Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-11 / 8. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JANUÁR 11.. HÉTFŐ 13 új év, új forma Boldog új évi jókívánsággal köszöntőm az új köntösében megjelenő lapot és a munkatársakat. Kérem, hogy minél több cikk, írás jelenjen meg a megye életéből. Legyen a tanító, szeretettel simogató és ok nélkül soha nem bántó írások hírvivője. Solymosi László Dunakeszi Ajándék lett volna... Nagyon szépen köszönjük, mi olvasók, azt a kedves gondolatot, hogy helyet adtak írásainknak a karácsonyi számban, amely igazán tartalmas, az ünnep hangulatának megfelelő volt. Mégis szomorú vagyok. Ha már felbuzdítottak bennünket, amatőröket, miért nem kaptunk nagyobb teret? Miért annak a sok idegen írónak az írását közölték és a nagyjainknak, akik már, sajnos, nem élnek, s ezért nem tudnak örülni írásaik méltányolásának? Ők bármikor közölhetők, de mi csak most. Nagyra értékelem az ő műveiket, de az amatőr írások is igazán szépek voltak. Úgy lestem a postást, hogy mikor hozza az én versemet is! Nyolc unokám van, nekik szerettem volna megmutatni. Egyébként is nagyon szomorú voltam, mert idén már nem tudtam dolgozni — április óta beteg vagyok —, s ezért a hétezer forintos nyugdíjamból nem tudtam szép ajándékokat venni gyermekeimnek. S most még az az öröm sem adatott meg, hogy a versemet közöljék. Sőt, az a kis négy sor is más címmel jelent meg. Én a „Karácsony” címet adtam a versnek, az újságban pedig „Megkondult a harang” címmel jelent meg. Megemlítem még, hogy az elmúlt évben, amikor településünk — Biatorbágy — megalapításának 800 éves évfordulóját ünnepelte, „Biatorbágy Nagyközségért” kitüntetést kaptam azért a tízéves társadalmi munkáért, amelyet a Népdalkor vezetőjeként végeztem. Megjelent egy kis könyvecske is „Biatorbágyi költők antológiája” címmel. Nyolcéves korom óta írogatok verseket, ezért engem is besoroltak a tizenhárom heIlonka egy csapottfarú, darázsderekú mozdony volt a múlt századból. Ahelyett, hogy odaadták volna az ő komoly kérőjének, a közlekedésügyi múzeumnak Budapestre, tolatásra használták a lapos Bácskában, Csantavéren. Úgy bántak vele, mint a nagymamákkal, kik bölcsőt ringatnak és gyermekkocsit tologatnak. Különben rossz volt ránézni, annyi ósdi, szeszélyes bogara és szépséghibája volt a mozdonyok öreganyjának. Óriási kalapját a kéménye tetejére tolta fel, úgy viselte. A régi gépészek „szikrafogó ké- ménykosámak” hívták ezt az igen furcsa vaskalapot. Visító hangja volt az öreg Ilonkának, de hát az már régi szabály a géptörténelemben, hogy minél kisebb a lóereje egy régi mozdonynak, annál magasabb a cilinder kéménye és annál nagyobb a fütyülője. Horkolás ellen azonban nincsen okosabb orvosság annál, amit a székelyek doktora rendelt egy panaszoló székely asszonynak: — Mit csinájjak, orvos úr? Az uram annyira horkol, hogy még az álkapcája is rezeg belé... — Tömd ki az orrát egy „valódi” kapcával... Az öregség annál keserűbb volt Ilonkának, mivel zsenge korában érdemén felül kényeztették. Az volt csak a szép világ a vasút történelmében... Ha egy állomásra bevonult egy mozdony, a régi világban, ott egymás után háromszor harangoztak és kétszer trombi tál tak.^ Arany gallért viselt az állomásfőnök és haptákban, fehér kesztyűvel szalutált. Azonkép- pen a zászlós urak és a tiszteletére szintén kivonult vezérkari, forgalmi tisztek. A bakter félárbocra eresztette a sínek közé a piros lobogót, mint a torreádor, amikor lendületbe akarja mérgesíteni az ellustult spanyol bikát az arénában. Egy elbizakodott csantavéri öregúr még egyéb pletykát is terjesztett az Ilonka leánykorából. Arról pletykált, hogy Ilonkának viszonya volt Petőfi Sándorral, aki ezt a szerelmet 1847-ben a „Vasúton” című versében ki is énekelte. A csantavéri bácsi körmeszakadtáig bizonyítja, hogy mikor Petőfi Sándor először utazott vonaton, Ilonka húzta volna a kicsi szerelvényt és őt illeti meg Petőfi Sándor tiszteletre méltó rajongása. Ehhez a szerelmes rajongáshoz még ezt teszi hozzá a csantavéri magyar bácsi: — Nem szabad elfelejteni, hogy például a repülőgépnek még ma sem született meg a lángeszű, rajongó poétája. S lám, a magyarok költője, Petőfi Sándor miféle szerelmes rajongással tudott írni nemcsak az alföldi sárról, hanem a legeslegelső magyar vasútról is, a Vasúti zsoltárban: „1. Tengernyi kéj vesz körül, közepében lelkem fürdik; a madár repült csak eddig, s most az Ember is röpül... 2. Nyílsebes gondolatunk, kérőn indulunk utánad, de sarkantyúzd paripádat, mert elérünk, elhagyunk... lyi l^öltő közé. Versemet — amely Avar István művész úr szavalt — a könyvben a Juhász Ferenc költeménye melletti lapra helyezték. Tóthné Kelemen Margit Biatorbágy * Tisztelt Asszonyom! Szomorú, hogy karácsonyi számunkban nem adtunk több teret amatőröknek. Kérem, hogy emiatt ne bánkódjék, hiszen így is öt újságoldalnál több teret kaptak karácsony előtti illetve ünnepi számunkban azok a kedves olvasóink, akik elküldték hozzánk írásaikat. Ezekből többnyire csak részleteket tudtunk közölni, s mint az Ön írásának esetében is, előfordultak címváltozások. Szeretném hozzátenni bánatos leveléhez még azt, hogy ne feledje: ilyen jellegű vállalkozásba csak a Pest Megyei Hírlap fogott, s tettük ezt azért, mert igazán örömet szerettünk volna szerezni azoknak, akik gondolataikat papírra vetették. Bízunk benne, hogy a későbbiek során még találkozhatunk verseivel, írásaival. Jó egészséget kívánok. Szívélyes üdvözlettel: Vödrös Attila Ne csak jót! Jól is... Mint a lap nagyon régi előfizetője és olvasója rendszeresen figyelemmel kísérem annak tartalmi és formai változásait, fejlődését. Örömmel állapítottam meg, hogy az újság ebben az évben új köntösben jelenik meg (jó minőségű papír, szép betűk, és végre felismerhető képek, fotók és így tovább). Az impresszumban látom, de Önök is írtak róla, hogy a lap előállítója és nyomdája is változott. Tartalmi kérdésekről, újdonságokról most nem kívánok szólni, de azért azt megemlítem, hogy nagy megelégedettséggel fedeztem fel a 4-ei számban a „Nyelvünkben élünk...” sorozatcímet. Tudományos színvonalú nyelvhelyességi cikk egy külsejében is megváltozott napilapban, ez már fejlődés — gondoltam! Olvasgatva az említett számot, örömöm azonban hamarosan alábbhagyott, majdnem ürömmé vált: itt is-ott is a nyomda ördögével találkoztam. Alaposabban olvasva ugyanis az egyes cikkeket, számtalan nyomdahibával, helyesírási, s főképpen elválasztási, névelírási hibával találkoztam... Nem tudom mire vélni a sok bosszantó hibát a lapjukban. A mai — csütörtöki — számba pillantva szintén találkoztam két névelírási hibával az „Éveleji körkérdés Cegléden” című cikkben: a kórház igazgatójának és az ÁFÉSZ elnökének neve hibásan jelent meg... A fent említett hibák — tudom — nem alapvető fontosságúak, de az igénytelenség jegyei. A lap beállítottságával sincs összhangban a magyar nyelv helyesírási szabályainak ilyen mértékű megsértése. Kis László Cegléd * Kedves Kis László Úr! Észrevételeit hálásan köszönjük, még akkor is, ha az számunkra egyáltalán nem kedvező. Természetesen mindent megteszünk annak érdekében, hogy ilyen bosszantó hibák ne jelenjenek meg hasábjainkon, ám hozzáteszem: mielőtt az új technikára áttértünk volna, már jeleztem, ilyen jellegű hibákkal bizony a későbbiekben találREGÉNY kozhatnak kedves olvasóink. Akkor a szavak elválasztásából eredő hibákra hívtam fel figyelmüket, hiszen tudom, mert harmadszor élek át ilyen jellegű változtatást, hogy ezek kezdetben gyakoriak. Még azt is hozzátettem: az is előfordulhat, hogy egy cikket majd kétszer találnak a lapban, igaz más-más cím alatt. Fájdalom, de a mai napon, január 8-án ez is előfordult. Természetesen fokozott figyelemmel dolgozunk délutánonként a másnap reggeli lapon, miért is bízunk benne, a bosszantó hibák nem sokasodni fognak, hanem csökkenni. (A szerk.) Gratulálok! Szeretnék gratulálni a Pest Megyei Hírlap január 5-ei számában megjelent, Vélemény című rovatban közölt írás szerzőjének. Megítélésem szerint Práczki István úr nagyon jól látja a tényeket. Azért pedig, hogy nézeteit a nyilvánosság előtt is kifejti, csak tiszteletet érdemel. Labancz József Vác NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 45. 3. Hegy, fa, ház, ember, patak és ki tudja, még mi minden? Eltűnik most szemeinkben s eloszlik, mint ködalak... 4. A Nap is velünk szalad, mint egy őrült, aki véli, hogy őt összevissza tépi, űzi egy ördögcsapat... 5. Futott, futott, hasztalan, elmaradt, fáradva dől le, 6. S mi még egyre repülünk, egy sziporkát sem fáradva, ez a gép tán egyenest, a Másvilágba megy velünk... a Nyugati hegytetőre, arcán szégyen lángja van...” A kedves Ilonkát megkímélte a sors attól a fájdalomtól, hogy másnap, a ménesmajori mocsárban együtt vonuljon be a „másvilágra” a meggyilkolt fűtővel, a leforrázott mozdonyvezetővel és másik ötven legyilkolt székely gyermekkel és öregemberrel, akikkel három vadászgép gyilkos, szadista legénysége bánt el ördögi kegyetlenséggel. Magyarán mondva, „Vénilonkát” a németek megszöktették. Ma is titok, vajon az Ilonka sovány lóereje kellett-e a németeknek, akik 1944. október 12-én nemcsak hadianyagot „ürítettek ki” Görögországból, hanem „szajrét” és régiségeket is. Hátha Ilonkának éppen az ő antikváriumba való, öreg formái tetszettek meg a német kapitánynak, aki majdnem megölt, amikor a „Vénilonkáért” síkraszálltam: — Sie sind ein bürokratischer Mentsch... — kiáltotta mérgesen. Mi már ragyogó, másik MÁV-mozdonnyal gurultunk át másnap délután négykor a Dunán, a dunaföldvári vashídon. Rossz napom volt. Először életemben kötöttem bele az én rajongott, áldott Édesanyámba. Ilyeneket mondtam neki ott, a marhavagonban: — Áldott, aranyos Édesem...! Éhes vagyok, mint a kutya és a káplánom is bosszankodva szívja a fogait, szegény. Nem pakkoltál fel egyetlen kenyeret. Ellenben fel- pakkoltad a babáidat, mind a harminc karakterbabát. Tudja meg az egész világ a gyöngédet, hogy te most is, öregkorodban is babázol. Felpakkoltad kedvenc könyveidet is, főképpen a verseket. Még a verses lapkivágásokat is. Nincs egy kanalunk, nincs egy párnánk, s te hozod Édes, a te átkozott kaktuszgyűjteményedet és itt a kocsiban is öntözöd őket. Nincs egy takarónk, egy paplanunk, ellenben te hozod a te penészes, rozsdás húrú cimbalmodat. Égtünk, menekültünk és újból menekülünk, s az a rozsdás, penészes cimbalom mindig jön utánunk a kocsikasban, mintha egy cigánycsalád költözködne. — Mi bajod megint a cimbalmommal? — Semmi bajom nincsen, Édesem, a te cimbalmoddal. De egy kicsit furcsa, hogy ennyire ragaszkodsz ahhoz a rozsdás húrú, penészes deszkájú, felpuffadt, öreg szerszámhoz. Holott süket vagy, Édes, te már játszani úgysem tudsz rajta. Minek néked az a cimbalom...? Az én Angyalkám, az én Édesanyám zokogó sírásra fakadt az én meggondolatlan, ostoba szavaim következtében. Aztán következett egy önigazoló vallomás, amit nem fogok elfelejteni sohasem: — A cimbalmomnak titka van, fiam... Mikor még ti öten nem is voltatok: Liszt Ferenc második rapszódiáját játszottam el rajta. Bejött a_ te Édesapád és meg akart ölelni örömében, a játékomért. Én azonban eltaszítottam Édesapádat, hogy tovább játszhassak mindenképpen. Hát ahogyan incselkedett velem: a szívem hirtelen beléakadt a huszáratilla zsinórjába és le is szakadt az aranyszív a karperecem- ről. Nosza, ketten kergettük most apáddal. Két pár cimbalomverővel kergettük az elgurult aranyszívet. Valahogy bé- kergettük a cimbalom hasába. Most is ott van...! — zokogott, aztán folytatta fájdalmas szipogással: — Látod, mindent elvesztettél mostan, még a misekely- hed is ottmaradt. És a kedves, drága hegedűd. Meg a palettád és a festékeid. És olyan dühös vagy arra a szegény cimbalomra, hogy kedved volna lehajítani a Dunába. Pedig szív van benne, aranyszív. És Édesapád képe a szívecske szétnyitható aranytartójában... Több se kellett, hívtam rögtön Károly atyát! A cimbalom lábait kitekertük ketten. Az aranyszívet a tenyeremre szitáltuk. Beszéltem a ragyogó, kicsi ékszerhez, mint egy bolond: — Drága szív... Nézd, mi lett belőlünk. Megkoptunk és megöregedtünk... íme, az Asszony, aki valamikor a cimbalmon játszott az ő szép szőkeségében. De hol van a kilences huszár, a hajdani? ...Levetette a ló a bukovinai temetőbe. Elgurult a sapkája. A hazánkat is elveszítettük újból. Világ vándorai lettünk. Csak te maradtál fényes és fiatal. Te vagy a hűség... Te adsz értelmet a rozsdás húroknak és a penészes deszkáknak. Te soha-soha meg nem vénülsz. Te vagy a Szív! Te vagy a hűség. (Folytatjuk.)
