Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-14 / 11. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JANUÁR 14.. CSÜTÖRTÖK 13 / Énekelni annyi, mint szeretni! A XIII. kerületi iskolák az ön- kormányzat szervezésében karácsonyi hangversenyt adtak január 5-én a Lehel téri Szent Margit templomban. Méltó befejezése volt ez a karácsonyi időszaknak, illetve szép kezdete az ünnepi évnek: ötven évvel ezelőtt 1943. októberében celebrálta Serédi Jusztinján hercegprímás azt a misét, amelynek során a templom a mai nevét kapta. A hangversenyen a mintegy hatszáz fős összkar kezdőéneke a betlehemi pásztorokat köszöntötte. A kórusok szép, tiszta éneklését áhítattal hallgatta és tapsolta meg a zsúfolásig megtelt templom közössége. Az Ady Gimnázium kórusa a karácsonyi népénekeket duda kísérettel adta elő. Ez újdonság volt. Jó volna, ha hagyományt teremtenének. A Radnóti Miklós utca 8—10. sz. általános iskola tanári kórusában a szülők és az iskola volt növendékei is énekeltek. Követendő példa! Mindannyiunk óhaját fejezte ki a közösen énekelt béke- vágy — Dona nobis pacem! „A művészetek térjenek vissza a gyerekek leikébe, formálják azokat” — mondotta a minap Andrásfalvy Bertalan miniszter úr. Ez a hangverseny szép példa volt erre. A régi latin mondás szerint „Cantare amare est” — énekelni annyi, mint szeretni. Erre az estére békesség, szeretet költözött valamennyiünk szívébe. Baleczky Ivánné Budapest Pongyola A pongyola az a ruhadarab, amelyet a hölgyek félig felöltözötten otthon viselnek. A pongyola stílus az, ami a hétköznapi beszédben is fület sért. Méginkább akkor, ha a rádió vagy a televízió bemondójának a szájából hangzik el. A fogcsikorgató hidegben hallgatom a rádióban a közlekedési híreket:-—A tartós hidegnek köszönhetően leállt a kompközlekedés... Hogy van ez? Köszönni kell a nagy hidegnek, hogy nem járnak a kompok? Talán arról van szó, hogy — A tartós hideg következtében leállt a kompközlekeAA,. .. Fazekas Mátyás Veresegyház — Egyebet nem várhatunk és nem is érdemelünk. Önbombázás volt Kassán és ezen a huncut alapon hamis hadüzenet a muszkának. Mit keres ott a magyar patkolókovács, ahol mamutok és német tigriselefántok rugdalják egymást? Mit keres a magyar Hófehérke a csipkekendőjével a verekedő gorillák ketrecében? Akik azelőtt csókolóztak és szövetkeztek, most meg egymás orrát harapdálják! Úgy kellett nekünk ez a háború, mint Szegednek az árvíz, vagy Messzinának a földrengés. Szépanyó hirtelen elgyöngült. Visszahanyatlott a kincstári párnára. A felhevült orvos megijedt. Megkérdezte, mit segítsen: — Semmit! — felelte. — Csak a kezem sajog kegyetlenül. De nem az a kéz, amelyik megmaradt, hanem az, amelyik elveszett. Mind az öt ujjam, minden ujjhegyem, ízem, porcikám. Az elveszett kéz sajog! Hogy lehet ez...? — Megmagyarázom — nyugtatta meg a politizáló orvos. — Minden megcsonkult végtaggal így van ez, amikor levágják. Az idegcsonkok tovább élnek. Az idegreflexek azt éreztetik, mintha a lemetélt dolgok most is rajtunk sajognának. Megmondom ennek a furcsa öncsalódásnak a tudományos nevét is... — Ne fáradjon — szólalt meg ismét Szépanyó. — A tudományos nevét én már harmincöt év előtt megtanultam. Úgy hívják, hogy Trianon...! Egy darabig pihegett, mint egy fáradt galamb, aztán folytatta: — Doktor, maga az imént gúnyolódott a magyar történelem felelős felelőtlenei felett. Azok vessenek rájuk követ és bombát, akiknek a történelmében nem voltak soha tévedések, hajhúzások és hibás sakkhúzások. Ahol nem volt soha polgárháború! Ahol holtáig istállózták a szamarat és nem taszigálták be a parlamentbe a farától. Ezeknél a szavaknál nagyon megijedtem. Talán csak nem fog olyat mondani az elkeseredett Szépanyó, hogy magam is, a székelyeim is „attól koldulunk” majd a világnak hideg országútján, ahová most kerültünk, mint az ittkésett szegény fecskék a kegyetlen télben. Ezeket gondoltam: — Jó lesz letérdelni, a sötétben megkeresni a homlokát és a száját. Jó lesz homlokon csókolni és megkérni őt: — Szépanyó, kérem szépen, ne politizáljon. Több sem kellett! Egyszeribe magamra vontam a haragját. Most már nem az amerikai bombázókat szidta, hanem a székelyeimet csipkedte. Tudta, hogy ez az én sebezhető pontom. Azt mondta tehát, kedves színleléssel, mintha nem is tudná, hogy én is a kocsiban vagyok: — Nini, Kálmán! Hát te is velünk jössz, drága onokám? Éppen gratulálni akartam derék székelyeidhez. Tudod, mit kiabáltak ma délután, amikor a géppuskázó gépeken megismerték a román egyenruhát és a román pilótákat?-----Nem tudom! Nem hallottam! — Persze, te nem hallod meg, amit nem akarsz... Azt kiáltozták: „nu puskácz frácilor... si nój szűntem Rumúni... Állítólag biztosít... A gépjármű felelősségbiztosítási díj újabb emelése ösztönzött arra, hogy leírjam — a mai napig be nem fejezett — esetemet a HUNGÁRIA BIZTOSÍTÓ Rt-vei. Történt, hogy 1992. október 31-én egy parkolóban álló, négyéves Wartburgomba oldalról véletlenül beletolattak. A károkozótól egy kék színű betétlapot kaptam. Ezzel november 6-án felkerestem a Hungária Biztosító gödöllői kirendeltségét, itt egy kárszakértő úr közölte velem, hogy nem járok el helyesen, s a kezembe nyomott egy rózsaszín lapot (rajta olyan kérdések, amelyekhez sok közük nincs: például a családi állapotom...). Ezt a régi kárbejelentő lapot el kellett vinnem a lakóhelyemtől 25 kilométerre lakó károkozóhoz, aki készségesen kitöltötte, aláírta, vagyis vállalta a károkozást. November 16-án újra megjelentem a fent említett kárfelvételi helyen. A négyoldalas bejelentőlap kitöltése után a kárszakértő úr megnézte az autómat — két-három tenyérnyi nagyságú horpadás van a bal hátsó sárvédőn — és közölte velem, hogy hozzam magíUriíiia! a. károkozót is. November 18-án megbeszéltem vele, hogy 23-án eljön. Ez újabb kétszer 25 kilométeres utazást jelentett. 19-én személyesen jelentettem be a kárszakértőnek, hogy mikor jövünk mindketten. „Rendben van” — válaszolta. 23-án a két autóval megjelentünk a megbeszélt időben, délután egy órakor. A portás — nem kis bosszúságomra — közölte, hogy a biztosítók már hazamentek. Innen a biztosító kirendeltségének irodájába mentünk, ahol kedvesen fogadtak, de elmondták, hogy semmi közül a kárszakértőkhöz, akik egyébként valószínűleg csak ebédelnek. Munkaidejük ugyanis délután 3-ig tart. Újra visszamentünk a kárszakértőkhöz, akik egyébként a gödöllői AFIT területén dolgoznak. Nem kerültek elő. Másnap ismét felkerestem őket. de hiába. Az adminisztrátor hölgy elmondta, hogy egyik szakértő sincs bent, aki pedig az én ügyemmel foglalkozik, az az egész héten nem is lesz bent. Hosszas kérlelésemre felhívta a Dunakeszin tartózkodó szakértőt, aki telefonon elmondta, hogy majd elmegy lefényképezni a kárt okozó autót. Egy hét múlva (december 2-án) újra érdeklődtem, de még nein foglalkozott az ütemmel. Kérésemre viszont ismét megnézte az autómat. Nem REGÉNY NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 48. — Ne lőjetek testvérek, mi is románok vagyunk...” Mit szólsz te ehhez? Persze, te mindig a napfényes oldalaikat mutogatod. Sohase az árnyékosat, pedig ilyen is van nekik. — Azon ülnek...! Mindkét doktor megrémült és nem is tudták, hogyan tereljék más irányba a forgószelet, mely ilyen túl közvetlen és túl őszinte erdélyiességgel kopogtatott be a ponyva alá. Parancsot adtak a kocsivezetőnek, hogy kioltott lámpákkal, nyolcvanas sebességgel rohanjon tovább, előre. Hacsak lehet, a Szentgyörgy kórházig meg se álljon. A budai úton már mind a négy laktanya égett, mint a pokol. Mellettük, a szegleten van a Szent György Kórház. — Oda nem lehetett bejutni. Az ajtók zárva voltak. Minden fény lecsavarva. Körös-körül pattogni kezdtek a foszforos gyújtóhasábok. Fáklyás, sivító kíséretükben nagyhasú, ötmázsás bombák érkeztek. Vakító, kék lánggal robbantak. Hárman dörömböltünk a kórházkapun, a két katonadoktorral. A belső vaksötétből kikukkantott dr. Kristóf Gizella, az inspekciós orvoskisasszony: — Mit akarnak, kérem? Betegfelvételről szó sem lehet! Negyvennyolc órán keresetű voltak permanenciában a kollégák. Mi sem vagyunk gépek...! Azonkívül tessék odafigyelni: az a sofőr cigarettázik a kocsiülésen. Önök a halált hozzák a kapunkhoz! — Nem. Gizuska — mondtam melegen —, mi életért jöttünk magukhoz. Édesanyámék vannak a kocsiban. Súlyosan sebesülve. A doktorkisasszonyt ismertük. Édesapja, dr. Kristóf tanárom volt előbb a szászvárosi Kun-kollégiumban, később a kolozsvári egyetemen. De szomszédok is voltunk valami tíz évig. Annyira meglepődött most, hogy ijedtében a folyosói villanyt is felgyújtotta. Aztán a telefonhoz rohant. Behívta Berzsenyit, a főorvost: — Azonnal, azonnal, azonnal... Professzor úr! Ahogy lehet! — Tessék biciklire ülni. Az Isten is megáldja érte. Jött, rohant az öreg Berzsenyi. Mintha bombahullám taszította volna a biciklijét. Beteg Bogárkáimat újból átvilágították. A mezei operációkat átnézték. Ez volt az utolsó doktori művelet. Félóra múlva elrepült a kórház. Akik megmaradtak, az alagsori óvóhelyen, azokat másnap sietve osztották széjjel, más kórházak felé. Mint amikor a hangyabolyt rúgja fel egy kegyetlen láb, s minden hangyát rohanni látsz. Mindegyik hangyaszáj egy akkora hangyatojást cipel, mely az ő kis testének a háromszorosa. — Mindenki rohan, de nem tudja, hová. Négy borzalmas bombázást nagy sérülés, mondta, két-há- romezer forint javítási díjat majd átutaltat. Ez azonban a mai napig (december 31-e van) nem történt meg... Vajon ez jelenti a gondoskodást?! A biztosítási díjat három hónapra előre beszedik, a kárt két hónapos késéssel sem fizetik. Szilasi József Gödöllő Halat küldtek A téli szünetben a Fóti Gyermekvárosban is befagyott a horgásztó. Kedvez az idő a téli sportnak, a korcsolyázásnak. Az ünnepek utáni köszönő- és köszöntőleveleket már elvitte a posta. Sok ajándékot kaptak a gyerekek, a különféle adományozó cégektől, melyeket most köszönt meg — örömük jeleként —, s kívántak ők is boldog új évet. Volt egy különleges is az ajándékok között. A gödöllői Isaszegi úti Aranyponyt Halászati Kisszövetkezet hallal kedveskedett, és így a lakásotthonokban élő csoportok maguk főzték meg az ünnepi halászlét — egy mázsa halból. Barkóczi István Főt Igazságosabb nyugdíjelosztást Szeretnék néhány gondolatot közzétenni a nyugdíjak összegének megállapításáról, és az évi emelésekről. Negyven ' évet dolgoztam, 6 ezer forinttal mentem nyugdíjba. A jelenleg meglévő keretet a képviselők úgy osztják el, hogy akinek 6 ezer forint a nyugdíja az a 10 százalékos emeléssel még plusz 600 forintot, akinek 12 ezer forint, annak plusz 1200 forintot kap. Aki tehát a létminimumon él, annak alig adnak valamit, aki pedig jobban él, mert magasabb a nyugdíja, annak többet. így a nyugdíj és a nyugdíj közti különbség állandóan nő. Akárcsak a szegény és a gazdag nyugdíjas közötti különbség. Ezt vagy úgy lehetne kiküszöbölni, hogy mindenkinek egyenlően emelik a nyugdíját, vagy pedig úgy, hogy a magasabb nyugdíjat élvezőknek csak kisebb mértékben emelik, vagy egyáltalán nem. így a kevés pént is jobban el lehetne osztani. Nagy András Nagykőrös •r szenvedtünk végig azon éjjel és másnap délelőtt. A romok felett másnap székelyekkel találkoztam. Már tudták néhá- nyan, hogy tűz közé kocsiztunk s aggodalmasan kerestek. Némelyek egymást keresték. Három istensegítsi gazda pedig az elveszett gyermekeit. Atbukdácsoltunk a romokon, eljutottunk a rendőrségre. Bukovinai asszonysírás áramlott ki a kapitány szobájából és jóízű nevetés az ijedtség után. A menyecske a férje elvesztét jelentette be a rendőrségnek, eszeveszett jajveszékeléssel. A kapitány meg csillapította: — Ne sírjon, kedves...! Az urát előkerítjük. Nem veszhet el senki és semmi Magyarországon. Csak diktálja le, fiam, hogyan nézett ki az uracskája. A menyecske átölelte az ajtófélfát. Még meg is harap- dálta kínjában. Aztán ravatali versezetekben kezdte énekelni a személyleírást. Ahogyan a virrasztásokon énekelni szokták a halottakat, versben, szilvórium s kalácsillat mellett: Uram kurta, muszkatőr s durva, mint a disznószőr. Vörös a szeme, mint a fehér nyúlnak s tonka az orra, mint a pulykatyúknak. Nagyszájú, makacs s önfejű, itkányos s részeges s nagybelű. — Elveszett s annyi...! Kell ennek feleség?! Jaj, a súly egye meg, éggyet se keressék! A boszorkányt székelyesen szépasszonyrtak nevezik. Hajdanában nyírfaseprűn nyargalásztak az ilyen szépasszonyok. Ma porszívógépet szorongatnának csontos lábszáraik között. Bombázó, zárt kötelékben repülnének a Gellérthegy felé, boszorkányszombati piknikre. Fittyet hánynának Kálmán királynak, aki 865 évvel ennek előtte: tagadni merte a létezésüket egy tündérien okos törvénykönyvben, hol ezeket mondja: A boszorkányokról, melyek nincsenek, szó^ se essék...! Életemben háromszor lázadtam fel a Kálmán király tagadása ellen. Először amikor a kis Twist Olivér szenvedéseiről olvastam, akit egy részeges boszorkány botozott az árvaházban. Kis kezem ökölbe szorult. Borzalmas felségsértés szaladt ki a számon: — Tisztelet Kálmán király orrára...! Lámcsak, vannak boszorkányok! Második lázadásom akkor volt, amikor egyik kispajtásomat a boszorkányok orvosságával, tüzes seprűvel gyógyította az a babonás, csúnya öreganyja, ébresztőóra és orvos helyett. Kispajtásomnak nem volt egyéb baja, minthogy vizes nyolcasokat szokott néha rajzolni a lepedőjére, éjjel, álmában. Velőt hasított a sikoltása reggelenként, amikor verték és ő így könyörgött: — Irgalom, kegyelem... Nem leszek rossz sohasem...! Harmadik lázadásom most volt, Székesfehérváron, ahol Három Hatalom légiereje rendezte a történelem egyik legborzalmasabb boszorkányszombatját. Tüzes seprűkkel, foszforos bombákkal verték a szent várost Kálmán király nevenapján és temetőhelyén. Bombáztak este kilenc és tíz órakor, éjfélkor s másnap négyszer. A szüneteket gépágyúzás töltötte ki, alacsonyan szálló gépekről. (Folytatjuk.)
