Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-05 / 287. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1992. DECEMBER 5„ SZOMBAT 13 Egy sáv a kisgazdáknak Tisztelt Főszerkesztő Űr! Tudom, hogy nehéz a dolga ma egy ilyen újság élén. de azt is tudom, hogy szükséges az együttműködés mindazon tényezőkkel, akik ma a magyar valóságot alakítják. Én. mint a tápiószecsői Kisgazdapárt elnöke, a megyei vezetőség és az Országos Ellenőrzési Bizottság tagja, a vállalt tisztségeimtől indíttatva, képtelen vagyok tétlenül nézni vergődésünket. ezért kérem azt a segítséget, ami minket megillethet. Személyes találkozásunk alkalmával Örömmel hallgattam azokat az okfejtéseket, amelyeket ön jónak, követendőnek tart, és nekem elmondott. Gondoltam, hogy a Magyar Út, amit ön emlegetett, közös utunk, és légy sáv a kisgazdáknak is épül ebből.... Hatezer körüli a megyében a párttagok száma, ezért nem lehet közömbös, hogy ennek a tábornak tetszik-e a lap vagy. sem. Én igyekeztem különböző fórumokon a lapot propagálni, és ezután is szeretném, de ehhez több kell. Én elmondom, hogy ez a lap mar nem a régi, hivatkozom, szíves engedelmével Önre, mint a lap főszerkesztőjére, és azokra a hangvételű írásokra, ami mostanában, de még inkább az utolsó időkben jellemzi ezt a lapot. Pest megyében a kisgazdák kezdenek elhatárolódni a Tárgyán József-féle téves stratégiától. Szeretnénk, ha egy kis lendületet kaphatnánk, ha segítenének. Esetleg valamivel többet remélhetnénk az eddigi ismert terjedelmű írásoktól. Ez a lap az én megítélésem szerint különben is közel áll hozzánk, és szeretném, ha a valóság ezt még inkább bizonyítaná. Megyei lap, megyei problémák, közös hajóban evezünk, bizonyos érdekeink is azonosak. Bizonyára ezen írások nem érik el azt a szintet, amit Önök megszoktak, de kérem ettől eltekinteni, mi ilyen kalappal tudunk köszönni, ellenben szándékaink tiszták és véleményünk is van. írásaink, ha átdolgozva, ha csökkentve is, szeretnénk ha helyet kaphatnának, örülnénk, ha ez a törekvésünk meghallgatásra találna. Ennyi az, amit kérünk. Tisztelettel: Mészáros István Tápiószecső Köszönet az óráért Igen Tisztelt Szerkesztőség! Köszönetét mondok a szép és tetszetős karóráért, amit küldtek. Amikor megjelent az újságban, hogy karórát nyertem, többen is érdeklődtek, hogy milyen, de nem tudtam pontos adattal szolgálni. Egyik este azután meghozta a várva várt örömöt egy Balázs Gusztáv nevű újságíró. Igaz, hogy garancialevelet nem mellékeltek hozzá, de reméljük, hogy a jótállás lejártáig nem lesz vele gond. Az óra szép, pontos és a percmutatója is olyan ütemesen megy, mint a televízió órája. Köszönjük és kérjük, hogy máskor is csináljanak ilyen akciót, hogy másoknak is hasonló örömöt szerezzenek. Üdvözlettel: K. Lórán Lajos Dány Tárlaí Budaörsön 1992. szeptember 30-án — mint kéthetente minidig — most is egy szép, színvonalas kiállítás megnyitójára gyülekezett egybe a Jókai Mór Művelődési Központba Budaörs művészetet szerető közönsége. Ez alkalom,mai Sütő Ágnes festőművésznő munkáit tekintettük meg. Kása Pál igazgató rövid bevezetője után Remsey Iván festőművész mondta el közvetlen, meleg hangú megnyitóbeszédét. A faiakon látható képek derűről, vidámságról árulkodnak, a természet és az élet szeretetére buzdítják a nézőt. A könnyed, de mégis erőteljes akvar ellek és vásznaik bizonyítják számunkra, hogy az alkotótól nem idegen az impresszionista ábrázolási mód. Külön figyelmet érdemel a két „Székelykapu” című kép, amely az erdélyi gyökerek vállalásán túl, féltendő értékeink megőrzésére biztat. Az értő közönség örömmel fogadta a németországi Bretafeld után szűkebb pátriájában is bemutatkozó A török volt az úr Bukovinában is, kerek háromszáz éven keresztül.. „ Ahol a török topánkák topogtak a lófarkas lobogók alatt, ott nemcsak a törvények és a szokások igazodtak a lovak farka után. Azon a földön az élő embert is könnyen a ló farkához kötötték. Láthattad az ablakodból az utcán a tyúktolvajt. amint a zsandárok között a kakast cipeli a hónya alatt, miközben nagyokat kurjant románul: így jár, aki lop. .. ! A hajdani török világbirodalom tartókötele, a selyem- zsinór sem ment feledésbe. Olyan mindennapi, olcsó portéka volt ez a forrongó román életben, mint Nyugaton a cipőzsinór. Csak csupán a szégyentáblák méretei nagyobbodtak és a szövegük szélesedett. Amikor a féktelen vasgárdisták elkezdték a harcaikat Calinescuval, egy éjszakai telefon-parancs elég volt arra, hogy húszezer embert éjjel kiszedjenek az ágyból és halva kifektessenek a fűre, az országutak mellé. Minden járműnek meg kellett állani. Minden utasnak el kellett olvasnia a táblát a közszemlére kitett halottak feje felett: — így jár, aki nem alkalmazkodik szigorúan a törvényes politikai vonalhoz ... — Mi lesz vélem, ha Romániába visszatérek? — Ezen töprengtem a gyorsvonaton, amikor néhány elbúsult kolozsvári magyar énekelni kezdte a Királyhágón: Máris a hónom alatt éreztem a kakast. Az oldalom mellett, a falusi zsandárt. Hiszen, való igaz, lopni akartam. Harmincötezer embert akartam ellopni a gazda, Domnu Gospodár tudta és beleegyezése nélkül. Most már önmagam előtt is nevetségesnek és gyerekesnek tűnte.k fel az erőlködéseim. A szigorúan törvényes politikai vonalra nem is mertem reágondolni. Akkor verték le a cövekeket és húzták ki a drótokat az új romániai, úgynevezett munkatáborok körül, ahová a bukovinai magyar fiúkat összeterelték a besszarábiai orosz fiúkkal és a zsidókkal. Ha mi még valaha a jövőben, reggelben, hajnalban reménykedhettünk, ez nem lehetett más. mint amit a Toldi estéje megszövegezett számunkra: „.Gyerekek, ez a hely nem tinéktek való, Fussatok, eltapos itt a katona-ló .. Régi tapasztalatokból tudnom kellett, hogy következmények nélkül aligha marad a budapesti kirándulás. Sokkal nyugodtabb idők voltak azok. amikor még a meggyilkolt Jorga professzor volt a miniszterelnök. Márton Áron pedig a Romániai Magyar Katolikus Népszövetség ügyvezető igazgatója, aki Marosvásárhelyen is megrendezte, felséges sikerrel a katolikus nagygyűlést. Ide is, amiképpen az erdélyi dalversenyekre is, elvittem énekkaromat egyik alkalommal, az eladott tehénkém árával. Parlamenti interpelláció lett a merényletből. Coklics nevű képviselő, aki mellesleg orthodox román pap is volt, azt dörögte haragjában a bukaresti parlamentben: — Osztrák időkben, amikor Bukovina még Becshez tartozott, akkor is elvitték a székelyeket Bécsbe. De sohasem Erdélybe és sohasem Budapestre! Jorga professzor kiszámíthatatlanul szeszélyes ember volt, a hangulatok embere. Pár perccel azelőtt még egy másik interpellációra felelt. Valakinek, aki elégedetlenségében a régi Ausztria alkotmányát meg merte dicsérni a bukaresti parlamentben, a következő tanácsot adta: — Képviselő úr, mondja el ezt a szép dicséretet Becsben, a Kapuciner-kriptában, a gruftban. Ott örvendeni fognak neki az ezüst-koporsók, ha rossz is ott a levegő! Viszont, most Coklics képviselő úrnak igen csöndesen mondotta, talán azért, mert politikai ellenfele volt. Talán azért, mivel pár héttel annak előtte megismerkedtünk a Nemzetközi Történelmi Társulat szucsavai vándorgyűlésén, ahol Magyarország képviseletében dr. Lukinics Imre, szegedi egyetemi tanár is megjelent. Csöndesen mondta Jorga. de nem minden epe nélkül: — Bár maga is vinné a híveit, képviselő úr, hogy ne nőjenek fel úgy, mint a marhák. Az idők azóta rettenetesen megváltoztak, s most, amikor senki sem nyúlt hozzám, sem a határon, sem otthon, NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár Ä bukovinai székelyek regénye 18. sem otthonomban — különös és félénk sejtelem fogott el. Arra a hírre érkeztünk haza, hogy remek tűzoltófelszereléseinket a kocsikkal és tömlőkkel, sisakokkal és egyenruhákkal együtt elkobozta a hatóság és elárverezte. A legnagyobb szerkocsit: Gurahumora nevű német város vette meg olcsó pénzen. Józseffalva szelíd hajlású hegyen épült. Huszonnégy méter volt a kutaknak az átlagos mélysége. A tűzoltófelszerelések az egyházközség vagyonát képezték. A kocsiszínek és a felszerelési többi épületek a templom kertjében voltak elhelyezve. Rossz sejtelmeimre a feleletet három parazsas üstnek a kialudott, kormos szája adta, melyeket az első szélvihar idején a csűrtalpak alól szedtek össze magyarjaim. Fájdalmasan suttogták: —■ Meg tetszik látni, rövidesen le fogunk égni az agyagig, úgy, mint hatvan évvel ezelőtt... ! Áldozócsütörtök napja volt, és egyben a hősök napja. Már korán reggel a faluban nyargalásztam, a harango- zómmal és néhány hívemmel. Nagy tejeskannákban fejecskét vásároltam vendégeimnek, az első-áldozóknak. Egy pillanatra az irodába kértek, keresztlevélért. Éppen aláírtam, éppen nyomom a pecsétet, amikor halotti sáp- padtsággal benyit a harangozom, aki még kongatni sem tartotta érdemesnek: — Tessék azonnal jönni ... Négy helyen van meggyújtva a falu, a négy sarkánál! Ebben a borzasztó szélben mindnyájan elégünk...!!! Úgy jött a falu közepe felé ez a tűz, mint a vágtató, fekete ló, melynek a sörénye az egekig ér. Ebbe a fekete sörénybe, a füstbe piros pántlikákat fontak a lángok. Mire az utcára értem, a túlsó járdán már párja született a piros pántlikás, fekete lónak. A másik házsor is égett már. Mire húszig számolhatott volna valaki, már négy lóval futott a borzalmas fogat, a halálkocsi. A templomnál egy pillanatra megtorpant, mintha összetörött volna. A templom és a plébánia fehér bádoggal voltak fedve, hársfakor, dús lombozatok védték. Az emberi sikoltásokat teljesen elnyomta a tűzorkán zenéje. A pokoli hangszer sípjait sok millió, egyszerre sistergő száraz zsindely pattogása váltotta ki. Gerendák, kazlak, egyszerre égő kerítések, kutak és beledobbant gyümölcsfák ezrei adták a mellékzöngét ehhez a szívfacsaró muzsikához. Az égő zöld fák úgy siratták égés közben a hajtásaikat, mint az emberek a kicsinyeiket. A vadgesztenyék is ekkor virágoztak. Az -ágak végein, mintha fehér sátort feszítettek volna ki láthatatlan törpék. Ök se hagyták sírás, nélkül a törpe sátor kigyulladását. Közben mindegyik székely ház lángszórós fészke lett a tűzorkán nak. A békés, családi fészkek tetőzete felikapaszkodott a szélvész mozgó szalagjára, és vitte a pusztulást a többinek is. A kigyulladt szomszédháza,k most vették igazi ostrom alá Szent István templomát, ösz- szefonták ostornak a szélviharban három háznak, három csűrnek és istállónak a lángcsóváját. Egy darabig úgy csavargatta a szél ezt a hármas csóvát, mintha tüzes mellfúróval akarná megfúrni a templom falát. Most a szentségtörő, vörös ujjak a színes ablakokat tapogatták végig. Cselédeim cserbenhagytak. Ki-ki a maga családjához sietett segíteni. Nagynehezen a hordás kocsiba fogtam okos licipai lovaimat. Igen eszeveszett és ostoba dolog volt, hogy két csűrtetőre is felmásztam égő zsinSütő Ágnes tárlatát. A kiállítás színvonalát tovább emelte a Till Ottó művészeti vezető irányításával közreműködő óbudai Via- dána kamaraegyüttes, amely J. S. Bach- és Tele- mann-műveket adott elő. Reméljük, a jövőben is hasonló színvonalas tárlatokat láthatnak a művelődési központ Jókai-galériájában. T. Czene István Budaörs Ajtót mutat a biztosító A kerítésemet bedöntötte egy teherautó 1991. december 4-én. Felkerestem a Hungária Biztosító helyi ki- rendeltségét, amely már a kár felbecsülését is elvégezte, de a 14 ezer forint kárról még egy betű erejéig sem adott „írást'’. A rendőrség 6 hónapig ült a határozat meghozatalán. Most meg úgy néz ki, hogy a kártérítési ügyön a biztosító ül 6 hónapig, vagy talán még tovább, és félő, hogy nem fizetik ki még a felbecsült kárt sem. A biztosítónál a megjelenésemkor egy hivatalnoknő fogadott, akinek elmondtam, hogv miért jöttem. Ö azt a választ adta, hogy előkeresi az iratokat, majd kiment a hátsó ajtón. De nem az iratokat hozta, hanem a főnököt hívta be, és a főnök közölte velem, hogy semmiféle iratot nem hajlandók adni. Akkor már felháborodásomban hangosabban követeltem a kért írást. Erre az igazgató áthívott a szobájába. Ott is jó hangosan kijelentettem, hogy csak írást vagyok hajlandó elfogadni, semmiféle mellébeszélést nem fogadok el. ö azt mondta, hogy forduljak a központhoz levélben, vagy a megadott telefonszámon, de írást nem hajlandó a történtekről és az ügyről adni — és kinyitotta az ajtót előttem, hogy távozzak. 1. Kérdezem én, ilyen az udvarias, előzékeny ügyfél- fogadás, akkor amikor fizetni kell? 2. Kérdezem én, az ügyfélnek a kötelessége a központtal felvenni a kapcsolatot — jóváhagyás végett —- vagy a fiók kötelessége? Ügy hiszem, hogy a fiókintézet kötelessége volna, de nem úgy, hogv kinyitja a kárvallott ügyfél előtt a Ndjárati ajtót. Tisztelettel: Nyársapáti György 81 éves mozgássérült Cegléd delyt tépdesni és locsolni, amikor már a csűrtalpaik is égtek. Ä füsttől megvadult lovak azalatt megiramod- tak, és a kocsit összetörték. Csak most láttam meg, hogy a padok közei telisdedteli vannak meglapult, alábújt, szepegő gyermekekkel. Nemcsak az első áldozok voltak itt. Minden irányból ide menekültek a kicsinyek, és a templomba bezárkóztak. Eltűnésükről még a szülők sem tudtak. Kutatták őket mindenfelé. Pici gyermekek öt csoportja összekapaszkodott a kezecskéivel. Ezek lekerültek a tóhoz. Mindenütt a magas fűben, virágok között, a patak partján elkerültek egészen a távoli Sztup- káig, a cigány sörig. Olt a jóérzésű, szegény cigányok gondjaikba vették őket. Csak éppen az nem jutott eszükbe, hogy a kétségbeesett szülőket megnyugtassák, akik már a pincegödrökig beégett házak parazsában gereblyézték a kihűlt parazsat, s az ártatlan rosszcsontok után kutattak sírva. Sem a zsindelyes Székelyföldön, sem a. fatornyos Ka- lotaszegen, sem pedig a zsúptetős Mezőségen nem volt egy újság egy falunak a kigyulladása és tökéletes eltűnése. Józseffalva leégését az az ügyész tette felejthetetlenné, amivel a politikai gyújtogatók kiválasztották a legviharosabb időpontot. Olyan rövid és csattanós volt ez az óriási baleset, hogy nem annyira „falutűznek”, mint inkább kivégzési tűznek lehetett volna nevezni. Mint mikor falhoz állítanak valakit. Ott már nincs mese, nincsen utolsó kívánság. Az utolsó szó joga is elévült. Csak egy vezényszó van. Annyi, hogy: Tűz!.,. Az elítélt még a puskák csattanúsát sem hallja, hiszen az éles töltény hamarább ér a zakatoló, szegény szívéhez, mint a hangnak a sebessége... Persze, a gyújtogatók terveibe egy kis hiba csúszott. Nem Lett volna szabad meggyulladnia a Burduzsén nevű, románokkal tarkított falurésznek. Sem a felszegnek, ahol negyven. igen derék román gazda siratta a felgyújtott fészkét. De hát hol van olyan méreg, mely csak, a magyar Júliát, Juliskát intézi el, Rómeót, a Rumunyt, a nagylegényt pedig békében hagyja? Hol van olyan méakő, amely né\rsofolva.sást tudna tartani, mielőtt beüt egy jámbor kisebbségi faluba, ahová azért küldték, hogy csupán a székelyeket verje agyon? Hol van olyan ciánméreg, mely csupán csak a szívedet roncsolja szét, no meg a torkodat, mandulástól — a szemeiket azonban épen hagyja, hogy akár könnyezve, akár pedig mosolyogva tovább nézhessék a kihűlő, kormos üsaköket. És megláthassák, hogy mire volt, képes a ciáhméreg a politizáló emberkergetőknek a kezében és a szegény meggyötörtnek ajpoharában? Az a becsúszott kis hiba tette lehetővé, hogy a turpisság kiderüljön. Román napilapok hasábjain, maguk a román politikai ellenfelek derítették kii a borzalmas gyújtogatás részleteit és a tettesek névsorát. Vulkán tanítót őrizetbe vették, de nemsokára szabadon bocsátották, és áthelyezték egy erdélyi székely faluba. Kiderült, hogy a minket körülvevő három város tűzoltósága miért nem moccant. Holott kétségbeesetten hívogatták őket, míg el nem égtek a telefonok ... A fultieséni tűzoltóságnak nem volt engedélye, Gurahumorán elromlott épnen a radiátor, Szucsaván pedig tűzoltósági bankett volt, hősök napján, éppen a tűzünk órájában. En erről persze mit sem tudhattam. A templomiba zsúfolódott gyermekeket valamiiképpem megnyugtattam. A szent edényeket egy zsákba gyűjtöttem, amibe egy miseruhát is begyömöszöltem. Megindultam az aranyha- tyuval a hátamon, hogy az anyakönyvet is összeszedjem. Sehol egyetlen emberrel nem találkoztam a poklok füstös sikátorában. Minden lángolt, vagy már le is égett. Csupán a lelkészlak állotta még a tüzet, partjának és kertjének közepéin, a dombtetőn. Megbízhatatlan test- őrség vette körül a lelkészlaikot, négyszáz fiatal fenyőfa, tizennj'ole éves ültetés. (Folytatjuk)