Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-26 / 21. szám
PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JANUÁR 26., KEDD • 13 A rendszer- változás hordaléka Szeretném először is leszögezni, hogy a békés rendszerváltozást véghezvinni szinte megoldhatatlannak tűnő feladat akkor, amikor az addig működő gazdasági szerkezetet alapjaiban kell átalakítani. Nem szeretem, amikor a spanyol és portugál példákra hivatkoznak, hiszen ott a gazdasági szerkezetet egy az egyben át lehetett venni. A Műszaki Fejlesztési Bizottság elnöke még a hetvenes években kijelentette, hogy messze kullogunk a nyugati államok mögött a technika fejlettsége és a munka termelékenysége területén. Mindezt azért tartottam szükségesnek előrebocsátani. mert ma olyan torzult társadalmi összkép alakult ki a kérdésről, amely joggal tölti el az embert kételyekkel és félelmekkel. Emlékezzünk csak vissza, néhány hónappal az új kormány beiktatása után, amikor az — sakknyelven szólva — csak a nyitólépéseket tette meg, a miniszterelnök betegségét kihasználva olyan erőpróbának tette ki az ellenzék a kormányt, s az országot, amelyet alig sikerült Túlélnie. Azután, előttem ismeretlen okokból, a taxisblokád harmadik napján, mégis visz- szakoztak. A blokád szót hangsúlyozom, mert az nem sztrájk volt, hanem kegyetlen kísérlet az ország életének teljes megbénítására. A kíméletlen kormányellenes propaganda azóta is töretlenül folyik. S nem is sikertelenül. A feltüzelt tömeg nem jelentéktelen része a legdurvább hangnemben szidja a kormányt. Ehhez az ellenzéki pártokba tömörült jól képzett értelmiségiek adják meg az alaphangot. Azok, akiktől az ember demagógiamentes, visszafogott, s főként színvonalas érvelést várna el. Nem zárva ki azt a lehetőséget sem, hogy a másik oldalnak is igaza lehet. Az ellenzék által kisajátított igazság és a tömegekbe mesterségesen táplált rosszkedv a diktatúra fénykorának agymosására és lélek- mérgezésére emlékeztet. Nem vagyok híve az elkésett felelősségre vonásnak, de azt azért túlzásnak tartom, ha valaki a bűnökre és a bűnösökre csupán rámutatni mer. Az ellenzék paragrafusok mögé ásva be magát rögtön a jobboldali veszély igen unalmas nótáját fújja. Amióta hallottam a rádióban, hogy Darvas Iván büszkén vallja magát baloldalinak, és a vele azonosan gondolkodók a jobboldali diktatúra lehetőségével riogatják az embereket, már csak azt várom, mikor kezdik el a fehérterrort emlegetni. Szilárdan meg vagyok győződve arról, hogy semmiféle szélsőjobboldali veszély nincs ebben az országban, de a balra- és főként a szélsőbalratolódás már régen nem veszély, hanem tény. Ma e kis hazában sajnos sikk szidni a kormányt. Mondhatnám azt is, hogy a szükséges lépés a közéletben való szerepléskor vagy a sajtóban való megjelenésben. Úgy, mint annak idején a szocializmus dicsőítése volt. Aki nem rótta le a kötelező tiszteletkört, nem hivatkozott a nagy Szovjetunióra és a csalhatatlan egy- pártra, az már vehette is a kalapját. Nagyon szellemesen jegyezte meg annak idején egy államtitkár: „Elvtársak, hagyjuk már a szocialista imamalmot”. Ma az ellenzéki imamalom a kötelező. A közélet szereplői akkor jutnak szóhoz, ha előbb eléneklik a maguk kormány- ellenes áriáját. Az ellenzék kedvenc vesz- szőparipája a hatalommal való visszaélés vádja. Mintha a millió problémával küszködő kormánynak olyan hatalma volna, mint a diktatúra idején az egypárt- nak... A magukat okosnak képzelő értelmiségiek olyan naivnak tartják a tömeget, hogy az elhiszi: a diktatúrába hajló hatalom- gyakorlásról van szó, amit az bizonyít a legjobban, hogy minden sajtóorgánum reggeltől estig csépelheti a kormányt... Az igazságra tapintott rá néhány hónappal ezelőtt a miniszterelnök akkor, amikor politikai kútmérgezés- ről beszélt. Hasonlóan találó volt a belügyminiszter megállapítása: az ellenzék minden eszközt felhasznál arra, hogy továbbra is a kezében tarthassa a sajtót. A kormány megpróbált való- bán demokratikus eszközökkel és demokratikus módon élni azzal a lehetőséggel, amelyet a választók bizalma adott a kezébe. A választási vereségébe belenyugodni nem tudó ellenzék pedig mindent megtett és megtesz ma is annak érdekében, hogy a kormány kezdeményezéseit zátonyra futtassa és szabaddá tegye az utat a baloldali diktatúra előtt. Tiszay Géza Szemesnek áll a világ Nem újdonság már, lassan megszokjuk, hogy január 2-a az ünnepi hangulatot egy csapásra elfeledteti velünk. Akkor, amikor az ember fizetni készül a vásárlás után. Hiszen az új év új árakat is jelent. Minőségjavulás? Jobb, ha ezt hagyjuk, vagy legalábbis csak mint külön igényt említjük meg. Az azonban mégis kiábrándító, ha azt tapasztalja a jóhiszemű vásárló, hogy valaki a saját szakállára próbál meg keresni rajta. Hogyan? íme: családom egyik tagja kenyeret indult vásárolni a csemegeboltba. Észrevette, hogy kissé száraznak látszik az áru, de, mivel más választási lehetősége nem volt, kosarába rakta azt. A pénztárnál pedig kifizette a jócskán felemelt árat. Hazatérve azonban kiderült, hogy a kenyér keménységére nem a „kicsit” a megfelelő jelző. Egyszerűen száraz volt. Másnap a bolt egyik munkatársa a kérdésre — miért adnak el ünnepek előtti kenyeret az új, felemelt áron, ahelyett, hogy leáraznák azt — jobb híján csak ennyit válaszolt: „Nem is volt az olyan nagyon száraz.” A további magyarázkodás helyett pedig eltávozott. Ez tehát egy új módszer a sok közül, ha valaki az áremelések után keresni akar egy kicsit. Nem kell hozzá a tisztességtelenségre való hajlamon kívül semmilyen más adottság. S célját máris elérte. Kármán Hajnalka Nagykáta REGÉNY — Mikor indultok Sopronba, a püspök úrért? Már harmadik napja tanácskozom az embereiddel. Már a magasságát is tudják. A székely ruha is készen van, amiben majd megszöktetik. Az a híre, hogy valami forrófejű, elszánt ember végezni akar az aranyos TUZMADÁRRAL... Nehezen fogja felvenni a székely ruhát, a hófehér abaposztót, amit könnyek között zsinóroztak. De ez csak addig kellene, amíg keresztül lép a küszöbön. Addig majd elbújtatják az embereid. Úgyis jönnek majd az amerikaiak. Tudod, hogy itt mindenki őket várja. Az árvíz, azután a Vörös-tenger is majd hamarosan lezuhog... Kicsit megpihent, aztán folytatta: — Van itt nem messze egy cseppkőbarlang, a föld alatt, Tapolcánál. Székely Albert, az ezermestered már járt ott. Az idegenvezetővel is beszélt, Németh Istvánnal. Ő majd a barlangot kinyitja, ha kell... De hát hol lehet itt a Zalában olyan családi fészek, ahol a TŰZMADÁR ne lenne áldott vendég? Amíg anyám így töprengett, azalatt kilenc szekeres gyűlt a házba. Az összeesküvők. Lábhoz eresztett ostorral várták a parancsot, hol a csizmát, hol a padlót kocogtatva az ostomyéllel. Reájuk ripakodtam: — Emberek! Megkergültek maguk? A veszprémi erdő felől már zúgnak a Sztalin-orgonák. Kicsi falunkat elöntötte egy egész német divízió. Minden ágyú reánk van szegezve, az ellenség ágyúcsöve is, a messzehordó magyar ágyúké is, valamint a német mozsarak. Maguk tudják, hogy a mi kicsi falunk két nagy erdő között fekszik. Az egyik a kelédi erdő s a másik a devecseri. Üres az alja a kelédi erdőnek. Óriási földásógépekkel a németek kiszedték a földet a mély gyökérzet alól. Hét hónap óta hordják a kelédi erdő alá a rengeteg ágyúgolyót. Onnan porciózzák azokat kelet felé. Ezt az erdőt nem fogják a németek szépszerével átengedni. A másik a devecseri erdő. Ott van a magyar hadianyag, de erről most nem beszélek. Innen most nekünk nem lehet elmenni sehova sem. Miért mennénk? Haljunk meg együtt, mint a darazsak csinálták Jó- zseffalván a cinteremben... Megszólalt most, ebben a drámai pillanatban a falum hallgatag bölcse, a máskor engedelmes Fazekas Albert: — Igenis, mii menyünk!... Magának meg lehet halni, magának mü nem parancsolhatunk. De a népnek tovább kell élni. Valaki csak megmarad közülünk. Valaki kell nekünk! Nekünk vezér kell, nekünk apa kell, nekünk föld kell és jó szó! A TŰZMADÁR a mejénk, s mü Őt elveszni, legyilkolni nem engedhessük! Azt se, hogy Németországba ragadják a kétezernégyszáz politikai magyar fogollyal, akiket Sopronkőhidáról indítanak! — Ember, ne lázadjon! Levegőbe ne fecsegjen! Mind- szenty püspök úr otthon van már, Veszprémben. — Ezt csak mondják...! — Igenis, Vájná Gábor miniszter úr becsületesen megállotta a szavát. A veszprémi papokat hazaengedték. Egyetlen mondatot írattak alá velük a következő szöveggel: Alulírott megígérem, hogy a konstruktív politika útjába NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 58. nem állok és kijelentem, hogy elhibázott magatartásomat sajnálom. — Ne tessék bánkódni — mondta Farkas Albert —, de mü ezt jobban tudjuk. — Honnan tudják? — Az egyik csendőr, aki rájuk vigyázott, az a mü fajtánk! Az üzeni, hogy mindenki aláírt, de volt egy Valaki, aki kimondotta ápertén: — Nem írok alá semmit, nem bánhatok semmit, s nem vétettem semmit!-— Ki az, akiről maga beszél! — A TŰZMADÁR!... — Nézze, Albert — mondtam nyugodtan —, aki most sem ír alá semmit és a halál küszöbén is égig érő, tüzes, nagy oszlop mer lenni, hogy képzeli, hogy egy ilyen oszlop ember levesse az élet kedvéért a cipőjét és felvegye akár tíz percre is a maguk patkós, új csizmáját?! — Hát Rákóczi Ferenc megszöktetője, Léhmann kapitány?... Hát Szécsi Dezső, akiről a történelemórán beszélni tetszett Bukovinában? Ruhát cserélt a fejedelemmel: — A lovagi ruha volt — feleltem mérgesen. — Azok lovagok voltak! Nempedig páka-fenekű székelyek! A szörnyű, tudatos sértésre mind a kilenc szekeres felszisz- szent. S talán zsebóra helyett, most kilenc kacor szaladt volna a hasamba, ha nincs a szobában Édesanyám, a velük összejátszó, aranyos sebesült. Akarattal mondtam a sértést, hogy megdöbbentsem őket és visszatartsam az elindulástól. — Bukovinában minden falunak megvolt a maga gúnyneve. A józseffal- viakat „tejfeleseknek” hívták. Régi kántoruk étvágyáról szállott a gúnynév a falura. Túl falánk, öreg kántorukat egyszer szívesen látta egy andrásfalvi család. A tiszta szobában, ahová lefektették, reggelig kiürített minden tejfeles köcsögöt. Mikor évek múlva már az új, nagykórussal vonultunk be az andrásfalvi búcsúra, még a kocsivasakra is gumirádlit vettem, hogy semmi se zörögjön, amikor mi nagyhangon énekelve menetelünk. Milyen kellemes volt hallani a nagy csöndben az andrásfalvi nagy elismerést: — Jönnek a „tejfelesek”!! — Viszont az andrásfalviak az ügyetlen szűrszabójukról kapták a gúnynevet. Az abaposztó nadrágot olyan lehetetlen fenékkel szabták, hogy az már nem annyira a nadrághoz, mint inkább a pákához hasonlított. Pákának azt a zsákanyagot nevezték, amit a kerek rámához erősített a székely, amikor megállott a lovaival. Pákára tálcázta a székely a zabot és a szénát, az éhes lovak elé. A megsértett székelyek kirohantak. S én utánuk. — Jól van — mondtam nekik, most már megbékélt szívvel —, elmegyek veletek Sopronba! Majd meglátjátok, mit kaptok a püspök úrtól! Láttam én már ferde dolgokat is az én székelyeimtől. Ezek azok a pillanatok, amikor „keresztbe viszik a létrát”. Sohasem tudva, miféle célból? Egyszer egy királynő madara megszökött. A mesebéli székely létrával akará béfogni a szökevényt s fától fáig cipelte a lábtót, mégpedig keresztbe. A világ azóta is kacag a székely tökéletlen cselekedetén: „— Nézd csak — mondják —, ez az a nép, aki keresztbe vitte a létrát... Holott a tökéletlenkedő cselekedetnek igen ravasz értelme volt. Az erdő ugyanis királyi erdő vala, de a földje a Székely Közbirtokossághoz tartozott. Minél több élőfát kellett eltakarítani a létra és a megszökött madár útjából. annál több szabad „székelyföld”, pityókaföld és búzaföld került a Közbirtokosság tulajdonába. Kitörő viharban, ágyútűzben, veszprémi veszedelemben: kilenc bukovinai sátoros szekér igen rejtelmes és ravasz útra készült Zalából Sopronba. A kilenc szekeres azt mondta: — Azért megyünk Sopronba, hogy a TŰZMADARAT, Mindszenty Józsefet kiszabadjuk, mivel erőst nagyon szeressük, mióta münköt Ő es erőst szeret. Félcsük Őt tűztől, víztől, gonosz ember szándékától, némettől s orosztól. Számunkra im- mán a TŰZMADÁR az ígéret Földje, az új föld ígérete, az Isten Emberének az igézete. A lelkünk számára Ő a Vár, a Budavár, a Székelykő. az álmainkban is világító aranyos és magos Bálványos...! A második szekeres ezeket mondotta meggyőződéssel:-— Félcsük az életét, azért hozzuk el. Eddig minden fal összeomlott, amit csak építettünk, áldozati vér nélkül. Minden fal gyenge lett, amit csak felhúztunk. Tízszer omlott össze, mint Kőmíves Kelemen fala a dévai várban. Legyen közöttünk a TŰZMADÁR testestől-lelkestől, s nem fogunk többet félni az összeomlástól... Hozzuk el Őt élő, szent Vérnek a malterunkba! A harmadik szekeres ezeket mondta: — Egyszer egy szép magyar könyvben a gyöngyhalászokról és gyöngykagylókról olvastam. Hogy néz ki a kagyló gyöngyök nélkül? Kettévágott, nyálkás, taknyos semmiség, amiből a gyöngy elgurult, vagy elrabolták. A kagylót pedig félredobták a szemétdombra. Ilyen pocsék, taknyos semmiségek vagyunk mü „Gyöngy” nélkül, a szemétdombon. Immán senki sem törődik velünk. Senki, csak a TŰZMADÁR, még a börtönében es! A mü kirablott és megcsalt kagylónk csak olyan, mint egy pici, nyálkás koporsó. Hozzuk el Igazgyöngynek a legislegigazibb Embert ezen a szomorú földön. (Folytatjuk)
