Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-11 / 8. szám
PEST MEGYE1 HÍRLAP EMLÉKEZÉS 1993. JANUÁR 11.. HÉTFŐ 7 B úcsúztak, gépkocsiba ültek, otthagytak bennünket. Ezután a jelenet után nem volt sok beszél- nivalónk. Ütegparancsnokom „foglyainkat” bekísértette a szomszéd faluba a parancsnoksághoz. Voltak vagy huszonötén. Ott kivallatták őket. A pénzes embert fogvatartották, a többit elbocsátották. Parancsnokom, mikor gyanútlanul, minden hátsó gondolat nélkül megkérdeztem tőle, hogy a faluban ebéde- lünk-e, kikérte magának, hogy „beleszóljak” parancsaiba, s hogy őt „felelősségre vonjam” holmi ebédügyben. Aztán kiadta a parancsot, hogy kapjak kerékpárra s a felderítő tisztesemmel menjek előre a következő faluba „szállást csinálni”... Én voltam az ütegben a legidősebb tartalékos tiszt. Hadnagy. Bizonyára ezért ért a megtisztelő megbízás. Egyébként máskor, eddig még soha senki nem ment előre szállást csinálni. Mert a szállás, a falu jobb vagy bal házudvarkert- sora már úgyis előre ki volt jelölve, ha több alakulat éjszakázott egy helyen. Ha pedig magunk voltunk, olyan mindegy volt, hogy melyik meggyesben vagy almásban húzzuk meg magunkat. De most szükség volt az előkészítésre. .. Fáradtan, kimerültén kerékpárra ültem, majd jó darabon, a rossz úton én toltam a kerékpáromat. A felderítő tisztesem kerékpárjának kilyukadt az első tömlője, egyedül nyomultam hát előre. A magammal vitt kulacs vizet apránként kilocsoltam a tarkómra, de egyszer így is le kellett dűlnöm néhány percre a poros útszélre, hogy a félájulásból magamhoz térjek. Elértem a falut. Ennek a nevére már jól emlékszem: Rogovatoje. Ennek az utcáján láttam a legnagyobb bombatölcséreket. De az út két szélén az apró, tetves, szal- mafedeles kis orosz viskók érintetlenül, sértetlenül, diadalmasan, rendületlenül álltak... * * Hatalmas orosz pályaudvaron áll vonatunk. Már ötödik napja tart az utunk. Ha van egy kis időnk, leszállunk hosz- szú-hosszú vonatunkról, s barátkozunk a velünk egy cél felé tartó német és olasz katonákkal. Nem egyszer mosolyt keltő kudarcba fullad a megértetés igyekezete, de a próbálkozások csak nem szünetelnek. Néha egész kis társaság verődik össze egyikmásik közlékeny katona körül, s csak akkor rebben szét, ha indulást jelez valamelyik katonavonat. Már régóta várakozunk ezen az állomáson. Kialakultak a beszélgető, magyaráz- gató, barátkozó csoportok. Németek, olaszok, belgák, osztrákok a magyar fiúk társaságában. De nem mindenki egyformán közlékeny természetű! Vannak, akik az unatkozás emyesztő kaijaiba dőlnek a hosszú várakozás alatt. Pedig az unalom a katonaélet egyik fenyegető betegsége. Mindig résen kell lennünk ellene. Bizonyára ez a régi-régi igazság jut eszébe fiatal ütegparancsnokunknak is. EgyMinden döntés után felszabadult jókedv bugyborékol elő a két pártra szakadt szurkolóseregből. Látjuk, hogy a körülöttünk szemlélődő németekben és olaszokban is egyre jobban fészkelődik a játékszándék. No meg egy kis megmutatás, bemutatkozás se ártana éppen. Nekünk is tetszik a fölvetődő gondolat: meghívjuk őket, s felajánljuk a kötél egyik végét. Egyszeriben ott terem a kötélnél nyolc-nyolc markos, vállas magyar és német fiú. Az izgalom egyre fokozódik. megy, megy, feltartóztathatatlanul, a németek pedig mennek, buknak, sodródnak vele. Hatalmas tapsvihar, él- jen-orkán. Tüzéreink egymás vállát veregetik, csattannak a parolák, árad az öröm. A németek csóválják fejüket. Nem, ezt mégsem gondolták. Nem is nyugosznak bele könnyen. Újabb, most már tízes csapatot állítanak ki. Szemenszedett, vállas legényekből. Mi is válogatjuk embereinket, s máris kötélnek áll a második csapat. De az eredmény, néhány perces metek is, magyarok is. Az első néhány forduló bizony nagyon egyenlő erőkről tesz tanúbizonyságot. De azután csak kibontakozik, s egyre kétségtelenebbé válik a — magyar fölény. Fél pályahosz- szal győznek a magyar tüzérek. Ekkora siker! Ekkora győzelem! Németek, olaszok egyaránt szívből gratulálnak. Annyi bizonyos, hogy a versenyzők éppúgy, mint a nézők, elviszik magukkal ennek az orosz pályaudvaron rendezett nemzetközi sport- versenynek, rögtönzött erőHarsányi István A másik Don (III.) Nemzetközi sportverseny — magyar jelszó szercsak lerobog a ^’’-kocsiból, parancsot ad, s máris tódul utána az egész üteg. Csak az őrök maradnak a szerelvény mellett. Játékot, sportot, egy kis unalomkergető friss mozgást rendel el. Bakugrással, akadályversennyel kezdődik a szórakozás. Van óriási kacagás, amikor egyik-másik ügyetlenebb a sekély pocsolyába pottyan, mert nem találja meg ugrás közben a vízre tett hatalmas gerendát. Milyen pompás oldószer ez a nevetés, a fesztelen kacagás! Szinte ragadó- sabb, mint az ásítás. Felvillanyoz és életkedvet ad még az orralógatónak is. Hamarosan körénk sereglenek a németek és olaszok is. Egyelőre nem vegyülnek Innen is, onnan is fényképezőgépek kerülnek elő. Ezt már aztán igazán érdemes megörökíteni. Háborúba induló magyar és német katonák kötelet húznak egy orosz pályaudvaron! — A nézőközönség jó része feketeinges olasz. „Nemzetközi sportverseny Oroszországban!” Ingyenes sportélmény! Már ott állnak a küzdőszellemű vállalkozók a kötél mellett. Nagyokat rúgnak sarkukkal a füves talajba, hogy ne lehessen őket egykönnyen kimozdítani helyükből. Aztán jókat sercintenek markukba, hogy inkább a bőr horzsolód- jék le kezükről, de a kötelet, azt nem engedik! Az izgalom tetőfokra hág... Rajta! ...Nagy nekifeszülés, duzizgalmas küzdelem után, most is ugyanaz. Jót nevetnek ezen az olaszok is. Erre őket is biztatni kezdik a németek: menjenek, próbálják meg ők is! Nem szabadkozhatnak. Akadnak vállalkozók, s most már magyarok, németek együtt szurkolnak a magyar fiúk győzelméért. A német óriások után gyerekjáték a kisebb termetű olaszok legyőzése. Mienk tehát a kötélhúzásban a teljes, az elvitathatatlan győzelem. Most már a második helyért indul a küzdelem. A németek és olaszok akaszkodnak össze. A német csapat győz, fölényesen. Halljuk egy német százados megjegyzését: a fronton is ez lesz a sorrend! Közben a németek is kiRÉGI TEMPLOM BARCZI PÁL RAJZA játékunkba, de hangulatunk ellenállhatatlanul magával sodorja őket is. Hamar előkerül valamelyik kocsiból két jó erős lövegvontató kötél. Megkezdődik a kötélhúzás. Bőven, szívesen akad vállalkozó. Sok nevetés csendül, sok biztatás csattan. Megélénkülnek az arcok, erőpróbára készülődnek az izmok. zadnak az erek a nyakakon, karokban, s szinte düllednek az eresedő szemek. Néhány pillanatig — alig észrevehetően — ide-oda ingázik a középen megkötött csomó, érzékenyen jelezve az erőpróba nagy küzdelmét. De látszik, hogy egyik fél sem enged. Aztán egyszercsak megindul a csomó a magyarok felé, s agyainak valamit. Bántja őket az első hely elvesztése. Egy őrnagy azzal a javaslattal áll elő, hogy rendezzünk stafétafutást. Készséggel beleegyezünk a játékba, de az olaszok már „nem állnak kötélnek”. .. Megragadjuk a stafétabotokat, kiszemeljük a résztvevőket, aztán: start! Erősen szorítják a fiúk. Népróbának az emlékét. Mint ahogy mi is elhoztuk magunkkal, beírtuk naplónkba, jelentettük haza tábori lapjainkon, emlegettük napokon keresztül. S otthon is elmeséljük azoknak, akik érdeklődve hallgatják majd az apró katonaélményeket... Végezetül nótára gyújtunk. Zengnek, pattognak a tüzes magyar katonanóták. A németek is összesereglenek, énekkarrá alakulnak, s két- három szólamra éneklik katonanótáikat. Jól esik ez a cserehangverseny is. Megfürdeti, összeölelkezteti lelkünket. Melegen barátkozunk tovább. Egészen addig, amíg föl nem hangzik az indulás jele. Ideje is már, hogy elinduljunk. Este hét óra, s reggeltől itt téblábolunnk a minszki pályaudvar töméntelen sínpárjai között. Elégedetten szádunk kocsinkba. Milyen kevés elég a szemernyi, frissítő elégedettséghez! Egymás után gördül ki a magyar, a német, az olasz katonavonat. Ismerőseink, barátaink már a bennük ülő katonák. S mikor egy darabig egyre gyorsabban zakatolnak egymás mellett a szerelvények: mosolyogva integetünk egymásnak. S valahogy az az érzésünk, hogy ennek a német és olasz szállítmánynak a tagjai odakint, a fronton is, meg fogják becsülni a magyar fegyvertársakat. * Mióta itt állunk fegyverben, naponként érkeznek a német , jelszók” a századokhoz, ütegekhez. Távbeszélőink kínok között diktálják a távbeszélőbe az értelmessé se- hogyse kerekedő betűket, hangokat... R mint Róza, I mint Ilona, Nándor, Dénes, Ferenc, Laci, Elemér, Ilona, Sándor... Ez azt jelentené, hogy r-i-n-d-f-l-e-i-s, vagyis: Rindfleisch = marhahús. — Persze, magyarjaink számára ez teljességgel megtanulha- tatlan valami. Elképzelhető, milyen zagyva értelmetlenség sül ki aztán belőle —magyar ajkon, ha sor kerül kimondásra. Pedig a jelszót igazán tanácsos jól megtanulni! Egy este ez volt a jelszó: „meine Zeit”. Már a távbeszélő elsinkófálta belőle a második „e” hangot, így a jelszó már ezen a fokon értelmetlenné vált. De hát nem is a szó értelme fontos itt, hanem az, hogy a jelszót mindenki egyformán mondja, hallja. S éppen itt van a legnagyobb bökkenő! A szakaszparancsnokok becsületesen szétosztották most is a papírszeleteket minden rajparancsnoknak. Megmondták, el is ismételték, hogy kell elolvasni, kimondani a szokatlanul összeállt betűket, hangokat. Aztán velünk is elismételtették, de ez már még nehezebben ment. Hallottuk a változatos, egyéni megfejtéseket: „ne-in-ze- it” — szótagolja lassan az egyik. Szinte beleizzad, de végül is sikerül. „Nájn cájt” — vágja ki a másik. — „Mei- ceit” olvassa a harmadik. Természetes, hogy született német egyik változatot se értené meg. Rá se ismerne, hogy mi akar lenni. De hiszen ez még mindig nem nagy baj. Nem jár itt német már régóta! Nagyobb baj az, hogy magyarjaink sem ismernek rá a jelszóra egymás kiejtésében. S mit ér akkor az egész jelszó? — Eszembe jut, milyen kínjai voltak egyik tüzérünknek, mikor néhány nappal ezelőtt ez volt a jelszó: „Wilhelmhöhe”. —■ Ezt bizony én nem tudom megtanulni, mondja egy őszinte hang... Úgyis elfelejteném, oszt a sötétben csak nem nézhetem meg jelentkezés előtt ezt a kis papírost! — Én meg se próbálom kimondani, mert ha ezt mondanám az eligazítónak, egészen biztos muszkának gondolna és lelőne. Észszerű érvelés. Mindenki ezen a véleményen van. — Hát nekem, mondja a nagyszájú, apró Szakáll — megtoldva, fűszerezve egy. zaftos káromkodással, s igazítva egyet derékszíján — nekem ugyan ne is mondja senki, mert úgy odadurrantok neki, hogy nagyapa korában is megemlegeti — ha ugyan túléli. Jelszó?! — magyar szó! Aki magyarul beszél: barát, testvér, bajtárs. Mehet. Aki idegen nyelven karattyol, az ellenség! E bben maradunk tehát. Jelszó: magyar szó! S azok a kimondhatatlan szavak ottmaradnak békében a szakaszparancsnokok és raj- parancsnokok zsebében... Hiába! Nem magyar bakának találták ki azokat a kacs- karingós német szavakat! (Folytatjuk)
