Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-29 / 24. szám
l PEST MEGYE1 HÍRLAP ' VÉLEMÉNY 1993. JANUÁR 29., PÉNTEK 9 Közvélemény-kutatás Ez az év már a választásokra való felkészülés időszaka lesz. Közben a polgárokban növekszik a bizonytalanság érzése, ilyen például a munka- nélküliség vagy az elszegényedés veszélye. A felgyülemlett feszültség feloldása másképpen történt a történelemben és másképpen a parlamenti demokráciában. Nagyon ritkán, például a múlt században, a kiegyezés időszakában Magyarországon a „jó császár” semlegesítette a feszültséget. Gyakoribb volt a robbanásszerű kiegyenlítődés, a tömegmozgalom, a forradalom, a polgárháború, vagy az expanzió, vagyis a másik ország ellen vívott háború. Az utóbbiakra szomorú példa lehet a „jugoszláviai válság”. A drasztikus módszereket küszöböli ki a periodikus választási rendszer. A két választás közötti időszakban ideális körülmények között megvan a társadalmi feszültségek artikulációjának kiegyensúlyozott fóruma és sajátos megoldási eszközrendszere. Ha mindez nem működik elégségesen, akkor a feszültségi szint még a ciklus lejárta előtt a kritikus mértékre emelkedik és a jogállami kereteket szétfeszíti. Ilyen volt demokráciánk történetében például a taxisblokád és a LAET népszavazási kezdeményezése. A társadalmi feszültségek kiegyenlítésének alapvető eszközrendszere a parlamenti demokráciákban a parlamentbe bekerült párt. Az egyesületekkel és a szakszervezetekkel ellentétben ezen pártok összessége a teljes társadalom érdekérvényesítési mechanizmusának lehetőségét jelentik. Ha Magyarországon az állampolgárok gondolkodásában a negatív előjelű bizonytalanság 1993 volt uralkodik el — tehát nem a gyarapodás, a „részvénytulajdonosi” bizonytalanság —, akkor ezt a jelzést a pártoknak közvetíteniük kell (kellene). A „begyakorolt” nyugati működési modell szerint a belső nyilvánosságon és szakértői szűrőn keresztül a kommunikációs vonal a pártvezetéshez és a képviselőhöz jut, majd onnan felfelé és lefelé szétágazik. A megvalósítási fázisban a kormány és a parlament ösz- szessége, vagyis a jogalkotás felé és azután lefelé a közigazgatás irányába, s azon keresztül a mindennapi életbe. Ez az egyszerűsített séma, amit a „nyilvánosság” többé-kevésbé minősít, befolyásol. Az MDF- ről szólva — az aktuális országos gyűlés előtt — a tünetek szerint ez a párt nem tudja „kerítésen belül” kiérlelni a válaszokat a feltett kérdésekre, mert ezekre a sajtó gyakran készen szállítja a megoldásokat, s ezáltal le is blokkolja a megoldások kiérlelését. Teheti, mert nincs kétirányú belső nyilvánosság és a kommunikációs körök izoláltak (pártvezetés, képviselők, helyi szervezetek stb.). Végülis nem tud érvényesülni a párt autonóm „kollektív bölcsessége”. Hiányolható például egy szellemi műhelyként is működő „színes” pártújság, ami terjeszthető lenne akár előfizetési rendszerben is, nem csak a tagok számára. így minden felbukkanó feszültséggel a külső nyilvánosság foglalkozik, ami viszont nem mondható arányosnak és politikailag kiegyensúlyozottnak. Mindezt nagyon jól jellemzi Boross Péter közelmúltban elhangzott véleménye, ami szerint „jobbfeszültség ra tolja az MDF-et a sajtó” és sajnos „az érzelmek meglódultak a különböző provokációk hatására”. 1993 elején az MDF vezetése még mindig odakünt, a mohácsi síkon saj- tó-hadakozik, és ez azért is emeli a polgárok ingerküszöbét, mert minden mozgásra megszólalnak az ellenség ágyúi, amelyek változatlanul a közeli magaslatokra vannak telepítve. Egyre több tanulmány jelent meg az utóbbi időben (Csurka, ifj. Fekete, Bencsik, Ferenczi Sándor, Kis János, Lengyel László — az utóbbi kétségkívül magasszínvonalú elemzés), melyek visszahatnak a pártokra is. Az ezekben rejlő gondolatok, vélemények megjelenése igenis egy egészséges letisztuló folyamat részét képezik. Ellenpéldaként, inkább csak ijesztgetésképpen megemlíthető az „örökbecsű” dogma, a marxizmus. Ezek az eszmei, és a társadalom felől érkező gyakorlati impulzusok állandó nyomás alatt tartják a párt különböző szintjeit. Az időszakonkénti tisztségmegújítások, szervezeti, irányítási, és alapszabály-módosítások, alternatív pártprogramok a két választás közötti időszakban korrekciós lehetőséget teremtenek. A struktúrális és elvi-ideológiai változások (fejlődési szakaszok) a párt számára garanciát adnak arra, hogy a következő választások idejére a párt azonosulni tudjon a társadalom céljaival, főbb erőivel, vagy azok főbb csoportjaival. Ez a ciklusok között úgy valósulhat meg, hogy egyrészt legyenek önálló és új gondolatokat hordozó „mobil” csoportok, melyek vállalják a megmérettetést és időlegesen a kisebbségi helyzetet. Másrészt ne legyenek olyan mechanizmusok, melyek lefojtják a csoportok megjelenését és valami fen- sőbbség- és igazságtudatra támaszkodva oligarchikus módszerekkel leblokkolják a kisebbségi szándékok, gondolatok kiemelkedésének egymás után következő fázisait. Ha az utóbbi valósul meg, akkor az — állandósult — demokráciában az egyetlen egészséges megújulási lehetőség a párt számára a teljes váltás lehet, vagyis a választások elveszítése. Mint ahogy a társadalom szempontjából alapkérdés, hogy a választások alkalmával az ideális választás történhessen meg, ami ugyanúgy lehet a megelőző kormányzás továbbvitele, mint a radikális váltás is. Ez utóbbi a „forradalom” funkcióját teljesíti békés formában, mert lehetőséget teremt a robbanási szint elérése előtt a feszültség feloldására. Mint már szó volt róla, a feltétel természetesen a pártok kiegyenlített megjelenési lehetősége, vagyis sajtója a teljes ciklusban a közvélemény előtt. Ebből a szempontból az elektronikus sajtóban és sajtóról szóló háború abszolút értelmetlen álcázással történik: orzságos érdek, hogy itt is teret kapjon a koalíció, és kialakuljon a tisztességes verseny. A néző és hallgató majd eldönti, hogy melyik pártra szavaz ’94-ben. Egyébként ezt a versenyszabadságot diktálja a liberális felfogás és a demokrácia alapelve is. Mindez megmérettetések és ütközések sorozata — erről szól a parlamenti demokrácia. A továbbiakban mindig így lesz, ezt a fajta feszültséget meg kell szokni, ami — 40 év sivatagi csönd után — szokatlan, de reméljük, nem kibírhatatlan. Farkas Balázs Bevallom őszintén, soha nem voltam az úgynevezett reprezentatív felmérés híve, mert az első kérdés, hogy ki az a reprezentáns, akit kérdeznek, a második, hogy őszintén válaszol-e, akit kérdeznek, és ha nem mond igazat, félelemből vagy érdekből teszi, vagy csak egyszerűen téved. Arról már említést sem kívánok tenni, hogy milyen gazdag tárháza a közvélemény-kutatás a félretájékoztatásnak és manipulációnak. Tudom, mit válaszolna erre az ezzel foglalkozó szakember. Bár nekem állításaimban lehet részigazság, sőt olykor teljes igazság is, a választásokon minden schwarz auf weiss kiderül. A választási eredmény valóban számszerű adatok birtokában két- ségbevonhatatlanul tükrözi a választók hangulatát. De hogy előtte ki milyen szirénhangon, mennyire megvalósítható vagy megvalósíthatatlan ígéretekkel, okosnak tűnő vagy csak ügyesen manipulált javaslatokkal befolyásolja a szavazásra jogosult polgárokat, az sem egészen mellékes. Egyetlen példát említek: a magyar írott sajtó, most szándékosan nem beszélek a televízióról és a rádióról, elenyésző töredéke van a kormány vagy a kormányhoz közelállók birtokában. A napilapoktól a heti és havi folyóiratokig, a komoly hangvételű sajtótermékektől a vicc- és pletykaújságokig és szakorgánumokig a magyar írott sajtó minden kákán csomót kereső össztüze zúdul a változás gondjaival küszködő kormányra. Most, amikor az ellenzék már előre ünnepli jövő győzelmét a közelgő választásokon, hadd emlékeztessek arra, hogy a 45 évi diktatúra után rendezett első szabad választáson, a két fordulót véve figyelembe, a szavazásra jogosult polgárok fele jelent meg, pedig akkor még nem volt Antall-kor- mány, amelyet mindenért felelőssé lehetett tenni. Azután eltelt pár hónap, és a helyhatósági választásokon a lakosságnak már csak a 30 százaléka szavazott. A szabad demokraták ezt fényes győzelemnek könyvelték el, hiszen a választók harminc százalékának harminc százaléka rájuk szavazott. Az azóta tartott időközi választások pedig azt bizonyítják, hogy sok helyen nem sikerült egy érvényes választást nyélbeütni. Az a bizonyos ál-apoliti- kus magatartás, hogy nem érdekel a politika, vagy hogy utálom a politikát, egyfajta nagyon is világos politizálás. Aki nem él a szabadság által nyújtott lehetőséggel, és aki távoltart- ja magát attól, ami történni fog, az önmagát csapja be. Az sem mellékes, hogy az apolitikusok zöme nem húz a kommunistákhoz sem, akik viszont igen, azok elmennek szavazni, kaput nyitva az újabb diktatúra előtt, amelyből azután többé már nincs visszaút. Tiszay Géza Aki dudás akar lenni (még mindig) Mozgalom, mi lesz veled? A civil kurázsi újjászületésének korszakát éljük. Értékelünk, átértékelünk, s közben tudjuk: etalonjaink is megkoptak, hitelesítésre szorulnak maguk is. Szerencsés eset, ha a ládafiából előkerülnek a megöröklött kincsek, a kipróbált mércék, és nem kell őket újra kitalálni, újradefiniálni. Efféle szerencse könnyen érheti ma azokat, akik az elmúlt paternalista korszakban is vitték a lángot, és mostanáig sem égett a körmükre. Ők azok, akik tartották magukban s környezetükben a lelket, mert tudták, egyszer véget ér majd az a kor, melyben udvari zenésznek kellett elszegődni, s ha csak félmegoldásokkal, gyakran kompromisszumokkal is, de hagyományt ápoltak, értéket őriztek. Mára azonban eltűnt a régi mecenatúra, s még nincs helyette másik. Vagy, ha van is már, még nem jött rá, hogy a legitimációhoz a szponzorálás erősen kívánkozik. Támogatni valamit úri szeszélyből? Se reklám, se jól felfogott anyagi érdek? Ma? A századelőn, mikor még szénásszekerek és mindenféle földi jóval megrakott alkalmatosságok rótták Ráckeve országútját, s vitték a városba (értsd: Pestre) az árut, nos, akkor még — az öregek, sárguló fotók és újságlapok, kockás füzetek és kósza mende-mondák szerint — a rácok (is) lakta Kevire igen vidám béke (és egyéb) idők jártak. Színegyletek, dalárdák, zenekarok adták a műsort maguk és közönségük örömére, valamint Isten dicsőségére. Megfordult itt persze sok nagy művész is a messzi Pestről, kit ország-világ jól ismert, szeretett. Jöttek szívesen a közönség tapsáért, a Kastélyért, víziszínpadért, jó dunai strandért, a jó vendéglátásért. Csak így lehetett. De azért csak többet kattant a fotográfus és a kollektív emlékezet exponáló gombja az amatőr előadásokon. Aztán, hogy fordult egyet a világ, a jó amatőrök eltűntek teljesen. Vagy muszáj volt hallgatni, vagy kedvük nem volt szólni. Nem volt (az) móka, kacagás! Nem volt az az isten, hacsak nem a szentelt falak között — aki dalra fakasztott volna ünneplő tömeget. Hanem hát, a legálnokabb hatalomnak is megvan a maga gyengéje: szereti ha szeretik. Megtette, mert tehette, hogy hóna alá nyúlt valaminek, s fölemelte azt. Föl a porból a fénybe, a falusi mulatságból a világ nagy deszkárai, a tudatlan, honnan- jön-hovámegy-mitakar amatőrségből a szponzorált profizmusba. Mert, ha már, ugye támogat valamit, annak olyannak kell lennie, hogy megállja a helyét a legössze- vontabb szemöldökű legnagyobb tudós ítész előtt is. De az semmi! Mert, ha például egy téesz képében jelent meg az adakozó, hát bizony, annak a profi együttesnek még a zárszámadó ünnepségen is meg kellett állnia helyét! (S miközben a műsor végén a virslit ették mustárral, azon közben a gavallér mecénás sebtiben túladott régi amatőrök s mai profik ősi birtokain: nehogy a móka végén a támogatás mellett még arra is igényt tartson valaki...) Mindennek ellenére azért használt is, nem csak ártott ez a korszak, ha tarka népszínműből statikus kultúroratórium lett, ha nóta, kacagásból kórusmozgalom. Mert valami lett belőle. De most mi lesz? Elő kell tán venni a példaértékű dokumentumokat? Mi nagy szerencse, hogy vannak. Víg László A feledékeny férfiú Szinetár Miklós bevallja egyik húsz évvel ezelőtt írt életrajzi jegyzetében — akkor még a csúcsbunkó pártvezetők között sikk volt ezzel dicsekedni: — gyenge oldala a matematika. III. gimnazista korában megbukott emiatt. Ott is hagyta menten a középiskolát, azóta nincs érettségije. Ám, mint lelkes ifjúkommunistának erre nem is volt szüksége — eddig. A főiskola rendezői szakára is felvették, mert hasznos csasztuská- kat írt, „kultúrmunkáját” csodálatosan lehetett hasznosítani az osztályharc akkori szakaszában. („Vesszenek a ku- lákok!”) A rendszerváltás óta azonban nemcsak az egyszeregygyei van baja a rendező úrnak. Súlyosan megromlott a memóriája is. Nagyon sokat elfelejt, nemcsak a múltból, még a jelenből is. A minap még arra sem emlékezett, hogy saját kft.-je, a CINE- ART magánvállalkozás keretében szerette volna megvalósítani, a fővárossal közösen, Budapest legnagyobb üzleti vállalkozását, a Pesti Brod- way-i. Csak amikor már napvilágra került az írásos bizonyíték, rajta sajátkezű aláírásával — akkor hagyott fel a tagadással. Nos, ha az alig egy éve történt üzleti tervekre nem emlékezik vissza a művészet-ideológus úr (magyarul: kulturko- misszár), csoda, ha a régebbi „bakikat” még jobban elfelejtette? Ám a kultúra iránt érdeklődő közvélemény még élénken emlékezik. Még arra a brutális politikai intézkedésre is, amikor Aczél György főideológus leváltotta a Tisza- táj és a Mozgó Világ folyóiratok főszerkesztőit, majd betiltotta a szellemi műhelyeket. Ebben az ügyben 1982. október 15-én főszerkesztői értekezletet hívott össze. A helyzetismertetőt három egykori pártkorifeus tartotta: Aczél György, Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettes és Knopp András, az MSZMP KB mellett működő agit-prop. bizottság vezetője. A korabeli szamizdat sajtó (a liberális ellenzék adta ki) megőrizte az ülésen részt vevők hozzászólását. Az értekezleten Pándi Pál és Király István nem vettek részt. Jová- novics Miklós és Buta Imre irodalmi komisszárok nem kértek szót. Ekkorra már csorbult a diktatúra mindenhatósága, csak a bigottak tartottak ki nyíltan mellette. De a három komiszár indulatosan kikelt az „új eszmék” ellen, vádbeszédet tartott az ellenzék és a liberális kezdeményezések letörése érdekében. A három komiszár: Kéry László (Nagyvilág), Kiss Kálmán (a Rádió elnökhelyettese) és Szinetár Miklós, mint a TV művészeti vezetője. Jutalmuk nem maradt el. Manapság már nem hangzik hihetőnek — mégha Marschall Miklós főpolgármesterhelyettes úgy véli is —, hogy kizárólag csak olyan személy alkalmas az Operett Színház élére: aki szellemi képességei miatt nem kapott érettségi bizonyítványt, akinek emlékezőképessége erősen megromlott vagy szelektív. A közéleti tisztességről (szavahihetőség) már ne is beszéljünk. Mindezek korántsem politikai, miként egyesek beállítani szeretnék, sokkal inkább etikai szempontok. Politikai kérdés egyedül csak az lehet: hogyan lehetett Szinetár Miklóst, az ismert tények alapján, igazgatónak erőszakolni az Operett Színház élére? Kinek az érdeke? Különösen, ha tudjuk, ez csupán az első lépcsőfok. A végső cél: a nagy üzlet, a busás haszon, a Pesti Brodway. Csakhogy ehhez matematikai tudás is szükséges. Számolás nélkül ez nem megy. Hajdú Demeter Dénes
