Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-02 / 1. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP SZUKEBB HAZANK 1993. JANUAR 2. SZOMBAT A láncházsoron még hiányos az infrastruktúra 1993. január elsejétől Abony város Öröm és bizakodás kíséri Városköszöntő „...nem sokaság, hanem Lélek, szabad nép tesz csuda dolgokat” (Berzsenyi Dániel) A várossá nyilvánítás minden nagyobb lélekszámú tele­pülésünk törekvése, esélyeinek arányában távoli, vagy közelebbi titkos vágya. Nyilvánvaló, hogy a városi rang nem elsősorban lélekszám, hanem az ott lakók életformájának, civilizációja mértékének függvénye is. A civilizáció alatt itt most elsősorban az életformát is meghatározó technikai-infrastrukturális adottságok meglétét, fejlettségi fokát értem, amely lehetővé teszi, hogy a lakosság a vidéki-falusi életet meghatározó gazdálkodó életformából a társadalmi munkamegosz­tás magasabb fokára: a polgári életformába léphes­sen. Abony megérett e feltételekre. A település népe helyben teremtette és teremti meg azokat a feltételeket, hogy lakói városi lakosokká, pol­gárokká váljanak. Ez a városiasodás egészséges, szer­ves módja. Ez a felemelkedés a polgárrá válás, a sok­oldalúan kiteljesedő személyiség megteremtésének esé­lyét és lehetőségét hordja magában. A nagyvárosba áramló beilleszkedik, meghúzza magát, a városivá vá­lás abonyi módját járók maguk alakítják környezetü­ket és határozzák meg a feltételeket. Ezért köszöntöm nagy örömmel ezt az ünnepnapot, Abony várossá nyilvánításának napját. Ez kereteket, lehetőséget ad Abony szorgalmas polgárainak, hogy adottságaikat, lehetőségeiket megragadva és fejlesztve teljesen egyenrangú társává váljanak a megye többi 15 városának. Gratulálok a város vezetésének és dinamikus önkor­mányzatának, hogy a lakosság törekvését magáévá téve megtett minden tőle telhetőt e sorsdöntő lépés megtételéhez. Bizonyos vagyok abban is, hogy álla­munk is megad minden lehetséges segítséget, mint ahogy a normatíván felüli állami segítség tette lehető­vé azt a rohamos fejlődést eddig is, amit ezen évek so­rán a város megél, s melyhez hasonlót évtizedek óta ál­modni sem mert. A szerény lehetőségeim között ma­gam is örömmel megteszek ezért minden tőlem telhetőt. További szorgalmas munkával elért sok sikert és boldogulást kívánok Abony város minden polgárának az új esztendőben. Dr. Kulin Sándor a város országgyűlési képviselője Az abonyiak eddig is azt mondták: bemegyek a város­ba — mondja az ügyeletes körzetiorvos-asszony, Gyu­ris Mária Valéria miközben fejével int a központ felé. — Ez ugyanis amolyan tipikus alföldi magyar város: egy kis centrummal, s a körülöt­te, messzire szétterülő nagy külvárossal. Aki tehát mesz- sze lakik a központtól, an­nak az előbbi eddig is a vá­rost jelentette... — Annál azért sokkal töb­bet ad az abonyiaknak a vá­rossá nyilvánítás, mintsem korábbi kijelentésük helytál­lóvá válása — vélekedik a nagyközség jegyzőasszonya, Varga Sándorné, akinek el­meséltük az „út szélén” hal­lottakat. — Ahogyan mi, az önkormányzat dolgozói ta­pasztaljuk az itteni emberek örömmel és bizakodással kí­sérik az újat, szeretett telepü­lésük rangjának, s tegyük hozzá az ezzel járó anyagi, erkölcsi előnyöknek a meg­szerzését, melyre most, két évvel a rendszerváltás után valós lehetősége van e nagy­községnek. Abony nem először dicse­kedhet a történelemben az­zal. hogy városnak nevezte­tik. Még Mária Terézia ado­mányozta ezt a címet, a vá­sártartás jogával együtt, 1748-ban a településnek. Ma sem tudni pontosan miért, de csak 1881-ig viselhette Abony ezt a rangot. — Valószínűleg a későbbi megjelölés, mely szerint járá­si székhely lett, s ily módon hat település tartozott hozzá, változtatott a korábbi státu­sán — idézi fel olvasmányél­ményeit a jegyzőasszony, aki — a polgármesterrel kar­öltve — éppen a várossá nyilvánítás megpályázása ér­dekében, megszámlálhatatla­nul sok órát töltött Abony régmúltjának tanulmányozá­sával. — Az azonban vitathatat­lan, s erről valamennyi for­rás megemlékezik, tanúsko­dik, hogy az eredeti várossá nyilvánítástól számítható Abony felfejlődése. Az ép­pen 245 éve történt ese­ményt követően városunk Cegléd és Nagykőrös után a térség harmadik legjelentő­sebb településévé vált. Még ma is látható a nyoma ennek a gazdagodásnak: földbirto­kos családok telepedtek meg városunkban, kúriák, kasté­lyok épültek szerte Abony- ban. Utóbbiak szerencsére ma is a város ékességei. Olyan kincseink, ezek az épületek, melyeket — a jól gazdálkodó hivatalnak és a lelkes helybélieknek köszön­hetően — ma is használunk, hasznosítunk. Ahhoz, hogy egy telepü­lés elnyerje a városi rangot, számos feltételnek kell ele­get tennie. Abonyban úgy tetszik sikeres pályamunka született. A 15 ezret is meg­haladó állandó lakosságot jó infrastruktúra szolgálja ki. A korábban több problémát is okozó ivóvizet sikerült jó mi­nőségűvé, egészségre immár teljesen ártalmatlanná tenni. S ami nem utolsó szempont, az 5500 abonyi lakásból 4500-ban már fürdőszoba is szolgálja a helybéliek kényel­mét. Ugyancsak elégedett le­het az önkormányzat a nagy­község villannyal való ellá­tottságával, ami teljesen megoldott, illetve a gázfekte­tések gyorsaságával (jelen­leg 80 százalékos a lakosság ilyen irányú ellátottsága), s a településen található szilárd útburkolat számával, mely szintén 80 százalékos. Ami a zárt csatornarendszert illeti ez jelenleg 20 százalékban megoldott. A továbblépést az 1994-re tervezett tisztító- berendezés jelenti majd Abonyban. — Nem vagyunk túl gaz­dagok, miként a hozzánk ha­sonló települések sem azok — egészíti ki az adatokat a jegyzőasszony. — Ugyanak­kor igyekszünk a lehető leg­célszerűbben és takarékosan gazdálkodni. Amit csak le­het, megpályázunk, és az ily módon elnyert pénzösszegek­kel egészítjük ki a helyi adókból származó évi kilenc milliós bevételünket. Egy ilyen régi községnek, mint amilyen Abony is, nem csak a korszerűsítésre, a megújulásra, de a történelmi emlékhelyek, a régi épületek megóvására is költenie kell, hiszen ezekben működik pél­dául a megye három nevelő- otthonának egyike, a szoci­ális otthon, az Alföld-szerte kiemelkedő színvonalú Egészségmegőrző Központ, egy napközis ebédlő, egy is­kolai tagozat. — Ezek mellett — folytat­ja az önkormányzat kiadvá­nyában olvasható adatsort immár élőszóval a jegyzőasz- szony — több olyan jeles építményünk, intézményünk is van, melyek fenntartása, folyamatos bővítése szintén sok pénzt emészt fel. így a nagyközség oktatási-nevelé­si létesítményei, melyek kö­zül kiemelkedik az immár európai hírű Bihari János Zeneiskola, mely negyven év­vel ezelőtti megalakulásakor az Alföld egyetlen ilyen típu­sú létesítménye volt. Az ön- kormányzat hasonlóan sokat költ az iskolákhoz tartozó tomapályák korszerűsítésé­re, a városi sport fellendítésé­re, a központban található piac megújítására. Decem­ber elején Super-Marketet nyitottak. Alig néhány lépésre a hi­Már nem nagyközség. Már város! az újat vataltól kisebb gyülekezet ácsorog. — Jöjjenek csak — invi­tálnak az emberek — jöjje­nek csak, nézzék meg, itt fo­lyik az élet! — mondják az emberek. Közelebb érve egyértelművé válik: a lassan csordogáló artézi kutacská- nál vár ki-ki a maga sorára. A kezekben literes üvegek, demizsonok. Valamikor — emlékezik egy idős asszony —, meg­számlálhatatlanul sok artézi forrás bugyogott itt a város­ban. Aztán a kommunista urak — ki tudja miért — va­lamennyit befullasztották. Most aztán erre az egyre já­runk valamennyien... — Milyen város lesz Abony, amelyikben az utcá­ról kell bevinni a vizet? — hangoskodik a egy férfiem­ber, mintegy magát hergelve szavaival, hogy enyhítse az utcai fagyot. — Jut-e egyálta­lán több nekünk azzal, hogy város leszünk? — kérdezi, s választ sem várva, mert hogy ő következik, már teszi is demizsonját a csap alá. Tovább autózva, a telepü­lés szélén szép egyforma-ha­sonló házak hosszú sora. Előttük, körülöttük még nyo­ma van az éppen kész építke­zésnek. — Ez a láncházsor — ma­gyarázza egy fiatalasszony. — Szeretünk itt lakni szépek ezek a házak, takarosak a la­kások. Talán csak az fáj kis­sé, hogy egyelőre még nincs itt a telepen sem játszótér, sem szórakozóhely. Persze más is jó lenne: például tele­fon. Lehetett ugyan jelent­kezni rá — állítólag hamaro­san vezetik is a városban. De ki bír annyit befizetni... Éppen egy idős bácsi kari- kázik el mellettünk. Magunk­hoz invitáljuk őt is, mit szól a városiasodáshoz? — Hogy mondta? — állít­ja meg a jeges úton tovasza­ladni akaró kerékpárját az öreg. — Város lesz Abony? S abból mi haszna lesz az időseknek? Mit, hogy épül és szépül a lakhelyünk? — kérdezget-felelget önmagá­nak az idős bácsi. — Én csak azt tudom, hogy annyi mindent leromboltak már itt az elmúlt negyven év alatt, s oly sok minden kárba ve­szett a szövetkezetesítés évti­zedeiben, hogy engem már nem boldogít a városi rang! — morog szinte csak magá­nak a bácsi, mielőtt elkariká- zik. — Mivel kezdődik az első januári munkanap? — kér­dezzük visszatértünkben, s immár búcsúzásképpen a jegyzőasszonyt. — Az első teendőink ad- minisztartív jellegűek: át kell írni egy sor rendeletet, melyekben még a nagyköz­ség elnevezés található. Ki­cseréljük a cégtáblákat. És már itt a február az árveré­sek hónapja: csaknem ötszá­zan igénylik vissza földjei­ket. Aztán, a már kidolgo­zott cselekvési programjaink­nak megfelelően lépünk a nö­vekvő munkanélküliség eny­hítésében, az ivóvíz és szennyvíztisztítás problémá­jának megoldásában, folytat­juk — immár a korszerű ala- pítványtevési lehetőségeket is felhasználva — az aktív műemlékvédelmünket, s amit talán legtöbben várnak, mihamarabb nagy lépést te­szünk a telefonhelyzet javítá­sára. .. Maliár Éva Hancsovszki János felvételei

Next

/
Oldalképek
Tartalom