. Az eredmény vajmi kevés. Két gyereket emlegettek. Azoknál láttak töltényeket. Előhívatom a két fiút. Egy-két katona már szimatolt a partizánszag után. Előjött a két suhanc. Éppen olyan kíváncsi szemű gyerekek voltak, mint a hasonló korú magyar gyerekek. Azok, akik Hemádzsadány határában éppen olyan izgalommal szedték össze a kézigránáthulladékokat, mint ezek a kilőtt hüvelyeket. Igazán semmi gyanúra nem volt ok velük kapcsolatban. Emlegettek még valami idegent, aki két nappal előbb megfordult a faluban, de egyebet nem tudtak róla. Azt sem tudták, hogy éppen akkor ott tartózkodott-e. Émbereim helyette elcsíptek egy valóban kevés bizalmat gerjesztő konok képű fiatalembert, aki meglehetősen együgyűnek mutatta magát, s akinél bőségesen volt pénz, Sztálin-rubel. Mint utólag megtudtuk, megért a pénze vagy öt tinót. Az embereket együtt tartottuk egészen addig, míg elő nem került ütegparancsnokom. Csapzott hajjal, vérszagot szimatoló orrcimpákkal, fáradtan, kormosán vánszorgott le a dombról. De a vadászizgalom még lüktetett benne, mikor előadta, hogy „elbántak a partizánokkal”. — Csakugyan voltak partizánok? — kérdeztem tőle. — De még mennyire! Kiirtottuk őket! — Hányán voltak? — Az ördög tudja! De hogy nem élnek már, az biztos! Először összelőttük az egész házat golyószóróval, aztán, mikor még úgy sem akarták elhagyni a házat, rájuk gyújtottuk. Láttátok a nagy tüzet? Ugye szép volt? — Mint látvány valóban festői volt, csak azt nem tudom. hogy feltétlenül fel kellett-e gyújtani őket!... Láttátok a partizánokat? Hányán voltak? — Láttuk, láttuk. Már hogyne láttuk volna! Hiszen lőttek! Nem hallottátok, hogy tüzeltek a gazemberek? De megadtuk nekik! — Bement valaki a házba? — Ugyan minek? Légy nyugodt, hogy ott döglött meg mind, amelyik bent volt. — Jó-jó, de volt-e bent egyáltalán valaki? — Hadnagy úr?! Kétségbe vonja a szavamat? — Dehogy, dehogy, világért se, csak mégis talán jobb lett volna, ha van valami bizonyítékunk. Mert aztán majd még akadhatnak olyanok, akik azt mondják, hogy vaklárma volt az egész. Akkor aztán a víz se mossa le rólunk, hogy az árnyékunktól ijedtünk meg. — Elég! Egy szót se többet! Én magam semmisítettem meg a házba beszorult partizánokat. — Igenis! Ezzel az ügy, közöttünk, legalább látszólag elintéződött. Ám alighogy félbemaradt a mi beszélgetésünk, megérkezett egy hadbiztos százados és a hadosztály anyagi vezérkari tisztje. Tisztet kerestek. Odasiettünk hozzájuk. Kérdezték, mi történt. Ütegparancsnokom jelentette: „partizántámadás, sikerrel leküzdve”. — Partizánokat fogtatok? — Igen, van egy csomó ebben a lakásban. — Milyen fegyvereket találtatok náluk? — Fegyvereket? Nincsenek fegyvereik! — Van partizán halott? — Igen. Először tüzeltünk rájuk, de mikor nem adták meg magukat, rájuk gyújtottuk a házat. — Hányán voltak a házban? — Lehettek vagy ketten. — Vagy ketten? Ki látta őket, ki számolta meg őket, hol vannak a bizonyítékok? — Bentégtek a házban, a füsttől nem lehetett behatolnunk... — Értem. Saját veszteség? — Azt mondják, hogy az egyik gyalogos szakaszvezető talplövést kapott. — T alplövést?... Egyéb veszteség?... Emberben?,.. Lóban? — Nincs veszteségünk. — S mennyi lőszert használtak el hadnagy úrék? — kérdi az anyagi vezérkari tiszt ütegparancsnokomtól. — Még nem vettem számba. A géppuskával mintegy hatszázat, a golyószóróból kétszázötvenet lőhettünk ki. — Értem. Úgy látom, vaklárma volt az egész. Csak nem gondolja, hadnagy úr, hogy ebben az egymás hátára zsúfolt tömegben egy valamirevaló partizán nem tadott volna kárt tenni? N agyon erős az érzésem, hogy nem volt itt egyetlen szál partizán sem! Napok óta nem jelentettek erről a vidékről partizánokat. Az itt állomásozó németek sem tartják a falut partizángyanúsnak, No, majd máskor óvatosabbnak kell lenni, hadnagy úr! Amíg nincs saját sebesülés vagy halál, addig nincs partizántámadás! (Folytatjuk) Harsányi István A másik Don (II.) „Partizántámadás”
