Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-22 / 18. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JANUÁR 22.. PÉNTEK 13 A rendőrség bevonásával dolgozik az SZDSZ Az elmúlt szombaton, amikor a Határ úti MDF-piacra érkeztem, döbbenten tapasztaltam, hogy több tucat rendőr cirkál a piacon. A piac környékén pedig kutyás rendőrök, zárt kocsiban szintén rendőrök, vízágyúk. Hirtelen azt hittem, hogy rossz helyen járok, vagy pedig itt is emlékmúavatás lesz. Odamentem egy hangosan szónokló rendőrhöz, hogy többet tudjak meg. Kértem a kezében lévő több száz szórólapból is. Elolvasása után azonnal kiderült, hogy már megint az SZDSZ dolgozik a rendőrség bevonásával. Eddig azt hittem, hogy a rendőrség semleges, ezért méltatlannak tartom cselekedetét. Kérdésemre, hogy kitől kaptam az önkormányzat szórólapját, nem válaszolt. További provokálásomrá — semlegességüket firtattam — hozzátette, hogy a szórólapon nincs aláírás. Elkezdte felolvasni a szórólapon feltüntetett paragrafusokat, kihagyva az ön- kormányzatot. Kértem, hogy a mondatot olvassa végig, Akkor világossá válik mindenki számára, hogy rendőrségünk sem tiszta. Az bizonyítaná számomra az ellenkezőjét, ha a Piacfejlesztési Alapítvány szórólapját is ugyanígy propagálná. Úgy látszik, erre nem kapott megbízást feletteseitől. Ezek után több -rendőrhöz odamentem, s megkérdeztem hovatartozásukat. Volt, aki azt mondta, tudja, hova tartozik. Voltak, akik ezt az eljárást méltatlannak tartották. Kérdésemre, hogy miért nem tagadják meg a szolgálatot, azt válaszolták: ez az állásukba kerülne. Az SZDSZ tehát ismét'tanú- bizonyságát adta annak, hogy nem a lakosság érdekeit szolgálja. Ehhez csatlakozott a Fidesz is. Ugyanis nagyon sok emberrel beszéltem a piacon, többek között egy kispesti fide- szes önkormányzati képviselővel. Nem tudta, hogy én is a lakosságért vagyok. Elmondta, hogy az önkormányzatnak ebből a piacból semmi haszna. Nem úgy, mint a Kossuth téri piacból, ahonnan több millió forintos az évi bevétel, őket nem érdeklik az árak. Különben is, ez a terület ősszel a kocsiknak kell. Megjegyzésemre — most Kodály Zoltán hajdanában gyakran megfordult a bukovinai magyar falvakban. Mint „fürcse méhecske”, mézanyagot, vagyis régi dalokat gyűjtött az ő virágporos kosarába. Pölöskei „tanyító” néha az „esztinára” is kivitte, ahol a „bácsok” a zsendicét főzték. Ott mondta el Kodály Zoltán az alábbi tréfás történetet a trombitáról: „...Egyszer egy megdicsőült lélek kopogtatott az égi kapun. Szent Péter szó nélkül odanyújtotta neki az aranytrombitát. Mire megszólalt a frissen érkezett lélek: — Szentatyám ’ Szent Péter, nem volt soha életemben a kezemben trombita.., — Ez az oka annak, hogy te most a mennyországba kerültél — mondta halkan Szent Péter. — Mivelhogy te sohasem csináltál poklot a felebarátod éjszakájából, unalmas trombitagyakorlatokkal...” A bukovinai nép szerette a trombitát. Fiait Trianon előtt huszárnak sorozták kivétel nélkül. Vagy ulánu- sok, vagy dragonyosok voltak a régi Ausztriában. De mostanában a Dunántúlon annál jobban gyűlölték a trombita züllött mostohaleányait, az átkozott szirénát... A sziréna sikítása vezette bé a bombázók lármáját, mint a juhászkutya szűkölése a veszett farkas érkezését. Alighogy elhagytuk a Vájná Gábor vaskapuját, megszólaltak a szombathelyi szirénák. A pince, ahová lefutottunk. úgy rengett, mint a bölcső, amit egy dühöngő, részeg papa megrúgott. Mintha a megőrült altalaj minden római koporsót ki akart volna okádni magából. Mikor a bombázásnak vége lett, akkor a kéttornyú, szépséges püspöki székesegyháznak is vége volt. Idáig Maul- pertsch világhírű freskóképei díszítették még a mennyezetét is. Most, a Mária mennybemenetelét ábrázoló óriáskép: poralakban felhődzött a megrémült, síró város felett. Fehér hajú, boton bicegő, öreg papbácsik pusztultak el az öreg papok menházában. Néhány budapesti piarista a püspöki várban lelte halálát. Éppen a kőlapokból épült csigalépcsőn rohantak lefelé az óvóhelyre. A csigalépcső előbb összecsukódott a fiatal, művelt életek felett, mint a japán legyező lemezei. Azután szétesett valamennyi, mint az asztalról lesepert dominó kövek, az ő véres-piros pontjaikkal. Erzsébet asszonynak, a kiváló Andreánszkynénak felkérésére ezek a kegyesrendi, kedves tanárok vezették a Magyar Vöröskereszt dolgait, végtelen becsületességgel. * Persze, hiába vártam a belügyi kocsira ekkora fej- vesztettségek között. így hát levélben írtam meg Sopronba, Mindszenty József címére a jó hírt, Vájná Gábor ígéretét. Mire Zalába, Szentimrefalvára hazaértem, már az asztalomon várt a válaszlevél: január van — azl válaszolta, igen, de ha most maradnak, akkor már folyamatosan, tehát őszszel is itt lesznek, s ezt nem szabad megengedni. Az volt a benyomásom, hogy minden, ami az MDF nevéhez fűződik, azt meg kell semmisíteni. A lakosság érdeke századrangú kérdés. Láttam SZDSZ-jelvényt hordozó személyt is. Megelégedéssel járt körbe. Látta, hogy az általuk felkért rendőrség maradéktalanul teljesítette feladatát. Láttam pirospozsgás, tagbaszakadt, jól táplált férfit, aki nem vásárolni jött, hanem nyugtázni: hála az SZDSZ-nek, a piacnak vége. Láttam időst és fiatalt, akik elpanaszolták a régi állapotot, amikor még nem volt MDF- piac. Összességében leszűrtem a többség véleményét: Lévay polgármester nem a lakosság, hanem a pártja, az SZDSZ érdekeit képviseli. P. Kisszabó Magdolna Budapest S Óriási veszteség A Pest Megyei Hírlap a címoldalon tudatta január 15-én az olvasókkal, hogy ismét lesz MDF-piac Kispesten. Mivel azt írták, hogy itt mindent nagyon olcsón lehet kapni, ezért családom három tagjával a jelzett napon elutaztam a piacra. Rászántuk magunkat erre az útra, mivel hat gyermekem van. A feleségem gyesén és az én rokkantnyugdíjamon tengődünk. Reméltük, hogy a vonatjegyért kiadott pénz busásan megtérül az olcsó dolgok megvételével. Sajnos azonban hiba csúszott a számításba. A helyszínen árusítás nem volt, csak zajongó tömeg és rengeteg Boross-gyerek, akik szolgálták a hatalmat. Számunkra ez a potya út óriási veszteséget jelentett. Biczó Balázs Nagykőrös Hangos éjszakák Közismert, hogy évek óta folyik a harc a Nagykátai Arany- szarvas Étterem fölött lévő lakástulajdonosok és az ÁFÉSZ között a hangos éjszakai üzemeltetés, valamint az ezzel együtt járó étterem, lakóház előtti, illuminált állapotú vendégek randalírozása miatt. A korábbi tanácsvezetés — megértve a lakók panaszát — REGÉNY NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 55. Kedves jó Főtisztelendő úr! Hálásan köszönöm a jó hírt. Adja a jóságos Isten, hogy az illető úr most már hamarosan váltsa be ígéretét. Szeretném hinni, szíveskedjék azonban azt nyilvántartani. Magam természetesen fenntartom kedves híveire vonatkozó ígéretemet. Csak a jóságos Isten adjon erre módot, alkalmat és tehetséget. Igen boldog lennék, ha végleges otthont nyújthatnék sokat szenvedett, becsületes magyar népének. A jóságos Isten áldja és fizesse vissza ezerszeresen mindazt, amit értem és papjaimért tett és tesz. Imáiba ajánlottan maradok püspöki áldásomat küldve, hálás jóakarója: József Sopron, 1945. I. 24. ' veszprémi püspök Zalai falucskámban meg sem pihentem. Rögtön, újból útrakeltem. A gyorsan gyógyuló Vájná Gábort most már csak Sárváron tudtam megtalálni. Oda költözött a belügyminisztérium nyolcadik ügyosztálya, Tinódi Lantos Sebestyén városkájába. Megújított ígéretekkel tértem vissza megint Sopronba. Alighogy átléptem az anyaház küszöbét, a szívem is, de az orrom is megérezte, hogy különleges ünnepnapra érkeztem, amilyen csak egy volt Mindszenty József hosszas fogsága alatt. A minap két papnövendékét szenteltek pappá a börtönben. Ma volt mindkettőnek az első-miséje. Ebéd idején érkeztem. Már mindenki ült az U alakban elrendezett és összetaszított asztalkák mellett. Nem emlékszem már, ki ülhetett Mindszenty József jobbja mellett, de egy intésre ez a hely megürült. Nagy orcapirulással foglaltam el ezt a hélyet. Ugyanazon orcapirulás füstje alatt az ételnek estem. Hallatlanul megéheztem a hosszú úton. Nagyobb étvággyal csak a hat fiatal foglár-őrmester evett, az asztalok végén, akik a foglyokra vigyáztak volna, ha nem lett volna előttük az ünnepi tányér. Mindszenty püspök úr megcsengette a vizespoharat. Köszönteni kívánta a két első-misést. Mindenki figyelő csendben hallgatott, kivéve a hat, veszettül csörgő foglár tányért. Mindszenty püspök ezeket mondta: az ÁFESZ-elnökkel, az akkori étteremvezetővel, a rendőrkapitányság illetékes parancsnokával egyeztetve, a 22 órai zárórával visszaadták az éjszakai nyugalmunkat. 1991 tavaszán az ÁFÉSZ az éttermet gazdasági okokból bezárta, majd szerződéses üzemeltetésre kiadta. A bérlő nagyon jól ismerte az itteni körülményeket, tudta, mit vállalt. A Nagykáta Újságban azt nyilatkozta, hogy „diszkó nem lesz, de lesz halk zene, ami mellett a vendégek egymás szavát értve beszélgethetnek is”. Ez a nyilatkozat csak a lakók félrevezetésére volt alkalmas. A múlt év nyarától ismét „élvezhetjük” a diszkót. Minden szombat este (néha hétköznap is) 22 órától reggel 3 óráig. Ez azt jelenti, hogy a vasszerkezetes típusházban a zene, a hangoskodás, a gumigyűrű nélküli székek húzogatása erősen felhallatszik a lakásokba. Az utcán a vendégek ordítozása, a trágár beszéd, az üvegek törése, a petárdák dobálása, 40-45 gépkocsi mozgása, a kocsiajtók durva csapkodása, az elhajtás, a szirénázás, a kutyaidomítás, a veszekedés — s a sornak nincs vége — őrlik a lakók idegeit. S ehhez még az is hozzátartozik, hogy tavasztól őszig sokan nyitunk, vagy inkább nyitnánk ablakot a meleg miatt. A harc tovább folytatódik a békés állapotok visszaállításáért. Mindenre készek vagyunk azért, hogy az étterem rendeltetésszerűen működjön. (A név és a cím a szerkesztőségben) Szomorú népdalok Szomorú népdalok csendültek fel sokat szenvedett férjem, Vankó István temetésén. Fájdalmamat enyhítette a temetésen megjelent gyászoló tömeg. Megköszönöm mindany- nyiuk részvételét. A sírra helyezett virágokat, a barátok, munkatársak, Pásztor Béla polgár- mester úr búcsúszavait, a hévíz- györki asszonykórus és a turai- ak énekét, a Rajkó zenekar szívhez szóló muzsikáját. Megköszönöm a Pest Megyei Hírlap szerkesztőségének, hogy január 12-i számában közzétette Fazekas Mátyás megemlékezését férjemről. Vankó Istvánná Békés Magdolna Veresegyháza — Kedves fiam...! Domonkos István, a régen elhalt pap író megrajzolta a régi lelkésznek és a régi „világi”-nak a figuráját az ő nagyszerű könyvében, melynek címe: „Az Én Híveim..." Ebben a régi világban az aranykori embereknek pontos menetrendjük volt. Kiszámíthattad, mennyi évig fogsz dolgozni, mikor fogsz nyugdíjba menni?! Az elkövetkezendő nyugdíjkorszak munkatervét is megállapíthattad, a méhészkedéstől egészen a rózsaoltásig. A pipagyűjtéstől a költségesebb passziókig, amilyenek a külföldi utak, szép zarándoklatok Lourdes, Róma vagy a Szentföld felé. Ennek a világnak már vége van. A frissen szentelt pap még ma készüljön reá, hogy ellenséges életkörülmények között kel! megszereznie a kétkezével nemcsak mindennapi száraz kenyerét, de lelki munkájának, mások mentésének anyagi feltételeit is. Arra is el kell készülnötök, hogy ebből az itteni árnyékból majd elkísérnek a többi árnyékokba is a sóhajok: „A madárnak fészke van, a rókának barlangja van. Az Ember Fiának pedig nincsen hová a fejét lehajtsa” — csak a priccsnek a fapárnája... Mindszenty József kissé megállóit a beszédjében. Figyelte egyfelől a halálos csöndben hallgató rabtársakat, akik le se tudták venni szemeiket a csattogó TŰZMA- DÁRRÓL... Másfelől a tányéron csörömpölő karhatalmat figyelte. Aztán aranyos humorával belékeverte ezt a családi zajt, mint a fűszert a beszédjébe a következő szavakkal: — Fiaim...! A ti utaitok hasonlatosak lesznek az újra menekülő bukovinai székelyek útjához, akik a legnagyobb bombazajban is egykedvűen, sőt vígan meneteltek az én Zalámban, az országutakon. Egyszer aztán az történt, hogy egy túlbuzgó csendőr-őrmester megszólított egy kocsivezető, öreg székelyt a ponyva alatt: — Hej, Atyafi... Nem hallották maguk a szirénát? Nem tudják maguk, hogy bombázás idején meg kell állni és nem szabad menetelni? — Tudjuk, instállom, de mű a szirénát nem haliánk!. .. — Hát a bombát? A robbanó bombát! Azt se hallották?... — Nem...! Nem hallottunk mü istállóm ezekből semmit. — Hát az hogy lehet? — Az csak úgy lehet, hogy amíg trombitáltak s bombáztak, azalatt műnk a kocsisátor alatt ippeg a levest ettük. A feketelevest. Szörpültük, instállom! (Folytatjuk.)
