Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-27 / 22. szám
1 PEST MEGYE1 HÍRLAP * LEVELÜNK JÖTT 1993. JANUÁR 27.. SZERDA 13 Van-e középosztály? Az elmúlt negyvenöt esztendőben, az osztálykategóriák vitathatatlan rendszerében, volt munkásosztály, parasztság és haladó értelmiség. Volt persze a régi uralkodó osztály és az azok szimpatizánsaiból álló osztályellenség, s végül volt — bár erről sok szó nem esett — az új arisztokrácia, más szóval a pártarisztokrácia. A Moszkvából távvezérelt pártelit. Az igazság kedvéért le kell szögezni azt is, hogy a munkásság és a parasztság néhány képviselője kisebb hatalmi tisztségeket megkapott. Azért, hogy a főiskolákra, az egyetemekre bejutva a párthoz, illetve a néphez hű értelmiséget alkosson, ahogy ezt akkoriban megfogalmazták. Az említett kategóriákon kívül számos kisebb jelentőségű, jobban mondva kisebb létszámú csoport is létezett. Ezek közül, mai szemmel nézve, a legfontosabbnak talán az úgynevezett vállalkozói réteg megjelenése és fokozódó erősödése tűnik. Megjelentek a lángossütők és fagylaltárusok, majd a magánüzletek. Mindenki butikot akart nyitni. Amikor az 1989-es fordulathoz érkeztünk, már nem beszélhettünk jelentéktelen vállalkozói rétegről. Ma, a rendszerváltozás harmadik, sőt negyedik évében az anyagi helyzet alapján három kategóriába lehet sorolni a lakosságot. Van egy legfelső réteg, mondjuk úgy, hogy arisztokrácia a gazdagság különböző fokain. (Mert gazdag az is, akinek milliói vannak, az is, akinek milliárdjai.) Azután van egy, a létminimum határán, vagy az alatt élő jelentős réteg. Bizonyára többen vannak, mint a gazdagok. Végül a kettő között — s csaknem teljesen idetartozik az értelmiség is — van a legnagyobb réteg, a középréteg, amelyet immár nyugodtan nevezhetünk középosztálynak is. Ez okozza a legtöbb gondot. A gazdagok is sokat panszkodnak, de, mint a jelenlegi rendszer haszonélvezői, nem kívánnak változást. Ezek között szép számmal akadnak az előző korszak kivételezettjei is. A következő, A kilencedik szekeres ezeket mondta: — Emlékezzetek, mit hallottunk egyszer a faragóiskolában, a kedves Bácskában, ahová letelepítettek Bárdossy László akaratából, de csúfosan el is zavartak. Azt hallottuk a faragóiskolában, a mü tanyítóinktól, aki faragnyi es tanyí- tott akkurátusán, de a faragás művészetéről és a nagyon nagy szobrászokról is ippeg eleget beszélt. Egyszer ezeket mondta: — Strassburgban, a francok országában, ahol Magyarországot eladták az ördögnek, van ott a piacon egy nagy szobor, Kiéber tábornok szobra. Mikor ezt a szobrot 1849-ben bronzból megöntötték, a szíve táján egy akkora üreget hagytak, amelyikbe a TŰZMADÁR fészke belefér. Mikor a szobor készen volt és talapzatán állott, akkor elhozták a Kiéber tábornok bébalzsamozott szívét. A fészekbe bele- étették, a szíve tájára. Aztán megolvasztott bronzzal bé- gombolták szépen az igazi Szívnek a nyílását. Látjátok, mü vagyunk a síró Élőszobor a sárban, kiről a verset tanultuk a vasárnapi iskolában: „Szobor vagyok, de fáj minden tagom...!” — Mit gondoltok? Szabad-e késlekednünk? Vagy siessünk rögtön Sopronba és ragadjuk meg a TŰZMADA- RAT... Es tegyük a fészkébe, a ledöntött, besározott, cserbenhagyott szoborba, akik műnk vagyunk?! Nagyon nagy csönd állott be és nem tudott senki, semmit szólalni. Számomra sem volt egyéb hátra, mint a kilencedik szekér elporzása után egy tizediket találni és arra felkapaszkodni, azzal az elhatározással, hogy valahol a kilenc szekeret utolérjem, a kilenc szekerest megsegítsem s ha bolond lelkesedésükben valami égbekiáltóan ostoba lépést tennének, azt egyenesre igazítsam... Elindultam utánuk, holott tapasztalatból tudtam már, milyen nehéz a lófő-székelyt utolérni, még akkor is, amikor gyalog jár... Mikor a bácskai telepítés után divatba jöttek Magyarországon, egy kicsit elbizakodtak és néha-néha szemtelenek is lettek, ahogyan az elkényezteti gyermekkel szokott történni. Hol itt, hol ott nyomták bé Budapesten a kényes, miniszteri, pámás ajtókat. Mikor az ideges, kényes Kegyelmesek a dolgokat megelégelték, parancsot kaptam: — Azonnal építsd le ezt a bizalmaskodó modort, amivel ezek a népek minket kezelnek... Parasztféleség még sohase mert így viselkedni Magyarországon... Ebben az időben történt, hogy három andrásfalvi óriással találkoztam Budapesten, a 46-os villamoson. — Dicsértessék! — Hová mennek, jóemberek? — A bélügyminiszterhez, a Várba... — Milyen ügyben? — Valami ló-ügyben... A lóvér a fejembe röpült. A negyedik szíjba kapaszkodva, felindultan magyaráztam, hogy mindenféle ügyben az újvidéki Telepítési Kormánybiztossághoz kell folyamodni- ok. Ez nem volt elég! A legközelebbi megállónál leszállotjelentékenyebb számú csoport a szegényeké. Ők valóban joggal panaszkodnak, ám mégsem jelentenek aktív szembenállást a fennálló viszonyokkal szemben. Ennek egyik oka nyilván az, hogy sok közöttük a nyugdíjas, a munkanélküli és a többnyire rosszul fizetett női segédmunkaerő. Eljutottunk tehát az úgynevezett középosztályig, amely feltétlenül a legnépesebb osztály, s amelynek tagjai sokkal fenyegetőbben panaszkodnak. mint a szegények. Ellenségesen tekintenek a jelenlegi viszonyokra, holott életszínvonaluk messze fölülmúlja a szegényekét, és a jobban kereső tagjaik megközelítik a gazdagság határát. Elkeseredésük oka az, hogy a rendszerváltozás óta valóban csökkent az életszínvonaluk. Az általam középosztálynak nevezett társadalmi réteg bírálja és támadja leginkább a kormányt, és kifogásolja a kormány intézkedéseit. A sajtóhoz hasonlóan szítja az elégedetlenséget. Ez azért is furcsa, mert még mindig nem megy rosszul a soruk. Emlékezzünk csak arra, hogy annak idején milliós értékű kocsikkal is resztvettek a taxisblokádban. Címkérdésemre tehát egyetlen szóval felelhetek: igenis, van középosztály, ha nem is úgy, mint régen. A kormánynak most minden erőfeszítését arra kell összpontosítania, hogy ennek a rétegnek a felvilágosításával és megnyerésével próbálja meg a társadalom egyensúlyát helyreállítani. Nem feledkezve meg a legkiszolgáltatottabb rétegről, a szegénységről sem. Tiszay Géza Önkényes válogatás A televízió január 14-i hírműsoraiban nagy teret szenteltek az újságírók az ellenzéki pártok vezetői által Göncz Áipádhoz intézett ultimátum- szerű intelmeknek. Nevezetesen: ne írja alá a lemondott média-elnökök felmentését, hiszen — úgymond — máris tapasztalható. hogy a kormány rátelepszik a rádióra és a televízióra! Nos, eddig ennek az ellenREGÉNY NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 59. tam, taxiba ültem és rohantam a Várba, a belügyminiszterhez, hogy székelyeimet megelőzzem. Hogy a szégyent, a „csakazértis háborgatást” kisimítsam és egy újbóli, egy legutolsó kihallgatást kérjek számukra. Mire a miniszter előszobájába értem, a legrövidebbnek vélt úton, már bent voltak valakik. Méghozzá egészen székelyes beszéd szűrődött ki a pámás ajtón. Pár perc múlva már jöttek is kifelé —, az andrásfalviak, akiket a 46-os villamoson hagytam... — Az égre kérem, mondják meg nekem, milyen utakon jöttek ide? — Csakis villamoson. A 46-oson. Aztán a hídon a „Sík- Lóig"’... Aztán a „Sík-Ló” hátán a Várba s egyenesen ehejt, ide! — Milyen ügyben? — Lóügyben... Meg es kapánk. A három kancát kicserélteti a földmívelésügyi miniszterrel. Hasas kancákat kapunk értük s még egy bikát es...! Cenken a kilenc kocsit mégis utolértem. Csak néztem s nyeltem, amikor előttem porzott a kilenc kocsi. Arra gondoltam, hogy ilyen, lovakat-dögönyöző, szent vágyat, ilyen kilenc, szíveket korbácsoló szent lázat életemben még sohasem láttam! Olvasni is csak egy helyütt olvastam, mégpedig az Egri Csillagokban. Amikor Bornemissza Gergely kicsi, szép feleségének. Évácskának lebírhatatlan vágya támad, hogy éppen Sopronból, a csend és a béke városából az ostromlott egri várba másszék és ott szülje meg magzatát. Keresztül bújjék az alagúton, kriptán, bémeszelt halottakon s Balázs-apród álruhájában a bástyára jusson, az uracskája mellé. Ahol a törökkések a Halált osztogatják! Ott maradjon, álruhában, amíg meg nem szúrják. Amíg a lerántott sisak alól szőke haja ki nem bomlik véresen. S amíg az ura meg nem kérdi: — Jézus Krisztus, hogy kerülsz te ide, Éva, a tűzbe?... — Szeretlek! Együtt haljunk meg! Idejöttem hozzád —, Gergely, a tűzbe...! Sok idő nem volt... A soproni gőzfürdő szomszédságába siettünk, a börtönné vállott Anyaházhoz. Ottan nagy szégyent vallottunk. Hiába vittük bé a vadonatúj csizmát, s a ruhát, hófehér abaposztóból. Hiába vittük bé a mentávát, szokmányt, kozsókot, krecsányt: mikor a szúró szemei reánk villantak a TŰZMADÁRNAK —, mégiscsak mondani sem mertük, miért is jöttünk?!... Csak azt mondtuk: — Búcsúzni jöttünk, Püspök Atyánk!... Áldjon meg, hogy még találkozhassunk!... Áldjon meg, mivelhogy tűzkezője tapasztalható. Ugyanezen a napon például a televízióban a kiadott programtól eltérően csaknem egy órás „dokmentum műsort” sugároztak a Fekete Doboz sajátos elvű és szemléletű tendenciái alapján. Régen láthattunk ilyen egyoldalúan és önkényesen válogatott, összevágott „műalkotást”: a kormány lejáratását és a liberális ellenzék iránti feltétlen hűségét tartalmazta. Nem tudható például, hogy az FTC—Bratislava mérkőzésről készített „hangulat jelentésből” mit szándékoztak a kormány, az MDF és Csurka István rovására írni? Mert a szándék nyilvánvaló volt. Aligha lehet véletlen a műsor programon kívüli sugárzása. Brezovich Károly Vác Gyermekművészeink Tajvanban Immár 23. alkalommal rendezték meg Tajvanban a Nemzetközi Iskolai Gyermek Művészeti Kiállítást. A Dunakeszi 5. számú általános iskolából Dusza Tibor rajztanár tizenhét pályaművet küldött el a gyermekek rajzaiból. A tajvani külképviseletről január 14-én Weien Wu Lien képviselő és Lai Cheng Min titkár látogatott el az iskolába. Kiderült, hogy 59 országból érkezett több ezer műből nyolc dunakeszi tanuló is kapott oklevelet és emlékplakettet: Foki Erna, Gombai Szilvia, Meggyes Anita, Örményi Éva, Póczi Eszter, Rozsnyai Ágnes, Szabó Imre és Szeidl Anikó. A díjátadás előtt Szőke Kálmánná igazgatónő köszöntötte a vendégeket, utána pedig az iskola énekkara. Majd baráti beszélgetésre került sor. A jelenlévők megismerhették Tajvan életét. A vendégek két videofdmet is ajándékoztak az iskolának. Az ünnepségen megjelent Örményi László polgármester és Lőrincz András művelődési szakreferens. A közel ötórás együttlét után azzal búcsúztak a meghívottak, hogy a baráti kapcsolatot tovább ápolják. Solymosi László bői vannak szőve tegnap óta az Ég függönyei Zalában. Szentimrefalván nagyon nagy lehet már a Zivatar...! Kicsi falunkba már csak úgy érhettünk, hogy a borítósátort minden kocsiról leszedtük. A szekeresek térdelve hajtották keresztül a záró-tüzeken. Térdelve, hajdonfőtt az ülő- décka mellett, mintha imádkoznának. A szerencse az volt, hogy a szegvári kántorkertben, egy irtózatosan elfajult vadrózsa bokránál egy német hadnagy és egy káplár meghúzódtak egy kis páncélágyú és gránát-halom mellett. A pos- taúton szép türelemmel bevárták a TU 34-es, legnagyobb orosz-tankok érkezését. Csak akkor kezdtek lőni. Huszonegy tankot gyújtott fel az az egyetlen kicsi páncéltörő! A másik szerencse és egyben szerencsétlenség az volt, hogy a hídomlás következtében Szentimrefalván rekedt néhány német katona és csupáncsak egy tiszt... Egy német kapitány. Revolvereikkel olyan csetepatét csaptak, hogy ahhoz fogható gyönyörű, hősies veszedelmet aligha ismer a hadtörténelem. Revolverekkel támadtak reá a terepjáró, páncélos kocsik legénységére. A gépágyús, ikergéppuskás orosz harcosokra. Mikor a meglepett és megfogyatkozott oroszok a terepjáró, büszke kocsikon magukhoz tértek az ijedelemből: egyenként taposták ki az elszánt német katonák agyvelejét. Parancsuk volt, hogy nem szabad a német katonákat sem eltemetni, sem a sáncokból kiemelni. Visszavonultak. Három napra az egész orosz támadás megállóit... Égszakadás volt, földindulás volt Sárosdon, a Savanyú Józsi szülőfalujában. Savanyú Józsi volt a leghuncutabb és a legédesebb bakonyi betyár. A tréfás haramia előre bejelentette a csínyjeit a vármegyei csendbiztosnak, szemtelen és kihívó levelekben. Például így: ...Holnapután, kedden Sümegen leszek. Mézet akarok pergetni a pénzes buxákból. Csendbiztos uramat is meghívom az édes szüretre a több úrral, valamennyi pandúrral. Addig is maradok cukros, ragacsos és ragaszkodó szeretettel — Savanyú Józsi. A csendbiztos rögtön értesítette a járási pandúrokat. A rossz hír azonban rossz időben érkezett a sümegi őrsre. A hattagú őrség éppen disznótorra készült. Egy szeplős, sunyi falusi mészáros már fel is ajánlotta a bakonyi makkon hízott, olcsó portékáját az őrsnek. ígérte, hogy kedden idefuvarozza, meg is perzseli, fel is dolgozza. Hemzsegett a sümegi utca az idevezényelt pandúroktól, amikor a lószer kér behozta a sivalkodó állatot. Fehér kötényben a szekér mellett ballagott a jószívű, csöndes, sunyi hentes, — Savanyú Józsi. Jólvégzett munka után még ugyanazon az este, ugyanazon a szekéren elvitte a sümegi kasszát a községházáról. Továbbá elvitte a három leggazdagabb sümegi polgár minden pénzét a ládafiából, ugyanazon a szekéren, a vigyázó pandúrok sorfala között. (Folytatjuk)
