Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-22 / 18. szám

1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JANUÁR 22.. PÉNTEK 13 A rendőrség bevonásával dolgozik az SZDSZ Az elmúlt szombaton, amikor a Határ úti MDF-piacra érkez­tem, döbbenten tapasztaltam, hogy több tucat rendőr cirkál a piacon. A piac környékén pe­dig kutyás rendőrök, zárt kocsi­ban szintén rendőrök, víz­ágyúk. Hirtelen azt hittem, hogy rossz helyen járok, vagy pedig itt is emlékmúavatás lesz. Odamentem egy hango­san szónokló rendőrhöz, hogy többet tudjak meg. Kértem a ke­zében lévő több száz szórólap­ból is. Elolvasása után azonnal kiderült, hogy már megint az SZDSZ dolgozik a rendőrség bevonásával. Eddig azt hittem, hogy a rendőrség semleges, ezért méltatlannak tartom csele­kedetét. Kérdésemre, hogy ki­től kaptam az önkormányzat szórólapját, nem válaszolt. To­vábbi provokálásomrá — sem­legességüket firtattam — hoz­zátette, hogy a szórólapon nincs aláírás. Elkezdte felolvas­ni a szórólapon feltüntetett pa­ragrafusokat, kihagyva az ön- kormányzatot. Kértem, hogy a mondatot olvassa végig, Akkor világossá válik mindenki szá­mára, hogy rendőrségünk sem tiszta. Az bizonyítaná számom­ra az ellenkezőjét, ha a Piacfej­lesztési Alapítvány szórólapját is ugyanígy propagálná. Úgy látszik, erre nem kapott megbí­zást feletteseitől. Ezek után több -rendőrhöz odamentem, s megkérdeztem hovatartozásu­kat. Volt, aki azt mondta, tudja, hova tartozik. Voltak, akik ezt az eljárást méltatlannak tartották. Kérdé­semre, hogy miért nem tagad­ják meg a szolgálatot, azt vála­szolták: ez az állásukba kerülne. Az SZDSZ tehát ismét'tanú- bizonyságát adta annak, hogy nem a lakosság érdekeit szol­gálja. Ehhez csatlakozott a Fi­desz is. Ugyanis nagyon sok emberrel beszéltem a piacon, többek között egy kispesti fide- szes önkormányzati képviselő­vel. Nem tudta, hogy én is a la­kosságért vagyok. Elmondta, hogy az önkormányzatnak eb­ből a piacból semmi haszna. Nem úgy, mint a Kossuth téri piacból, ahonnan több millió fo­rintos az évi bevétel, őket nem érdeklik az árak. Különben is, ez a terület ősszel a kocsiknak kell. Megjegyzésemre — most Kodály Zoltán hajdanában gyakran megfordult a buko­vinai magyar falvakban. Mint „fürcse méhecske”, méz­anyagot, vagyis régi dalokat gyűjtött az ő virágporos kosarába. Pölöskei „tanyító” néha az „esztinára” is ki­vitte, ahol a „bácsok” a zsendicét főzték. Ott mondta el Kodály Zoltán az alábbi tréfás történetet a trombitáról: „...Egyszer egy megdicsőült lélek kopogtatott az égi kapun. Szent Péter szó nélkül odanyújtotta neki az aranytrombitát. Mire megszólalt a frissen érkezett lélek: — Szentatyám ’ Szent Péter, nem volt soha életem­ben a kezemben trombita.., — Ez az oka annak, hogy te most a mennyországba kerültél — mondta halkan Szent Péter. — Mivelhogy te sohasem csináltál poklot a felebarátod éjszakájából, unalmas trombitagyakorlatokkal...” A bukovinai nép szerette a trombitát. Fiait Trianon előtt huszárnak sorozták kivétel nélkül. Vagy ulánu- sok, vagy dragonyosok voltak a régi Ausztriában. De mostanában a Dunántúlon annál jobban gyűlölték a trombita züllött mostohaleányait, az átkozott sziré­nát... A sziréna sikítása vezette bé a bombázók lármá­ját, mint a juhászkutya szűkölése a veszett farkas érke­zését. Alighogy elhagytuk a Vájná Gábor vaskapuját, meg­szólaltak a szombathelyi szirénák. A pince, ahová lefu­tottunk. úgy rengett, mint a bölcső, amit egy dühöngő, részeg papa megrúgott. Mintha a megőrült altalaj min­den római koporsót ki akart volna okádni magából. Mi­kor a bombázásnak vége lett, akkor a kéttornyú, szépsé­ges püspöki székesegyháznak is vége volt. Idáig Maul- pertsch világhírű freskóképei díszítették még a mennye­zetét is. Most, a Mária mennybemenetelét ábrázoló óri­áskép: poralakban felhődzött a megrémült, síró város felett. Fehér hajú, boton bicegő, öreg papbácsik pusz­tultak el az öreg papok menházában. Néhány budapesti piarista a püspöki várban lelte halálát. Éppen a kőlapok­ból épült csigalépcsőn rohantak lefelé az óvóhelyre. A csigalépcső előbb összecsukódott a fiatal, művelt éle­tek felett, mint a japán legyező lemezei. Azután szét­esett valamennyi, mint az asztalról lesepert dominó kö­vek, az ő véres-piros pontjaikkal. Erzsébet asszonynak, a kiváló Andreánszkynénak felkérésére ezek a kegyes­rendi, kedves tanárok vezették a Magyar Vöröskereszt dolgait, végtelen becsületességgel. * Persze, hiába vártam a belügyi kocsira ekkora fej- vesztettségek között. így hát levélben írtam meg Sop­ronba, Mindszenty József címére a jó hírt, Vájná Gá­bor ígéretét. Mire Zalába, Szentimrefalvára hazaértem, már az asztalomon várt a válaszlevél: január van — azl válaszolta, igen, de ha most maradnak, ak­kor már folyamatosan, tehát ősz­szel is itt lesznek, s ezt nem szabad megengedni. Az volt a benyomásom, hogy minden, ami az MDF ne­véhez fűződik, azt meg kell semmisíteni. A lakosság érde­ke századrangú kérdés. Láttam SZDSZ-jelvényt hor­dozó személyt is. Megelégedés­sel járt körbe. Látta, hogy az ál­taluk felkért rendőrség mara­déktalanul teljesítette feladatát. Láttam pirospozsgás, tagbasza­kadt, jól táplált férfit, aki nem vásárolni jött, hanem nyugtáz­ni: hála az SZDSZ-nek, a piacnak vége. Láttam időst és fiatalt, akik elpanaszolták a régi állapotot, amikor még nem volt MDF- piac. Összességében leszűrtem a többség véleményét: Lévay pol­gármester nem a lakosság, ha­nem a pártja, az SZDSZ érdeke­it képviseli. P. Kisszabó Magdolna Budapest S Óriási veszteség A Pest Megyei Hírlap a címol­dalon tudatta január 15-én az ol­vasókkal, hogy ismét lesz MDF-piac Kispesten. Mivel azt írták, hogy itt mindent nagyon olcsón lehet kapni, ezért csalá­dom három tagjával a jelzett na­pon elutaztam a piacra. Rászán­tuk magunkat erre az útra, mi­vel hat gyermekem van. A fele­ségem gyesén és az én rokkant­nyugdíjamon tengődünk. Re­méltük, hogy a vonatjegyért ki­adott pénz busásan megtérül az olcsó dolgok megvételével. Saj­nos azonban hiba csúszott a szá­mításba. A helyszínen árusítás nem volt, csak zajongó tömeg és rengeteg Boross-gyerek, akik szolgálták a hatalmat. Szá­munkra ez a potya út óriási veszteséget jelentett. Biczó Balázs Nagykőrös Hangos éjszakák Közismert, hogy évek óta fo­lyik a harc a Nagykátai Arany- szarvas Étterem fölött lévő la­kástulajdonosok és az ÁFÉSZ között a hangos éjszakai üze­meltetés, valamint az ezzel együtt járó étterem, lakóház előtti, illuminált állapotú vendé­gek randalírozása miatt. A korábbi tanácsvezetés — megértve a lakók panaszát — REGÉNY NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 55. Kedves jó Főtisztelendő úr! Hálásan köszönöm a jó hírt. Adja a jóságos Isten, hogy az illető úr most már hamarosan váltsa be ígé­retét. Szeretném hinni, szíveskedjék azonban azt nyilvántartani. Magam természetesen fenntartom kedves híveire vonatkozó ígéretemet. Csak a jóságos Isten adjon erre módot, alkalmat és tehetséget. Igen boldog len­nék, ha végleges otthont nyújthatnék sokat szenve­dett, becsületes magyar népének. A jóságos Isten áldja és fizesse vissza ezerszere­sen mindazt, amit értem és papjaimért tett és tesz. Imáiba ajánlottan maradok püspöki áldásomat küldve, hálás jóakarója: József Sopron, 1945. I. 24. ' veszprémi püspök Zalai falucskámban meg sem pihentem. Rögtön, új­ból útrakeltem. A gyorsan gyógyuló Vájná Gábort most már csak Sárváron tudtam megtalálni. Oda költö­zött a belügyminisztérium nyolcadik ügyosztálya, Tinó­di Lantos Sebestyén városkájába. Megújított ígéretek­kel tértem vissza megint Sopronba. Alighogy átléptem az anyaház küszöbét, a szívem is, de az orrom is meg­érezte, hogy különleges ünnepnapra érkeztem, amilyen csak egy volt Mindszenty József hosszas fogsága alatt. A minap két papnövendékét szenteltek pappá a börtön­ben. Ma volt mindkettőnek az első-miséje. Ebéd idején érkeztem. Már mindenki ült az U alak­ban elrendezett és összetaszított asztalkák mellett. Nem emlékszem már, ki ülhetett Mindszenty József jobbja mellett, de egy intésre ez a hely megürült. Nagy orcapirulással foglaltam el ezt a hélyet. Ugyanazon or­capirulás füstje alatt az ételnek estem. Hallatlanul meg­éheztem a hosszú úton. Nagyobb étvággyal csak a hat fiatal foglár-őrmester evett, az asztalok végén, akik a foglyokra vigyáztak volna, ha nem lett volna előttük az ünnepi tányér. Mindszenty püspök úr megcsengette a vizespoharat. Köszönteni kívánta a két első-misést. Mindenki figyelő csendben hallgatott, kivéve a hat, ve­szettül csörgő foglár tányért. Mindszenty püspök eze­ket mondta: az ÁFESZ-elnökkel, az akkori étteremvezetővel, a rendőrkapi­tányság illetékes parancsnoká­val egyeztetve, a 22 órai zárórá­val visszaadták az éjszakai nyu­galmunkat. 1991 tavaszán az ÁFÉSZ az éttermet gazdasági okokból be­zárta, majd szerződéses üzemel­tetésre kiadta. A bérlő nagyon jól ismerte az itteni körülmé­nyeket, tudta, mit vállalt. A Nagykáta Újságban azt nyilat­kozta, hogy „diszkó nem lesz, de lesz halk zene, ami mellett a vendégek egymás szavát értve beszélgethetnek is”. Ez a nyilatkozat csak a la­kók félrevezetésére volt alkal­mas. A múlt év nyarától ismét „élvezhetjük” a diszkót. Min­den szombat este (néha hétköz­nap is) 22 órától reggel 3 óráig. Ez azt jelenti, hogy a vasszer­kezetes típusházban a zene, a hangoskodás, a gumigyűrű nél­küli székek húzogatása erősen felhallatszik a lakásokba. Az ut­cán a vendégek ordítozása, a trágár beszéd, az üvegek töré­se, a petárdák dobálása, 40-45 gépkocsi mozgása, a kocsiajtók durva csapkodása, az elhajtás, a szirénázás, a kutyaidomítás, a veszekedés — s a sornak nincs vége — őrlik a lakók idegeit. S ehhez még az is hozzátartozik, hogy tavasztól őszig sokan nyi­tunk, vagy inkább nyitnánk ab­lakot a meleg miatt. A harc tovább folytatódik a békés állapotok visszaállításá­ért. Mindenre készek vagyunk azért, hogy az étterem rendelte­tésszerűen működjön. (A név és a cím a szerkesztőségben) Szomorú népdalok Szomorú népdalok csendültek fel sokat szenvedett férjem, Vankó István temetésén. Fájdalmamat enyhítette a te­metésen megjelent gyászoló tö­meg. Megköszönöm mindany- nyiuk részvételét. A sírra helye­zett virágokat, a barátok, mun­katársak, Pásztor Béla polgár- mester úr búcsúszavait, a hévíz- györki asszonykórus és a turai- ak énekét, a Rajkó zenekar szív­hez szóló muzsikáját. Megköszönöm a Pest Me­gyei Hírlap szerkesztőségének, hogy január 12-i számában köz­zétette Fazekas Mátyás megem­lékezését férjemről. Vankó Istvánná Békés Magdolna Veresegyháza — Kedves fiam...! Domonkos István, a régen elhalt pap író megrajzolta a régi lelkésznek és a régi „vilá­gi”-nak a figuráját az ő nagyszerű könyvében, melynek címe: „Az Én Híveim..." Ebben a régi világban az aranykori embereknek pon­tos menetrendjük volt. Kiszámíthattad, mennyi évig fogsz dolgozni, mikor fogsz nyugdíjba menni?! Az elkö­vetkezendő nyugdíjkorszak munkatervét is megállapít­hattad, a méhészkedéstől egészen a rózsaoltásig. A pi­pagyűjtéstől a költségesebb passziókig, amilyenek a külföldi utak, szép zarándoklatok Lourdes, Róma vagy a Szentföld felé. Ennek a világnak már vége van. A fris­sen szentelt pap még ma készüljön reá, hogy ellenséges életkörülmények között kel! megszereznie a kétkezével nemcsak mindennapi száraz kenyerét, de lelki munkájá­nak, mások mentésének anyagi feltételeit is. Arra is el kell készülnötök, hogy ebből az itteni árnyékból majd elkísérnek a többi árnyékokba is a sóhajok: „A madárnak fészke van, a rókának barlangja van. Az Ember Fiának pedig nincsen hová a fejét lehajtsa” — csak a priccsnek a fapárnája... Mindszenty József kissé megállóit a beszédjében. Fi­gyelte egyfelől a halálos csöndben hallgató rabtársakat, akik le se tudták venni szemeiket a csattogó TŰZMA- DÁRRÓL... Másfelől a tányéron csörömpölő karhatal­mat figyelte. Aztán aranyos humorával belékeverte ezt a családi zajt, mint a fűszert a beszédjébe a következő szavakkal: — Fiaim...! A ti utaitok hasonlatosak lesznek az újra menekülő bukovinai székelyek útjához, akik a leg­nagyobb bombazajban is egykedvűen, sőt vígan mene­teltek az én Zalámban, az országutakon. Egyszer aztán az történt, hogy egy túlbuzgó csendőr-őrmester megszó­lított egy kocsivezető, öreg székelyt a ponyva alatt: — Hej, Atyafi... Nem hallották maguk a szirénát? Nem tudják maguk, hogy bombázás idején meg kell áll­ni és nem szabad menetelni? — Tudjuk, instállom, de mű a szirénát nem hal­iánk!. .. — Hát a bombát? A robbanó bombát! Azt se hallot­ták?... — Nem...! Nem hallottunk mü istállóm ezekből sem­mit. — Hát az hogy lehet? — Az csak úgy lehet, hogy amíg trombitáltak s bom­báztak, azalatt műnk a kocsisátor alatt ippeg a levest ettük. A feketelevest. Szörpültük, instállom! (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom