Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-19 / 15. szám

14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. JANUAR 19.. KEDD Unnep-e az ünnep? Amikor március 15-én a székesfőváros polgármeste­re nem túl magas színvona­lú napi politikai aktualitás­sal olcsó demagógiává silá- nyította a legnagyobb nem­zeti ünnepet, felmerült ben­nem a kérdés, vajon mi fér még bele a szemmel látható­lag rosszul értelmezett de­mokráciánkba. Nem volt si­keres október 23-a sem, hi­szen az ellenzék eleve és elvből távol tartotta magát, majd a köztársasági elnököt ért sérelem következtében egységes és felfújt hecckam­pányba kezdett, ami még máig sem csitult el. Sokszor kérdeztem ma­gamtól, miért kell naponta tizenötször levetíteni azt a jelenetet, amikor az elnök zavartan, tehetetlenül áll, és ugyancsak miért kell napon­ta sokszor premierplanban mutatni azt a három fiatalt, akik „német” öltözékben handabandáznak, de legfő­képpen azt nem értem, mi­ért kell állandóan jobbolda­li veszélyt szajkózni, ami­kor Horn azt mondta, hogy hiányzik a magyar politikai élet palettájáról egy normá­lis jobboldali párt. Miért kell a kis veszélye­ket felnagyítani, miért kell belső gondjainkat a világsaj­tóban szellőztetni, kis kórtü­neteket betegségnek kikiál­tani, szüntelenül támadni valakit vagy valamit, miért kell egy gondokkal teli nép­nek újabb és újabb tápot adni rosszkedvéhez, miért kell farkast kiáltani ott, ahol még egy egér sem je­lent meg, miért kell folyton fasisztázni, amikor a nemze­tiszocializmusra gondolnak valójában, miért kell min­dig másban keresni a hibát és egy pillanatra sem önma­gunkban, és miért kell a nemzeti ünnepből nemzeti ünneprontást csinálni? Folytathatnám a miértek végtelen sorát, de lassan el­hagyja az embert az ereje nem csupán azért, mert ki­mért ideje a végére jár, ha­nem azért is, mert több mint négyszáz éve megszűn­tünk független állam lenni, csak vergődtünk itt a Kár­pát-medencében, és amikor keserves történelmünkben fel tudunk mutatni végre két, a világ számára is ígére­tes nemzeti ünnepet, azokat is a napi politikai torzsalko­dás megengedhetetlen esz­közévé degradáljuk. Egy percig sem értek egyet a köztársasági elnök kifütyülésével, a tüntetők szélsőséges jelszavaival, mert akárhogy is viselkedik a köztársaság elnöke, és ha látszólag, esetleg valóban is a napi politika ingoványos útvesztőibe téved, mégis megszenvedett elveiért, és most az ország első számú közjogi méltósága, akit a parlament négy évre egy­hangúan választott meg, és amikor őt fenntartások nél­kül támadjuk, egy kicsit a jelenlegi politikai struktúra felett is kongatjuk a vészha­rangot. Bár magam is egyet­értek azzal, hogy viselkedé­sében és döntéseiben akad kifogásolni való, ezt ne ép­pen nemzeti ünnepünkön vágjuk a fejéhez, mert ez eléggé el nem ítélhető reak­ciókat vált ki híveiből, mint ahogy ez meg is történt. A diktatúra látszólagos bukásával óriási sanszot kaptunk a kezünkbe az önál­lóság eléréséhez, már ameny- nyire egy kis nép a történe­lemben valaha is önálló le­hetett vagy lehet, de az egy párt romjain életre kelt sok párt mélyen a múltban gyö­kerező konfliktusai egyre jobban sorvasztják ezt a san­szot és bármilyen szép célo­kat is tűznek maguk elé, a pártok dühödt egymás ellen fordulása a történelmi sansz teljes elvesztéséhez vezethet. Szeretném remélni, hogy a jövő esztendő március 15-éje méltó lesz 1848 idu­sának történelmi súlyához, és október 23. a harckocsik­kal szinte fegyvertelenül szembeforduló pesti srácok­hoz, és ha nem is értünk egyet sok dologban, elkerül­hetetlen vitáinkat ne változ­tassuk harctérré, hogy mind­két nemzeti ünnepünk gyű­löletmentes, igazi nemzeti ünnep lehessen. Tiszay Géza Modern perzsavásárok Napjainkban zajlik az a há­borúság, olvassuk-látjuk, ami a kispesti MDF-piac kö­rül zajlik. Már ott tartunk, hogy a piacot betiltják, de tüntetésként él tovább — és árusít! Pártállástól függetle­nül, nem tudjuk megérteni, hogy lehet egy, árakat letör­ni szándékozó, lakosságot segítő akcióból pártkérdést csinálni? Kérdem: létezik olyan párt, aminek a zászla­jára nem a lakosság jobb léte van ráírva? Szerintem tiszteletre méltó kezdemé­nyezés akkor is, ha történe­tesen nem az MDF, hanem, mondjuk, a Kockás Ruhá­sok Pártja tűzte programjá­ra. Sok vita kíséri az úgyne­vezett „KGST’-piacokat. Ezek a (zug)piacok fokoza­tosan alakultak ki abból a kényszerből, hogy a KGST-utódállamok ínség­ben lévő lakói (később spe­kulánsai) megindultak a még mindig legkedvezőb­ben prosperáló hazánk felé. Először lengyelek jöttek, vonatokon szorongva batyu­ikkal, kialvatlanul, fáradtan árusítva kis cuccaikat, hogy élelmet vihessenek haza, da­colva nehézségekkel, vám­mal, piacfelügyelőséggel, rendőrséggel. Hol megtűr­ték, hol zavarták őket. Piaca, vására, aluljárója és városa válogatta. Majd megindultak a ro­mán határ felől ottani ma­gyarjaink, székelyeink, hoz­ták szőtteseiket, faragványa­ikat, ugyancsak élelemért (ma is elönti, agyamat a vér, amikor a primitív itthoniak csak A ROMÁNOK néven emlegetik őket...). Jöttek azután a románok, megin­dultak az üzletelők, de ők már nem a mindennapi bete­vő falatért. Jöttek velük az ottani, majd a honi cigá­nyok, akik egyébként dicsé­retes kereskedelmi érzék­kel, ezekből a piacokból modern perzsa vásárt csinál­tak. Ezek az óriássá növeke­dett, a lengyelországi és az erdélyi kisembert háttérbe szorító zsibpiacok azonban egy bizonyos szinten nép­szerűek lettek, mert a kisem­ber itt lényegesen olcsób­ban tudta beszerezni szük­ségleti cikkeit, mint a legá­lis kereskedelem polcairól. Csak egy példa: az azonos minőségű bécsi babkávét itt 280—320 forint közt vette és veszi, szemben az üzleti 350—420 forintos árral, nem is beszélve a belföldi kiszerelésű OMNIA-kávék árához viszonyítva. Természetesen joggal til­takoznak a zsibpiac árusai­val szemben a hivatalos fó­rumok, mert a kereskedő forgalma visszaesik, az ál­lam elveszti az adó- és vám­bevételt és az illegális keres­kedelem virágzik. Ezt az ön­tudatos vásárlónak tudomá­sul kellene vennie. Az ám, de a vásárlónak nem az ön­tudata, hanem a pénztárcája diktál és keresi az olcsób­bat. Persze ki van téve a zsibáru minden veszélyé­nek, a lyukas lepedőnek, a hát nélküli ingnek, a hamis „jugó” italnak... A nagyobb helyekről ki­szorított kereskedők, áru­sok és zugárusok csakha­mar rátaláltak a nagy forgal­mú veresegyházi piacra is, ahol szombatonként a ko­csik százai parkolnak és a vásárlók ezrei tülekednek a sorok közt. Itt is elferdültek a dolgok. A szabványos ős­termelői és kiskereskedelmi piacot elöntötte az áradat. Az önkormányzat nem jár rosszul a helypénz okán, a piaci üzletek kereskedői jog­gal tiltakoznak, visszaesik a forgalmuk, mert nem kell az adózott, vámmal terhelt portéka, de a díjakat (bér, villany, gáz, rezsi) nekik kell fizetniük. A közvéle­mény pedig — pénztárcájá­ra nézve — az alkalmi áru­sok mellett van, mint fen­tebb taglaltam. Ahogy mondani szokták: nem én találtam fel a pasz- szátszelet és amit itt leírok, már régen fejfájást jelent az önkormányzatoknak. Jog­gal visszakérdezhetnek, mit lehet tenni? Egyszerű a válaszom: Nem tudom! Fazekas Mátyás A legendás Erdélyi tábornok nyomában Jelentették a hírszolgálati iro­dák, hogy Moszkvában szabad­dá tették az 1848—49-es ma­gyarországi szabadságharc ada­tait eddig zárolva tartó archívu­mait. Szabad a kutatás azokban az iratokban, amelyek a magyar szabadságharc történészei, kuta­tói előtt eddig zárolva voltak. Eddig egyes kutatók, majd sajtó- orgánumok hevesen tagadták azt a többször állított tényt, hogy az 1848—49-es orosz cári intervenciós csapatok Magyaror­szágról elhurcoltak hadifoglyo­kat. Persze ez az állítás csak a nép száján élt, okmányszerűen ezt bizonyítani senki nem tudta. Ám létezik az emberiség törté­netében egy olyan hit és meg­győződés, mely szerint minden titokra egyszer fény derül. Ezt nemcsak a történelem, hanem az emberek élete is ezerszer be­bizonyította. Az orosz levéltárak megnyitá­sa a kutatók előtt most végre be­bizonyíthatja azt a népben élt meggyőződést, hogy 1848— 49-ben bizony sok ezer magyar honvédet és civilt hurcoltak el hadifogságba, Szibériába. Azt mondják, nincsen új a nap alatt. Nos, ez annyiban is igaz, hogy a második világháború során és után a Szovjetunió csupán a régi emberrabló hagyományo­kat folytatta. E tekintetben a régi római megállapításnak, a „tempóra mutantur et nos muta- mur in illis”-nek éppen a fordí­tottja érvényesült. Náluk ugyan­is hiába változtak az idők, azok­ban nem változtak az emberek. Hadifogolyejtésnek és elhurco­lásnak egyik 1943-ban kiderült esete Erdélyi tábornok szemé­lye. De hát ez az eset csak úgy derülhetett ki, hogy a második világháború idején az akkor M. kir. Honvéd Haditudósító Szá­zad eljutott a Don alsó folyásá­hoz. Itt a parasztok szívesen fo­gadták a magyar katonákat és többször említették az öregek, hogy a 18—20-as években, az ellenforradalmi időkben itt, Ku- bánföldön a Kubán ellenforra­dalmi kormány fehér hadseregé­nek a parancsnoka egy Erdélyi nevű cári tábornok volt. A kubá- ni tartomány abban az időben a fehérorosz ellenforradalmi erők Mekkája volt. A Kubán-hadse- reg főhadiszállása Jekaterin- burgban, a mai Krasznodarban székelt. A hadsereg parancsnok­ságát a kubáni kormány Erdélyi­re bízta. A jobbára kozákokból álló hadsereg elszántan szállt szembe a bolsevista-vörös ala­kulatokkal. Erdélyi tábornok 1918 februárjában vette át a fe­hér Kubán-hadsereg parancs­nokságát. Még javában szervez­kedett, amikor a hónap végén a teljesen felkészületlen hadsereg főhadiszállása ellen hatalmas erővel vonultak fel a vörösök. Erdélyi, mint képzett katona, az ellenség által harapófogóba szo­rítás veszélyét látva, az elvérzés elől visszavonult. Elindult a Ka­ukázus hegyei felé, hogy Korni­lov és Popov tábornokok fehér seregeivel egyesüljön. Amikor Leninék hatalomra jutottak, Er­délyi Don mögötti állomáshe­lyéről, megbízható, válogatott csapataival a Kornilov és Po­pov seregeivel történő egyesü­lés útját tervezte. A vörösök Er­délyinek a bár iránti hűséget és bolsevistaellenes felfogását is­merték és ezért minden katonai mozdulatát figyelték. Erdély Oroszország-szerte ismert volt bolsevistaellenes érzelmeiről és az oroszok a „magyar táborno­kot”, a régi törvényes rend osz­lopának tekintették. Még mi­előtt átvette volna a Kubán-had­sereg parancsnokságát, már út­közben nagy vörös erők ütöttek rajta. A harcokban katonái kö­zött élenjáró tábornokot a vörö­söknek sikerült elfogniok és a bihovi börtönbe zárták. Itt talál­kozott Kornilov tábornokkal, aki itt várta a bolsevista rögtöní­télő vésztörvényszék ítéletét. Mindkettőjüket halálra ítélték. Készültek a halálra, amikor egyik börtönőrükről kiderült, hogy a proletár-hadseregbe kényszerített magyar hadifo­goly. Megszólalt benne a ma­gyar és megszöktette őket. Ilyen előzmény után jutott el vé­gül Kubánba az ellenforradalmi kubáni kormányhoz. A körülzárás elől kitérő Erdé­lyi március 14-én feladta Jekate- rinodart és a Kaukázusban egye­sült Kornilov és Popov hadsere­gével. Most a három egyesült hadsereg újjászervezése követ­kezett, hogy visszafoglalják a vörösöktől Jekaterinodart. Erdé­lyi ugyanis a kubáni vörösök-el­lenes hadjárata előtt e fontos vá­rosnak újra a birtokában akart lenni. Innen akarta az anyagi készleteit kiegészíteni és embe­rállományát a kubáni kozákok­kal megnövelni. További terve az volt, hogy innen kiindulva a vörösöket Rosztov és Taganrog felől üldöző német csapatokkal felvegye az összeköttetést. Erdé­lyi csapatai eljutottak Jekaterino- darig és öt napig tartó kemény utcai harcokban elfoglalták a vá­ros felét. Az ostrom utolsó két napján Erdélyi tüzérségének el­fogyott a lőszere. Elhallgattak az ágyúk és április 13-án lőszer­hiány miatt kénytelen voltak ki­vonulni a félig elfoglalt város­ból. Jekaterinodartól húsz kilo­méterre a Gneschau nevű német faluban létesítettek tábort. Itt vártak Denikin tábornok csapa­taira, akiknek észak felől kellett volna jönniök, amint a megígért angol segítségre várt. Az angol segítség azonban — mint oly sokszor a történelem folyamán — persze sohasem érkezett meg. Emiatt Denikin nem tudott elmozdulni. Erdélyi serege szo­rult helyzetbe került, kénytelen volt tovább hátrálni Maikop irá­nyába. A Don felé vette az útját abban a reményben, hogy a doni kozákokkal frissíti fel a fá­radt seregét. Az 1849-es magyar hadifo­goly fiából cári tábornokká lett Erdélyi tábornok sohasem érte el a Dont. Seregével együtt szin­te nyomtalanul eltűnt a Kauká­zus és az Azovi-tenger között el­terülő sós szteppén. A hiába várt nyugati segítség elmaradá­sa miatt seregét feloszlatta és ki-ki elszéledt a szélrózsa min­den irányába. A legendának itt azután vége is. A neve fennma­radt a kozákok között, egészen a második világháború napjaiig. Még dalok, elbeszélések is szü­lettek róla, amelyek akkoriban csodálatos vitéznek mondták a „magyar generálist”. Az ott járt magyar haditudósítók hozták haza ezeket a híreket. Azok a történészek, kutatók, akik eddig tagadták a Szibériá­ba hurcolt 1848—49-es hadifog­lyok tényét, ezen is elgondol­kodhatnak! Kelenváry János László

Next

/
Oldalképek
Tartalom