Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-16 / 13. szám
HITÉLET PEST MEGYE1 HÍRLAP 1993. JANUAR 16.. SZOMBAT Érd—Postástelepi katolikus gyülekezet HITVALLÓK Uram, legyen meg a Te akaratod (Folytatás az 1. oldalról) Az első közösségem a postásokból állt. Az ő összetartozásukat keresve, belőlük akartam egy nagy családot létrehozni. Jöttek is az emberek... Nagy nyomorban éltünk ez idő tájt, de azt az első pillanatban is tudtuk már, hogy az ima kevés. Tenni is kell mellé valamit, sőt nem is keveset. Elsó'ként az öregeken, a gyermekeken igyekeztünk segíteni. Az UNICEF rendszeres élelmiszer-adományai sokat jelentettek nekünk, s a Posta is támogatott bennünket. Hamar elkészült a kis kápolna, 12x6 méter alapterületű volt. így azonban mindig tele lett. Alig készült el tehát, máris bővíteni kellett. Csakhogy akkor éppen a Rákosi-uralom tombolt! Ezzel az elképzelésemmel ugyan hiába mentem volna a tanácsra! Elzavartak volna! Ehelyett azt mondtam: „kicsi a kápolna, s öregek a falak. Meg is repedtek már. Ha egyszer összedől, s valakinek baja lesz miatt, azonnal értesítem a Szabad Európa Rádiót”. „Mit kérsz?” — fogadtak most már némileg készségesebben. „Csupán egy engedélyt ahhoz, hogy kibővíthessük a kápolnát” — válaszoltam lehiggadva. „Csinálj, amit akarsz, de engedélyt azt nem tudok adni erre!" — hagyta rám jóindulattal, ám a hatalomtól félve az adminisztrátor. Két irányba kezdtük el a bővítést. Nem volt sem szabadidőm, sem pénzem, ugyanakkor bárhová nyúltam, minden sikerült! Egyre azért még ma is büszke vagyok: soha sem álltam a kommunista hatalom mellé! Pedig hány* szór hívtak: „gyere, s akkor lesz engedély, kapsz segítséget is". Megjegyzem, később is sokan hitték, hogy békepap lettem, s azért tudom töretlenül megvalósítani kitűzött terveimet. Pedig „csak” az Úr segített engem... Ezért is sikerült olyan jól a kezdeti hittantanítás is. Engedélyem ugyan erre sem volt, de ha tudtam, hogy csendes a táj, s nem várható semmiféle iskolai ellenőrzés, hát mentem. A gyerekek pedig jöttek hozzám, kéretlenül, számolatlanul. S velük szüleik is meglátogattak a kis kápolnában. Ekkorra már a hittanosa- im kezdték kinőni az iskolát, sőt a kápolnát is. „Gyerünk, építsünk új termet” — fogalmazódott meg a következő feladat. „Repednek a falak” — mondtam ismét a tanácsban. „Már megint mit akar?” — kérdezték indulatosan. Elmondtam, s megépítettem... „Mit ér az egyház szeretetszolgálat nélkül?" — döbbentem rá munkám közben. Létrehoztam hát a helyi karitászt. Igaz Damoklész kardjaként lebegett felettem az intés: „ha valami hibát találunk a munkájában, azonnal bezáratjuk az intézményt!" 1956-ot írtunk, s lakást építtettünk a plébános számára. A forradalom napjaiban meglódult a munka: mindnyájan tudtuk, ha most nem fejezzük be, nemsokára hiába minden eddigi kínlódásunk... Az Állami Egyházügyi Hivatal már csak utólag tudta engedélyezni az építkezést. „Bár lenne egy amolyan igazi, nagy templomunk!” — fohászkodtam az Úrhoz. Először itthon, majd Fatimában és végül Medju- gorában imádkoztam Máriához. Közben veszekedtem az ÁEH-val. „Álljon közénk!” — ordították az arcomba. „Maga nem akar békét?" — zsaroltak ilyen és hasonló felszínes kérdésekkel. „Ha valaki, hát én tudom, mi az a béke!” — vágtam vissza nekik. Nos, a Hivatal sem maradt adós a válasszal. „Akkor nem kap semmit!” — zárták el az utamat. De mindig volt, aki segített... Hit nélkül az aktivitás csak menedzselés — állapítottam meg, s imádkoztam ... Sok-sok fohász hagyta el azóta ajkamat, s közben egyre nőtt a hívők serege is körülöttem. Elkészült a templom terve, s mit ad Isten, engedélyt is kaptam rá. Lassan gyűlt a pénz, s elkezdődött az építés. Sajtó, reklám, gyűjtés, falállítás... s így tovább, majd újra élőiről mindent. Aztán megépült egy ifjúsági terem, s letelepítettem a karmelita szerzeteseket. Rájuk vár az utódlás megoldása. Ugyanazon rend női ágát a helyi asszonyok és lányok nevelésére hívom magamhoz. A ház másik oldalán egy egyházi patikát működtetünk. Ez, meg a templomban lévő ezer férőhelyes Columbári- um a rezsi költségeit fedezi. Sikerült felújítani a karitászt is. Enélkül ugyanis a kereszténység egyszerűen nem hiteles. Saját imaházunk van. Olyan, ahol az újraevange- lizációt nem csak imádsággal, de tartalmas keresztényi együttléttel is szolgálni tudjuk... „Mit szeretnék még?" — kérdezem gyakran magamat is. „Uram, legyen meg a Te akaratod!” — válaszolom, s hozzáteszem: „tudom, Te támogatsz abban, hogy legyen Érd egy igazi lelki centrum, olyan, ahol a magyar érték egyet jelent a keresztény értékkel, ahol az Isten tanításai mellett arról is hitet tehetünk, hogy egyenes még a magyar gerinc”. Lejegyezte: Maliár Éva Hancsovszki János felvétele Valamit mond néktek, megtegyétek! A vízkereszt utáni 2. vasárnap óegyházi evangéliuma a kánai menyegző története. Jézus ezt az első jelt tanítványai miatt mutatta be és ezzel nyilvánvalóvá lett isteni dicsősége. A kánai menyegző történetét nagyon sokan ismerik. Sőt, gyakran emlegetik is, hogy Jézus a vizet borrá változtatta. Ennek a történetnek több említésre érdemes mozzanata van. Jézust meghívják a menyegzőre. A család helyet biztosít neki. Jelenléte örömöt teremt és megszenteli a családi élet eseményeit és szavával útbaigazítja az embert, hogy megismerje az Isten akaratát és cselekedje is azt. E bibliai szakasz olvasása közben felvetődik az a kérdés, hogy kik azok, akik a maguk életében megtapasztalják Jézus isteni dicsőségét? Akik Őt szívesen meghívják családjukba, otthonukba. Jézus Krisztus helyet kér egyéni és közösségi, családi életünkben. Ó szívesen tért be Mária és Márta otthonába. Márta iránta való szeretetét vendégszeretettel, Mária pedig igére éhező és szomjúho- zó szívvel bizonyította. Egyik énekünk jut eszembe: Mily boldog ház, hol befogadtak téged, Mi Urunk Jézus, te legjobb barát, és ha betérnek szeretett vendégek, mind közt legdrágább vagy és válva várt. Isteni dicsőségét átélik, akik bizalommal kitárják szívüket előtte. Jézusnak van egy nagy ígérete az övéinek: Ahol ketten vagy hárman együtt vannak az én nevemben, én is ott vagyok. Jézus meghallja, meghallgatja az imádságot. Isteni dicsősége megjelenik azok életében, akik megteszik azt, amit Ő mond. Heti bibliaolvasásunkkor figyelnünk kell erre a mondatra: Valamit mond néktek, megtegyétek. Mária, Jézus anyja mondotta ezeket a szavakat a szolgáknak. Engedelmeskedni Jézus szavának! Követőinek egyik ismertetőjele ez. Ő mondotta: az én juhaim hallják az én szómat. .. és követnek engem. Jézus szavára figyelni, annak engedelmeskedni, tanítása szerint élni azt jelenti: követem Jézust az úton. Választom a hit útját. A hit útja egy új élethez vezet el. Ebben az új életben szava döntő lesz egész életem számára. A keresztyén ember Jézust mindig a szívében kell, hogy hordozza. Óreá mindig, mindenütt szüksége van. Jelenléte teszi igazzá a vasárnaponként elhangzó mondatot: Boldogok, akik hallgatják az Istennek beszédét, és megtartják azt. Mindennapra érvényes Mária mondata: Valamit mond néktek, megtegyétek. Jézus igéjén keresztül szól hozzánk. Ezt mondja: Van valami mondanivalóm neked. Mit válaszolhat erre az ember: Szólj Uram, mert hallja a te szolgád. Roszik Mihály evangélikus lelkész Albertirsa Szabó Imre emlekezete (n. rész) Kiss Roland, az állami vezérlésű, új egyházhatalom első számú embere 1949. április 30-án a Konventre hívatja Szabó Imrét. Felajánlja neki a Révész Imre távoztával megürült tisztántűli püspöki tisztet. Ám a kísérlet nem sikerült: Szabó Imre nem vállalja a püspökséget, bár aznap — érdekes az egybeesés! — még egy tiszántúli lelkészi küldöttség is megkeresi ugyanezzel a kéréssel. Szabó Imre életében ezzel elkezdődik a szenvedés, a via enteis útja. 1951. november 19-én behívatják a konventre. Finta István jelentésében ismét Kiss Roland fogadja, aki két papírt tesz eléje vádiratként. Az egyik egy Szabó Imre által írt tervezet az állásukat elvesztő budapesti vallásoktató és missziói lelkészek gyülekezeti beosztásáról. A másik irat az úgynevezett Irányelvek című esperesi körlevele a lelkészekhez, mellyel Szabó Imre részben a kitelepítettek körüli lelkipásztori szolgálatot és gyülekezeti segítségnyújtást kívánta megszervezni. A kitelepítések 1951-ben kezdődtek el, sok lelkész, presbiter jutott e szomorú sorsra. A budapesti gyülekezetek megszervezték a gyűjtést, s adományaikat rendszeresen eljuttatták a fővárostól távol, nyomorúságos körülmények között élő, éhező kitelepítettekhez. Az állam- és egyházvezetés ezt a körlevelet minősítette „államellenesnek”, s úgy értékelte, mint a „reakciós elemeknek nyújtott segítséget”. Persze sok mást is Szabó Imre rovására írtak. „Például a fasori evangelizálókat, az eleven ifjúsági és bibliaköri munkát és életet.” 1951. november 26-án — egy nappal az őszi zsinati ülésszak előtt — Szabó Imrét hivatták a dunamelléki püspöki hivatalba. Szabó Imre és Bereczki Albert között rideg légkörben folyt le ez a találkozó. Érezhető volt. hogy felsőbb állami intencióra a püspök már döntött Szabó Imre sorsáról. Itt azonban szükséges egy rövid kitérőt tennünk. 1951. november 27-én kezdődött az új zsinati ülésszak, melynek szentesítenie kellett sárospataki és pápai teológiák állami utasításra történő megszüntetését, melynek megideologizálására az akkori egyházvezetés egész rendszert dolgozott ki. E kérdéshez tartozott az Egyezmény alapján ugyancsak egyházi kézben maradt református középiskolák „önkéntes felajánlása”, illetve megszüntetése, valamint a lelkészek önkényes áthelyezéséről szóló rendelet elfogadása, melynek célja egyértelműen a püspöki des- potizmus törvényesítése volt. A Zsinat két legtekintélyesebb tagja Pap Béla karcagi lelkész és Szabó Imre esperes, akiknek ellenzéki álláspontjuk köztudomású volt. Mindketten keresztülhúzhatták volna a pártállammal ö'sszefonódott egyházvezetés szándékait. Ezért gondoskodni kellett távolmaradásukról, illetve végleges eltávolításukról. Pap Bélát — a Zsinatra indulása napján, november 27-én vitte el az ÁVH, Szabó Imrét pedig egy nappal előbb, november 26-án mondatták le. A terv bevált, a központi akaratot senki sem vétózta meg. Akik ezt megtehették volna, már nem lehettek ott. Szabó Imrét november 26-án esperesi tisztségéről és zsinati tagságáról, november 27-én Gorkij fasori lelkészi állásáról mondatják le. A lemondólevelekben eredetileg benne szerepelt e három szó: „e kényszerű helyzetben”. Szabó Imre eredeti feljegyzése szerint azonban Kiss Roland utasítására e zárójelbe tett három szót ki kellett hagynia a hivatalos és végső lemondásból. December 19-én Dobos Károly — Szabó Imre fasori lelkésztársa — elnökletével a fasori presbitérium a következő határozatot hozta: „... választassák el Szabó Imrének a többi tisztségről való lemondása a fasori lelkészségtől”. Ennek ellenére 1952. január 1-jén végleg elindul a vonat Szabó Imrével Bujra. Előtte imaközösségben búcsúzott el Ravasz Lászlótól, Joó Sándortól, a barátoktól... Budapest református népétől, gyülekezetétől, a lelkészi közösségtől csak gondolatban búcsúzhatott el. Buji beiktatásának napján levelet ír szeretett fasori gyülekezetéhez: „Engem, akit 30 évig itt Pesten a tenyerén hordott az Úr Isten, s akinek olyan sok minden sikerült, most egyszerre kiejteni látszik a tenyeréből és azt mondja: Hadd lássam, hogyan viselkedsz, mikor elveszem tőled, amik néked dicsekvéseid voltak. És egyszerre, hirtelen elvétetett tőlem minden, ami az emberek élére helyezett és csak egy szeg adatott az Ő szent helyén; (Ezsdr. 9:8) Az én Istenem próbára tette hitemet, s nekem végig kell járnom ezt az utat. Ezért szeretnék könnyhullatás nélkül közületek eltávozni, mint aki nem tekintget minden fordulónál vissza...” 1955. január 27-én halt meg a debreceni Klinikán. A 64. életévében járt ekkor. Haláláról alig pármondatos hír jelent meg az Út 1955. február 6-ai számában. Az egykori pápai diáktárs és barát, Bereczky Albert mindvégig elfelejtette őt meglátogatni az aránylag hosszantartó betegsége alatt. Temetésére Budapesten került sor, az óbudai temetőben, öt nappal a halála után. Barátja, Incze Gábor szervezte a temetést, amit később a rovására írtak, s elcsapták állásából. Szinte csodával határos módon mégis Ravasz László, az egykori püspök és jóbarát végezhette az igehirdetést. Mellette Bodoky Richárd és Pap László álltak. Hamarosan őket is kizárták az egyház életéből. Az igazak emléke legyen áldott. Pápai Szabó György (Elhangzott a Kossuth rádióban 1992. október 14-én)
