Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-20 / 16. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP SZŰKEBB HAZÁNK 1993. JANUÁR 20., SZERDA 5 Laktanyalátogatóban Táborfalván Vidéki garnizon Háborúban hallgatnak a múzsák, békében kevés szó esik a seregről. Pontosabban a tiszti, tisztes és altiszti állományról, a honvédelem alapembereiről. Nosztalgiára hajlamos öregek állítják, régebben fontosabb szerepet töltött be a fegyveres testület, mint manapság. A társadalmi hierarchia egy olyan rétegét képezték, melyhez kiváltságnak számított tartozni. Mikszáth, Móricz és Somogyvári jóvoltából külön irodalmuk volt, a snájdig, sarkantyúpengetó's, kardcsörgetős, mindenki által irigyelt tiszt urak állandóan visszatérő figurái voltak jó néhány regénynek. Dombai Imre alezredes személyesen ellenőriz mindent, ami közvetlen vagy közvetve érinti a tisztiállományt. Bagyinszki István százados az illetménylistát terjeszti elő aláírásra Manapság egyfajta közömbösséggel vesszük tudomásul, hogy léteznek, közömbösen megyünk el mellettük az utcán, a metróban, s a mundérról legfeljebb arra asszociálunk: mennyibe kerül mindez az adófizető polgárnak. Hogy valójában mennyibe kerül — a hivatásos állomány — fenntartása, beleértve a fizetést, arról mindeddig keveset tudtunk. Épp ezért döbbent meg a társadalom a két legilletékesebb, a honvédelmi miniszter és a hadsereg főparancsnokának nemrégen elhangzott nyilatkozatát hallva, miszerint a magyar tisztikar jelentős része a létminimum szintjén él, s emiatt sokan megválnak a seregtől. Ismétlem, megdöbbentünk. Kivált azok, akikben a közlés megindított egy logikai láncreakciót: mennyire szavatolt egy olyan ország honvédelme, melynek hivatásos tisztjeit a létkérdés gondjai nyomasztják?! A kérdést tisztázandó felkerestük Pest megye egyik legnagyobb védéki helyőrségét, illetve a helyőrség egyik alakulatát, a Táborfalvai Fenyves Laktanyát. Tipikus vidéki garnizon, távol a „világ zajától”. Aminek megvan az előnye, de a hátránya is. A hatodik honfoglalás A helyőrség parancsnokát, Domhai Imre hadmérnök alezredest 1968-ban avatták hadnaggyá. Táborfalva a hatodik szolgálati helye. Kedvesen fogad, bár bevallja, felemás érzésekkel várt. Mert az utóbbi időben megrendült a bizalma a sajtóban, nagyon nem szeretné, ha a tárgyilagos hírközlést felváltó szenzációhajhászás hullámai a hadsereget is elérnék. Azt persze ő sem tagadja, hogy a mundér becsülete erősen kétségessé vált az utóbbi években. Ez a folyamat a '70-es évek elején kezdődött, a hidegháborús hangulat enyhülésével. — Az állomány nem a rendszerváltozás idején került hátrányos helyzetbe, hanem az előbbi évtizedek helytelen javadalmazási politikájának következményeként. Mihelyt nem állt fehnt egy újabb világháború veszélye, minden szempontból háttérbe szorultunk. Csakhogy akkor nem mert senki szót emelni, a közvélemény pedig azért nem tudott róla, mert a hadsereg dolgai tabunak számítottak. A tiszti állomány kilencven százaléka párttag volt, a rossz fizetések fenntartás nélküli tudomásulvételét pártfegyelemként rótták ránk. Hogy emiatt romlott a hadsereg morálja, rossz a hangulat a tisztek közt? Ezek csak részigazságok. Nagy baj van annál a hadseregnél, melynek nincs morálja, hisz e nélkül nincs fegyelem. Ami pedig a hangulatot illeti, nekem mély meggyőződésem, egy adott alakulat hangulatát nem a honvédelmi miniszter vagy a minisztérium valamely vezetője határozza meg, hanem a mindenkori parancsnok. Itt, ennél a helyőrségnél én! Nekem kell, kötelességem olyan körülményeket teremteni a tisztjeimnek, hogy a szűkén mért illetmény mellett is jól érezzék magukat. Mellesleg megjegyzem, ettől az alakulattól mindössze egy tiszt és két tisztes kérte a leszerelését az elmúlt években, vagyis nálunk nem jellemző a meg- futamodás. Pedig, műszaki alakulat lévén, a tisztek zöme mérnök vagy üzemmérnök, vagyis képesítéseiket tekintve a civil életben is könnyen munkát találnak. Csakhogy egy tiszt nem csupán kenyérkeresetnek tekinti a munkáját, hiszen hivatásérzetből választotta a katonapályát. Kulturált környezet, rendezett lakások Dombai alezredest 1981- ben vezényelték Táborfalvá- ra. — Megdöbbentett a tiszti lakások állapota. A lakásokat szénnel vagy olajjal fűtötték, nem volt meleg víz. A konyhák és fürdőszobák falát lehangoló, szürke színű padlómozaik borította, a szobák falai soha nem láttak tapétát. Hat kemény évembe került, de megérte. Kiverekedtem a gázt, teljes rekonstrukciót végeztünk az épületeken és a hajdani tiszti kaszinót is úgy helyre pofoztuk, mint fénykorában volt. A kaszinó, illetve a klub feladata sokrétű. Például nyáron ellátja a vakációzó gyerekek felügyeletét, gondoskodik az ellátásukról és a programról. Színházlátogatást, kirándulást, bevásárlási utakat szervezünk. Elkészült egy olyan sport- komplexum, melyhez hasonlót keveset talál a megyében, s van egy olyan mellékgazdaságunk, mely fedezi az egész helyőrség tőkehússzükségletét. Meg is érződik a konyhán, a tisztek feleségei tőlünk hordják az ebédet. Ez is egyfajta segítség. Több fizetés mellett nyilván kevesebb rossz állapotban lévő Zsiguli állna a házak előtt és több kolóniái bútor a lakásban, többet és többen járnának utazni. Ettől függetlenül én úgy érzem, a jelen körülmények közt sincs miért szégyellje magát egy magyar tiszt. Mit mond erről az érdekelt? Nádró Csaba törzsőrmester 26 éves, a hetedik évét tölti a seregnél, ebből ötöt — az altiszti iskola elvégzése után — a Fenyves Laktanyában. Otthonában keresem fel, egy csupa fény, szépen berendezett háromszobás lakásban, melynek a havi rezsije 6500 forint. Két gyerek, a feleség gyesen, a család nettó összjövedelme 28 ezer forint. Csaba, szakmáját tekintve esztergályos. Fiatal szakmunkásként 4500 forintot keresett. A seregben — öt évvel ezelőtt — kilencezerrel kezdett. — Nem a fizetés kicsi, hanem az árak nagyok — mondja Nádróné. — Az akkori fizetéséből meg az én gyesemből hárman gond nélkül megéltünk, nem volt probléma hazautazni a szülőkhöz Pocsajra. Ma már csak évente egyszer ha megyünk, sőt azt latolgatjuk, nem kéne-e a kocsit kivonni a forgalomból, hisz hétszámra nem használjuk. Különben megvagyunk, nem szűkölködünk, az csupán a gondom, hogy hol kapok majd állást, ha a gyes letelik. Ez nemcsak Nádróné problémája, a tisztfeleségek lépéshátrányban vannak. A gyakori szolgálati helyváltoztatás miatt — kivált vidéken — nehezen vagy egyáltalán nem kapnak állást, s ha kapnak is, mire felküzde- nék magukat egy jobb helyre, tovább kell állni. Csupán egy példa: Dombai alezredes feleségének munkakönyvébe 18 munkahely van bejegyezve. Lesz,ez még jobb is Tisztek és a legénység egy koszton vannak, a „séf’ képességeit bizonyítandó, engem is meghívnak ebédre. Kísérőm két fiatal tiszt, Faragó József főhadnagy és Idzig Zoltán hadnagy. A ri- zses hús valóban kitűnő, ebéd után még elbeszélgetünk. — Az igazság az, hogy anyagi helyzetemet tekintve én rendhagyó eset vagyok — mondja a főhadnagy. — A feleségem Táborfalva jegyzője, közel any- nyi a fizetése, mint az enyém. De azért mi sem ugrálunk. Én 1984-ben végeztem, kilencezer forinttal kezdtem. Most 22 ezret kapok. Személy szerint nekem nincs okom a panaszra, s meggyőződésem, hogy lesz ez még jobb is. Kincstári optimizmus? Aligha. Faragó főhadnagy apjának valamikor az volt az álma, hogy tiszt legyen. De mert valami „foltot” találtak a család múltjában, be kellett érje egy szakmával. — Ami neki nem sikerült, rajtam keresztül próbálta elérni, belém nevelte a katonai pálya iránti vonzódást, beleértve azt is, hogy egy hivatást nem csupán pénzért vállal az ember. Azt is tőle tanultam: ha valamibe belevágsz, azt végezd el tisztességgel. Az iránta érzett tisztelet is kötelez. Idzig Zoltán az érettségi után szerszámtervezést tanult, kezdő technikusként 4500 forintot keresett. — A volt osztálytársam — egy kiskunfélegyházi kft.-nél tervező — tisztán megkeres 30 ezret havonta. Én — tiszti főiskolával, üzemmérnöki diplomával — 18 500-at kapok kézhez. A feleségem rendőrtiszt, de jelenleg gyesen van. Ha lejár, nyilván javul a helyzetünk, amire nagy szükség van. Nemrég vettünk egy házat szülői segítséggel, de még így is sok az adósságunk. — Ha kapna egy jó ajánlatot, leszerelne? — Azt azért nem. Ha nem is olyan indíttatással startoltam, mint Faragó főhadnagy, azért én is tudom, hogy mivel tartozom a hivatásomnak. Túl ezen, szeretem amit csinálok és szeretem ezt az alakulatot. A pénz nem pótól mindent, főleg nem a jó közérzetet. Az eskü kötelez Dombai alezredestől tudom, ezek a kedves fiúk nem mindig ilyen nyalkák, többnyire kemény munkát végeznek, s százmilliós nagyságrendű értékekért felelnek. — Azt nem mondhatjuk, hogy a kormány megfeledkezett rólunk, hisz csupán a rendszerváltás óta 30 százalékkal nőtt a tisztikar illetménye. Hogy felszínre kerültünk, hogy maga a honvédelmi miniszter úr tárta a közvélemény elé a helyzetünket, ezt nagyra becsülöm. Felismerni, elismerni egy kényes helyzetet azt jelenti, hogy az illetékesnek szándékában áll változtatni rajta. Mindehhez hadd tegyem hozzá, mi tisztek arra esküdtünk fel, hogy minden körülmények közt megvédj ük az ország függetlenségét, szavatoljuk a lakosság biztonságát. Ezzel minden tiszt számolt, függetlenül a fizetéstől. Matula Gy. Oszkár A fárasztó szolgálat után tiszta, meleg otthon várja Nádró Csaba törzsőrmestert, no meg a család, köztük az örökké mosolygó kis Csabi A szerző felvételei
