Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-29 / 24. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP ŐSZUTÓ 1993. JANUÁR 29., PÉNTEK 7 Szentmártonkátai hétköznapok Együtt a fiatalokkal Örvendetesen szaporodnak a civil szervezetek, egyesületek, körök, baráti, szakmai, kulturális, lakóközösségi asztaltársaságok, együttesek. így van ez Szentmártonkátán is, ahol a többi között a Petőfi-kör gyűjti maga köré a falubelieket. A körről Kissné Pásztor Évától hallottunk, aki Szentmárton- káta egyik legismertebb közéleti mindenese. A legfontosabbakat említve: a községi könyvtár vezetője, a helyi képviselőtestület tagja, az oktatási bizottság vezetője. A készülő helyi újság soronkövetkező számának kéziratait mutatta, mint szerkesztő. Abban a Petőfi-kör elnökének írását az elmúlt esztendő értékeléséről, az idei tervekről. Ugyanekkor értesültünk arról, hogy Szentmártonkátán két nyugdíjas klub tevékenykedik. Nem azért ám, mert rivalizálnak, hanem így praktikus. A község ugyanis nagy területen nyújtózik el, ennek folytán jött létre Szécsényi Jánosné körül az egyik, s az Újtelepen Tóth Gyula vezetésével a másik. Havonta találkoznak, kirándulnak, teaesteken előadásokat hallgatnak. Idős Révész Géza a több mint egy éve alakult Petőfi-kör elnöke, Szentmártonkátán éppen a Petőfi utcában lakik. A vasúttól ment nyugdíjba, ahol 37 évig szolgált, többnyire Kőbányán a teherpályaudvaron. Ötvenhatan vannak a körben, nem csak idősek, hanem fiatalok, házaspárok és gyerekeik is. — Összejárunk mi már régóta — mondta ottjártunkkor — kirándulunk a hegyekbe, fürdőhelyekre. Aztán gondoltunk egyet. Miért mászkáljunk mi házról-házra egy-egy utazás megszervezésénél? Alakítsunk inkább egy kört, amiben mindennek van kijelölt felelőse. Vezetőséget választottunk, pénztárost, kultúrost. Hetente két alkalommal találkozunk a kultúrházban, a tagdíj húsz forint havonta. — S miért Petőfi Sándorról nevezték el a társaságot? — Petőfi is országjáró ember volt. Mi ugyancsak fel akarjuk fedezni szép tájainkat, városainkat. A múlt évben hétszer tettük ezt meg. Eljutottunk a Ba- konyba, Egerbe, Bugacra, Sopronba, Bajára. Salgótarján mellett felmásztunk egy hegyre, ahol egy Petőfi-szobor áll, rajta idézet a költő verséből. Negyvenhetén olvastuk, csodálatos volt. Színházba is járunk, februárban például megnézzük majd a Nő a levesben című darabot. Mikuláskor megajándékoztuk egymást. Február 5-én a Korona vendéglőben rendezünk vacsorát, nótázunk, beszélgetünk. Jól érezzük magunkat így együtt. Mint a család. Patakparton Barcsay Jenő grafikája (Szentendrei gyűjtemény) Kései elismerés egy ceglédi tanárnak Nem csak szaltót tanítottam A polgári iskolában a negyedikeseknek — osztályfőnökként — irodalmat és történelmet, valamint az egész iskolában testnevelést taníthattam. Ugyanakkor én vezettem a sport- és önképzőkört is. • Töretlen volt a pálya? — Lábadozó sebesültként amerikai fogságba kerültem a háború alatt. Alighogy hazajöttem, fél év múlva megbíztak a polgári iskola igazgatói teendőinek ellátásával. Csakhogy következett a nagy változás, a diktatúra. Az utolsó osztályt elbúcsúztatva, 1948-ban lemondtam. Szomorú, de nem lehetett magyar lelkiismerettel irodalmat és történelmet tanítafontosabb az, amit — különböző bemutatókkal — a tornasport megszerettetéséért tettünk. • Mi indította a sport- történet kutatására? — A pályám végén helybéli és megyei sportvezetők azt mondták, kergessem el magam mellől a sok tornászlányt. Maradjon négy-öt, s ők kerüljenek az élvonalba. Én nem tudtam megtenni ezt a lel- ketlenséget. Amikor 1976-ban nyugdíjba vonultam, kiábrándultán szakítottam az élő sporttal. Fájdalmas volt a búcsúzás, kezet sem fogtak velem. S akkor jött a régi vágy. Elkezdtem kutatni és írni. Szinte minden évben elkéA közelmúltban a Parlamentben Kürti Béla, ceglédi nyugalmazott tanár, sporttörténész, aranykoszorús edző' Eszterházy Miksa-emlékérmet vett át a testnevelés és sport érdekében kifejtett kiemelkedő munkájáért. Ez alkalomból beszélgettünk az általa létrehozott ceglédi sportgyújtemények múzeumában. • Akik önt ismerik, azok is vajmi keveset tudnak az életéről. — Könyveket bújó hatvani diák voltam, aki gyakran kijárt a Zagyva partjára. A nyarakat végig- játszottuk — mezítláb, klott nadrágoan. A játékokból a futballozás volt a legkedvesebb. Már iskoláskoromban megkedveltem a sportot, s megszívleltem osztályfőnököm szavait: nem bajnoknak kell lenni, hanem sokoldalúan képzett egészséges embernek. A tanítványaimnál ezt próbáltam megvalósítani. Szegeden végeztem a tanárképző főiskolán. Irodalom, történelem volt a fő szakom. Sík Sándor papköltő tanított. Készségtárgynak a testnevelést választottam. • Miért éppen Ceglédre jött? — A minisztériumba beadtam a kérvényemet, amikor végeztem. Hárman kaptunk kinevezést Ceglédre. ni. Szerencsémre, kiderült, hogy a hátrabukfenc ideológia nélkül is megtanítható. Nagyon fájt a polgári iskola megszüntetése, ám az utódintézményben, a Táncsicsban ezerkétszáz gyerekkel foglalkozhattam. Közben egykori tanítványaim azt kérték, hogy hozzunk létre egyesületet. Megszületett 1950-ben a Ceglédi Építők tomaszak- osztálya, amely néhány év alatt a vidék legjobbja lett. Egyetlen magyar bajnokság döntőjét sem lehetett elképzelni a ceglédi lányok nélkül. Hét válogatott kerettagunk volt, s közülük Füle Judit az ország legjobb tornásza. Ennél is szült egy pályamunkám, amelyekkel országos díjakat nyertem. A Tallózás a ceglédi sport múltjában — két kötetben dolgoztam fel — című könyvért Ezüstge- rely-díjat kaptam — ismert sportriportereket megelőzve. A sport múltját kutatva, mindenütt előkerült egy-egy emléktárgy, fotó is. Szóltam néhány idős sportembernek, hogy gyűjtsük össze, amit érdemes megőrizni az utókornak. Tízezer dokumentumot mentettünk meg. Az önkormányzat támogatta, hogy létrejöjjön ez az intézmény. Az ország első vidéki sportmúzeumával Cegléd büszkélkedhet. Történelmi emlékidéző Két súlyos esztendő A legújabbkori történelmünk két legsúlyosabb esztendejének eseményeit, személyes számadásként, Magyarország 1942—44 közötti miniszterelnöke Kállay Miklós tollából két vaskos kötetben — csaknem 40 évvel a megjelenése után — vehette kézbe a magyar olvasó. Az Európa Kiadó és a História emlékirat sorozatában megjelent könyvből közlünk most ismét részletet. AZ 1942-BEN Oroszország ellen küldött 2. magyar hadseregünk jelentős része 1943 januárjában elpusztult a doni orosz offenzívában. A megmaradtak felét haza tudtuk hozni mint rokkantakat, betegeket és különböző más jogcímeken. A többieket a németek kinn tartották, noha a kormány és a hadseregvezetés többször is sürgette hazahozatalukat. A doni katonai összeomlást követő hónapokban követeléseinkkel és kéréseinkkel állandóan ostromoltuk a németeket, hogy valameny- nyi csapatunkat hazahozhassuk az orosz hadszíntérről, még koronatanácsi határozat is született e tárgyban (Alkotmányos szokás volt, hogy különösen fontos esetekben az államfő koronatanácsra hívja meg az ország vezetőit, a kormány tagjait, a felsőház és az alsóház elnökét, a Kúria és a Közigazgatási Bíróság elnökét, a Honvéd Vezérkar főnökét és egyes prominens személyiségeket, például volt miniszterelnököket és külügyminisztereket stb.) A koGyújtőútra felkészülve. Erdó'si Ágnes felvétele O A szavaiból úgy érezni, ma már boldog, kiegyensúlyozott ember. — Jól érzem magam. Ezt három dolognak köszönhetem. Egészséges vagyok — a hetvennyolc év apró bajaival —; a munkámban örömet lelek (ahogy régen is); s van egy remek családi hátterem — feleségem, gyerekeim, aranyos unokáim. Az otthonom mindig szilárd, nyugodt sziget, ahol erőt gyűjt- hetek. Jó érzés, hogy nemcsak a szaltót tudtam megtanítani. Most az ipartestületek történetét dolgozom fel. Közben izgalommal várom, hogy az Egyesületélet a régi Cegléden című munkámat miként bírálja el a Lakitelki Alapítvány kuratóriuma. „ „ ronatanács után a kormányzó kiadta a rendeletet, hogy a csapatok önálló mozdulattal induljanak meg haza. Könnyebb volt azonban ezt elhatározni, mint végrehajtani. A NEMETEK ellenintézkedésekkel válaszoltak, megtagadva járművek rendelkezésre bocsátását és parancsba adták, hogy még a gyalogszerrel visz- szainduló csapatokat is fegyveresen akadályozzák meg e szándékukban. Teljesen elképzelhetetlen volt, hogy a németek hozzájárulása nélkül meg lehessen valósítani a tervet. A magyar határtól több száz kilométerre, a dermesztő téli időben szétszórtan fekvő csapataink teljesen tehetetlenek voltak, foglyok és túszok a németek kezében. Az lett volna a megoldás, hogy leteszik a fegyvert, ha parancsot kapnak rá. Akkor német hadifogságba kerülnek; ámbár valószínűbb, hogy akkor is a rosszabb eset következik be: a lehető legkisebb egységekre bontva beosztják őket a német csapatok közé, és ott pusztulnak valamennyien, elsősorban a munkaszolgálatosok. ÉS MIT értünk volna el vele? Némileg kedvezőbb színben tűntünk volna fel a szövetségesek előtt, de kérdés, hogy nyertünk volna-e ezzel annyit, mint amennyit vesztünk másfelől. Nem kérdéses, hogy makacskodásunkat a németek nyílt kihívásnak tekintik, és levonják belőle a konzekvenciát. Ami 1944. március 19-én következett be, az bekövetkezhetett volna egy évvel előbb, és a németeknek egy évvel több idejük lett volna arra, hogy azt műveljék, amit március 19-e után tettek velünk. Körülbelül hatvan-hetvenezer emberünk maradt kint a megszálló erőkkel együtt, rosz- szul felszerelve, csak a megmaradt könnyű tüzérségi anyaggal és kézifegyverekkel ellátva, harckocsik, gépesített erők és repülők nélkül. Egy újabb megállapodásunk értelmében a németek leginkább vasútbiztosító szolgálatra jelölték ki őket. Eleinte nem is kerültek reguláris orosz csapatokkal összeütközésbe, ilyesmi csak szórványosan és csak később fordult elő, amikor az oroszok gyors előnyomulása következtében mégis létrejött bizonyos érintkezés, vagy amikor a németek a megállapodást megszegve, mégis harcba dobtak egy-egy magyar ezredet. Össze-összecsaptak ellenben a partizánokkal. NE GONDOLJON itt azonban senki azokra az irreguláris partizánalakulatokra, amelyek valóban Szovjet-Oroszorszá- gért harcoltak, és az orosz lakosság támogatásával, a hadvezetőség irányítása alatt működtek. Ilyenekkel ritkán találkoztak a mieink. Azok a partizánok, akikről itt szó van, jobbára ukrán elűzöttekből verődtek össze, és noha elkeseredetten küzdöttek a németek ellen, nem voltak okvetlenül kommunisták. Voltak ugyan ilyen jellegű fehérorosz alakulatok is, és jelentős számban lengyel partizánok, vagyis lengyel nacionalisták. Ezek kivétel nélkül mind a németek ellen harcoltak, de nem vették velük egy kalap alá a magyarokat, még ha ezek szövetségesei voltak is a németeknek. Csakhamar létre is jött a magyar katonák és ezek között a, mondjuk, felkelők között valamifajta hallgatólagos megegyezés, ami egyszerűen abból állt, hogy igyekeztek egymást nem bántani. A magyarok védték a rájuk bízott utakat, vasútvonalakat, katonai objektumokat. Ha megtámadták őket a felkelők, s rövid csetepaté fejlődött ki, lehetőleg kímélték egymást, kicserélték a foglyaikat, de általában inkább igyekeztek elkerülni az összeüt- közést. EZ AZ EGÉSZ furcsa helyzet alulról alakult ki, a legénység kezdeményezésére, a felsőbb vezetés lehetőleg nem vett tudomást róla. Ám végül odáig fejlődött a dolog, hogy repülőgépen Budapestre hoztunk egy orosz, egy lengyel és egy ukrán partizánparancsnokot, és a magyar hadvezetőség megállapodott velük egy bizonyos modus vivendiben. Ez abból állt, hogy ők az akcióikat lehetőleg a németek ellen fejtsék ki, ami magyar kézen van, azt ne bántsák, mi meg természetesen szintén nem intézünk támadást őellenük, ha azonban mégis elkerülhetetlen a dolog, előre értesíteni fogjuk őket, sőt kapnak tőlünk gyógyszert, kötszert is. Ez jól is funkcionált mindaddig, míg az orosz csapatok előnyomulása folytán ezek a felkelő csapatok kénytelenek nem voltak maguk is előbbre jönni, s így fokozottabb érintkezésbe jutottak a mieinkkel. Ez megnehezítette a játék folytatását. Ekkor a felkelők azt a javaslatot tették nekünk, hogy áttörve a német vonalakon átjuttatnának egy százezer főnyi tömeget, sok asszonnyal és gyerekkel, s Magyarország, mint annak idején a lengyeleket, fogadja be őket is, és adjon nekik menedé- kct. NAGY KEDVEM lett volna teljesíteni a kérésüket, de sajnos a realitás nem engedte, hogy azonnal kedvező választ adjunk. Nagyon kétséges volt ugyanis, hogy sikerülhet-e a tervük, az azonban nagyon is valószínű, hogy ha nekifognak, hamarosan kiderül a mi hozzájárulásunk. De ha a tervük mégis sikerülne, és tényleg eljutnának Magyarországra, akkor a németek itt akarnák kézrekeríteni őket, ami súlyos konfliktushoz vezetne: ha ellenállunk, kész az ürügy a német beavatkozásra, ha kénytelenek vagyunk engedni, az a jogos vád érhet bennünket, hogy cserbenhagytuk a rászorulókat. Akár sikerül a felkelőknek ez a kísérlete, akár nem, a németek mindenképpen megállapíthatnák, hogy mi „összejátszottunk az ellenséggel”. Ez nem azt jelentette, hogy megtagadjuk a befogadást, pusztán elodáztuk a döntést s az abból származó veszély és felelősség vállalását akkorra, amikor már olyan a helyzet, hogy nem lehet kitérni előle. HADVEZETOSEGUNK ezért azt a választ adta, hogy ez a kérdés csak akkor merül fel komoly formában, ha tényleg megérkeznek a magyar határhoz, akkor ugyanis már nem katonai, hanem politikai döntést kell hozni; de a kérdést csak akkor lehet a kormány elé vinni, ha a „fait accompli” bekövetkezett. Ezt a felkelők tudomásul is vették, de mint tudjuk, a megvalósításra nem kerülhetett sor, mert az előnyomuló orosz haderő elintézte őket. ir, , , , . (Folytatjuk.)
