Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-05 / 3. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY 1993. JANUÁR 5., KEDD !_ A liberális balra át és a Csurka-szindróma A magyar politikai élet logikus fordulatának és fejleményének megértéséhez szükséges egy kis előtörténeti áttekintés. 1988-ban megvolt a ma sokat emlegetett ellenzéki egység, hisz mindenki egyet akart: megdönte- ni a kommunizmust. Azt már akkor illett tudni, hogy ez az egység „magyar egység”, amit az úgynevezett kártyás-vicc jellemez találóan. Az anekdota szerint a magyarok csak akkor vannak egységes véleményen, amikor leülnek kártyázni. Ugyanis játszani és nyerni akarnak. A lapok szétosztása után az egység önzéssé változik, hisz mindenki nyerni akar, de a többi rovására. Ilyen „kártyás-egység”-volt az ellenzéki kerekasztal vélt egysége is. Tegyük hozzá, hogy az apoliti- kus, sőt balek átlagmagyar ma is ilyennek tartja. Főleg azért, mert az átlagmagyar soha sem tudott politizálni. Mivel nem tudott, ezt úgy adta elő, hogy nem is akar, pedig csak nem tud, nem képes eligazodni a képmutatás világában. A politika ugyanis ez és nem a sokat emlegetett „becsületes politizálás”. Ma már egyre többen láthatják, hogy az ellenzék konzervatív és nemzeti része „becsületes politikát” akart csinálni, míg a liberálisok már akkor tudták, milyen is az igazi politika. Megmutatták ezt, amikor nem voltak hajlandók aláírni a pártállam képviselőivel kötött kompromisszumos megállapodást, mert így tették szabaddá kezüket és így készítették elő a köpönyegforgatási hadműveletet. Megmutatták, hogy mi a politika, amikor a négy igen-hadjáratot beindították, melynek a célja az MDF lejáratása és áz apolitikus választók becsapása volt. Jellemző, hogy ez a kőkemény kommu- nistaellenesség zászlaja és az MDF kommunista kollaboráció- val történő megvádolásának jelszavai alatt történt. A „szélsőséges” kommunistael- lenességet folyamatosan szimuláló SZDSZ—Fidesz-kampány hangereje mindent túlharsogott. A pártvagyon elszámoltatása, a munkásőrség és a pártstruktúra haladéktalan szétverése, a kommunisták „agyagbadöngölésével” fenyegettek. A túldimenzionált antikommu- nista és szovjetellenes politika keserves bukást okozott számukra. Legyünk őszinték, a megszeppent sok százezres szürke tagság nagy része bizonyos félelemből szavazott a mérsékelt és hisztériamentes kampányt folytató MDF- re. A választások tehát váratlanul a legoptimálisabb eredményt hozták. A politikával ugyancsak akkor ismerkedő, de normális átalakulást sejtető nemzeti és konzervatív erők kezébe került a hatalom. A liberális, de már egyre kozmopolitább pártok csalódása óriási volt, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy azonnal megkezdjék az új politikát, a hatalom mielőbbi átvétele érdekében. Ez nem volt más, mint az „elle- hetetlenítési politika”, melynek lényege, hogy a kormányzó koalíció elé oly követelményeket kell állítani, melybe vagy belerokkannak, vagy belebuknak. E terv alapelgondolása az volt, hogy a politikához nem értő, a „mucsai” szinten gondolkodó, a valóban hihetetlenül bonyolult rendszerváltási kásahegytől nyilván megijedő, a saját szürkeállományi és erkölcsi lehetőségeinek „korlátozottságában szenvedő” győztesek nem lehetnek képesek eredményesen működni. Főként nem akkor, ha eredményfelmuta- tási versenyfutásra kényszerítik őket. Ezért adtak csak száz nap türelmi időt. Ezért indított a kommunikációs média egy hatalmas kormányellenes kampányt. Ez részben azt harsogta, hogy a kormány könnyű és gyors átmenetet ígért, így a lakosság várakozását felcsigázta. Részben pedig kipellengérezte az új adminisztráció rengeteg hibáját, melyek zömmel elkerülhetetlenek voltak. Ezzel megijesztette az új kormány-tisztségviselőket, akik a hályogkovács szerepbe jutva, fokozatosan döbbentek rá a hihetetlenül nagy, herkulesi megoldásokat igénylő feladatokra. Nem véletlen, hogy sokan bedobták a törülközőt, hogy csak a „nagyérdemű” Beke Katára vagy a „szuperszakértő” Matolcsyra utalják. A lakosságban pedig egyre keményebben „tudatosították”, hogy a kormány tehetetlen, korrupt, szakszerűtlen, és főleg semmiféle programja nincs. Keservesen csalódtak azonban ebben a kampányban is. A „mu- csaiak” egyre jobban helytálltak, egyre jobban szót értettek, a demokráciát akaró tisztességes szakemberekkel és egyre kevesebb hibát követtek el. A liberálisoknak tehát taktikát kellett változtatni. Elkezdték a „prognózis- és közvélemény-kutatási akciókat.” „Beetetett szakértőik” havonta jósolták meg az azonnali csődöt, a gazdasági és a pénzügyi összeomlást, illetve a vágtató inflációt. A kötelező nagyvállalati leépítést pedig kormánycsődnek minősítették, a rosszabbodó nemzetközi helyzetet soviniszta és szakszerűtlen külpolitikai lépéseknek tulajdonították. Elkezdődött a miniszterek és a kormány lejáratása. Naponta követelve az egyik, vagy a másik lemondását. Megszervezték a taxissztrájkot. Nyíltan követelték a kormány lemondását. A nagyobb nyomaték kedvéért meghirdették az igazi ellenzéki gazdaságpolitikát (amit a mai napig sem hoztak össze) és felállították az árnyékkormányt. Kiadták a jelszót: „most már elég volt!” A kormányt a hatalom átadására kell kényszeríteni. Beindították az ideológiai gőzhengert. Robbantottak a „hordóüggyel”, majd folytatták a „Hanákné-vízi- ókkal”, az antiszemitizmus nemzetközi szétkürtölésével és a naci- onálsoviniszta jelenségek terjesztésével. Ezekhez jó ürügy volt a Kalasnyikov-géppisztolyok esete, a „trianoni kivonulás”, a „Je- szenszky-nyilatkozat”, de nemkülönben az egész „Zwack-história” is. Summa summarom, mindent megtettek, amit a liberális szürke- állomány logikája szerint meg kellett tenni, hogy a kormány összeomoljon. Mégsem sikerült. Az igaz, hogy ez a sikertelenség komoly belső válságot okozott a liberális táboron belül, de semmit sem adtak fel. A sikeresnek vélt „ellehetetlení- tési” politika tehát csődöt mondott. Váltani kellett. Vissza kellett térni az igazi liberális és bevált bolsevik hagyományokhoz a „divide et impera” módszerhez, avagy a szalámitaktika újabb változatához. Akárcsak megboldogult Rákosi elvtársék, megkezdték a belső bomlasztást. A kormánypártokon belül jelentkező réseket kezdték igen ügyesen tágítani. Ehhez azonban belső „szimpatizánsokra” és világos ellenségképre volt szükség. Mindenáron igyekeztek megosztani a kisgazdapárti tömegeket és politikusokat. Ez majdnem sikerült, hála Torgyán és a torgyá- nisták kiválóan szervezett működésének. Szinte szerencsének tűnik, hogy a kisgazda képviselő- csoportot nem sikerült szétverni. Kevesebb és kevésbé látványos eredménnyel járt az MDF-en belüli akció. A „liberális műhely” kitűnő partnernek bizonyult. Egy tál lencséért — a liberális médiákban való átlagon felüli szereplésért és „népszerűsítésükért” — valaki mindig hajlandó volt a „ráko- sista-típusú” faltörő kos szerepére. Beke Katától, Elek Istvánon át Ilkei Csabáig és Debreczeni Józsefig mindent megpróbáltak, hogy az igazi liberális politika érvényesüljön az MDF-en belül. Talán megjósolható, hogy bár nem kevés, amit eddig elértek, de ez volt a maximum, többet nemigen fognak elérni. Hiányzott azonban az akció másik fele, az aktív és hatásos kampányok tárgyaként és ürügyeként egy célszerű ellenség, akire bármikor tüzet lehet zúdítani, akinek szavait és megnyilatkozásait bármikor félre lehet magyarázni, és főként akire hivatkozva félelmet lehet csiholni. Ezután pedig a demokrácia megvédése címkéje alatt Demokratikus Chartát, majd új Népfrontot, új Baloldali Blokkot, tehát régi-új liberális és szocialista egységet lehet létrehozni. Ne feledjük, hogy a fenti módszer kiválóan bevált a fordulat éve előtt a Kisgazdapárttal szemben. Ott is megvoltak belül a „liberálisok”, Tildyvel az élen Diny- nyéstől Ortutayig. Először ott is csak a fasisztákat és jobboldaliakat „keresték” és találták meg a párton belül. Először csak elhatárolták magukat, később egyre sűrűbben, majd megkezdődtek a kizárások. Nem oly szemérmes kis fegyelmikkel, mind a Debreczeni elleni, hanem kemény és „igazságos” ítéletekkel. így aztán a már ekkor is a demokráciáért „harcoló” Baloldali Blokk követelésére egymás után zárták ki az igaz magyar értékeket képviselő politikusokat és tagokat, melyek — külön pártalapításra késztetve, — megosztották a nemzeti többséget. Innen már csak egy lépés volt Kovács Béla letartóztatása, Nagy Ferenc példanélküli kizavarása az országból, majd a Kisgazdapárt teljes szétverése és ennek megkoszorúzásaként Tildynek és barátainak megérdemelt bebörtönzése. A taktika jó és kipróbált. Avatott kezekben ma is hatásos lehet. Megkezdődött tehát az ellenzéki politika harmadik szakasza, az MDF elleni közvetlen támadások időszaka. Első lépésként ügyesen aktivi- záltatták a liberális köröket és a más okokból átmenetileg szembe- helyezkedőket. A rádió, a tv és a lapok naponta „mutatták be” cikkekben, interjúkban, kerekasztalvitákban az MDF megosztottságát. ^ Emellett fokozatosan beindult az ellenségkép kialakítása. Erre a nép-nemzeti vonal és ennek a rádióban s tv-ben élő szellemiségei elleni koncentrált támadássorozat szolgált. Csurkát „nevezték ki” első számú közellenségnek és nem spóroltak az igencsak jól bevált bolsevista jelzőkkel. Az, hogy nacionalista vagy soviniszta, még dicséretnek számított. Hamar előkerült az antiszemita és szélsőjobboldali minősítés, majd a fasiszta és rasz- szista, kirekesztő és más ultrakonzervatív definíciók. Most már egyértelmű a főcsapás iránya. Már nem volt elég az „elhatárolódás”. Ki kell zárni a Csurkákat, Zacsekokat és Horváthokat! Át kell adni a hatalmat az „új- tildys” kapitulánsoknak, akik majd tesznek arról, hogy az MDF' ne „csurkásodhasson” el, hanem mielőbb „debreczeni-felvágott- ként” szolgálhasson feltétnek az 1994-re annyira várt liberálszocia- lista hatalom vajaskenyerén. Ma már senkinek sem lehet kétsége arról, hogy a hazai liberalizmus kibújt az álcájából. Szépen fejlett filoszocialista kozmolibera- lizmussá érett, mely továbbra is lankadatlanul hajszolja a hatalmat, amiért mindenre képes. Még arra is, hogy „szocializálódjon”, nem lévén más esélye. Rájöttek ugyanis, hogy sehol sem regnál liberális hatalom, így csatlakoztak a sokkal sikeresebb szociáldemokratákhoz és természetesen, most már egy internacionalista platformon vannak a volt reformkommunistákkal, akikkel alig három éve még közös levegőt sem voltak hajlandók szívni. Csak egyet felejtenek el. Azt, hogy rengeteg jel szerint a baloldali klasszikus irányzatoknak leáldozóban van. Az új trend pedig — tetszik vagy nem tetszik — a „jobbra át!” A világ kezd magához térni és a „baloldalas” ópiumok hatásának elmúltával kötelező reflexként jobbra fordul. Talán eljön az idő, amikor az egyszerű jelzők nyernek polgárjogot a politikában is. A jó és rossz, a hasznos és kártékony. A tisztességes és becstelen, és főleg az igaz és a hazug. Ehhez azonban meg kell tanulni politizálni. Rá kell jönni arra, hogy aki nem politizál, az átadja a róla való döntés jogát azoknak, akik évtizedek óta hirdetik a „ne politizálj!” hamis bolsevik jelszavát. Továbbá fel kell ismemi a hamis prófétákat, akik nagyon ügyes politikusok, csak éppen nem a mi — a politikából mindig, és még ma is kirekesztett átlagmagyarok — érdekében politizálnak. Ehhez elő kell venni a józan magyar paraszti észjárást és hinni kell a szemünknek és a tényeknek! Elsősorban pedig azt kell látnunk, hogy saját kezünkbe kell venni az ügyek intézését falun, városon és mindenütt, mert helyettünk sem New Yorkban, sem Brüsszelben nem dolgoznak és nem fejezik be ezt a keserves rendszerváltást. Práczki István Monorierdő
