Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-05 / 287. szám
PEST MEGYEI HlULAP IRODALOM 1992. DECEMBER 3., SZOMBAT Nem tudom miért és honnan támadt a gondolat, de hogy Veres Péterről kezdtem tűnődni, egyre az Ilosvai Selymes Péterről írott Ady-vers hangulata kísértett, aki szilágysági ősével szeretne elborozgatnii. „Ű Toldiról mondana szépet S poharunkat összekoccintván Sírva áldanák a meséket Mikor is nyílott különleges alkalom, hogy Péter bácsival, a puritán, szigorú erkölcsű, különös magyarral poharazhattam? Először is vele lehetett éppen koccintani is, de poharazgatni alig, mert törvénye volt életének a mértékletesség. Társaságában minden tiltó szó nélkül nem lehetett úgy önfeledten iszogatni, mert ha nem volt magva a beszélgetésnek, ő csöndesen eltávozott. „Érkezésem sem volt a haszontalan időtöltésre. Amikor már elhagyhattam a falut, a köznapi, kétkezi munkát, csaknem az ötvenedik év küszöbén, úgy megsokasodtak a tennivalóim, hogy nem pazarolhattam az időt mulatósra. Nem tudom — gondolkodott el nagyon mélyen — lesznek-e népek, talán keleten a kínaiaknál, ahol író ember abból él, úgy tartja fenn családját — magát, hogy ke- zemunkájával keresi kenyerét, majdnem ötven éves koráig.” Áll előttem az Alföld parasztságának elnyűhetetlen magyarja, emberi tisztességében örök példát hordozón és kérdez. Olvastad? Es sorolja az általa olvasottakat, amelyekről mindenkinek illene tudni, s amelyekből ő frissen, hihetetlen biztonsággal áll készen örök számadásra, mert az emberélet egyik legfontosabb kötelessége a Számadás, ha magyarnak született. Irodalom, politika, filozófia e hármas egysége logikus sorban, önmagában összeszenkesztetten várja, hogy mikor, hol, kinek vagy kiknek szólaljon, mert az ember befogadó készsége nem azért van, hogy mindent elraktározzon, hanem hogy közreadja. Áll, tiszta fehér vasalt ingben, derűs békességet sugárzó arccal, csizmában és éppen Héideggerről, vagy Reis- mannról beszél, mert már olvasta, sőt! feldolgozta magában, s amit ő már tud, arra föl kell hívni a figyelmet, mert mi nem engedhetjük meg magunknak a tájékozatlanságot. Mi, mindig magyarokat jelent. Nemzetben gondolkozni nem a hovatartozás tartalmatlan emlegetése volt nála, hanem ezer béklyó között is tenni valamit, „ahogy lehet”, és „amit lehet” kérlelhetetlen igazságában, mert életünket a helyettünk-szólás, a kivagyiság, az egymás-emésztés nyavalyája pusztítja. „Gondolkoztál már úgy magadban és a gondolkodás teljes mélységében, hogy mit tanítanak nekünk a szkeptikusok? Az ö filozófiájuk tartalma nem érdemes szóra, de a következtetésük igen. A szkeptikus mindent sem- mit-érőnek értékel. Ma az ő filozófiája tehát az elérték- telenítés. Tanítása pedig, ne tégy semmit, úgysem érdemes. És ezt, ennek terjesztését, megengedi, nem eltűri, de suba alatt még biztatja is a kultúrpolitika. Mit jelent ez, ha nem a válságot? De azt bevallani sem szabad. Ráfogják Nyugatra, persze ettől Nyugat oly távol van, de jól hangzik. Érvényét vesztette a kollektivista igazság is. Már nem fontos. De mi a fontos? Egyre inkább látom a túlélés betegségét az egész marxista gondolkodás területén. Elöregedett az ideológia, túlélte korát a társadalmi GÉCZI JÁNOS Gégecső Hajnóczy Péter emlékének A romos pálinkafőzőé körül rozsdával behúzott bádoghordók. pattant abroncsok a nyúlszarszárazra ösz- szetöppedt szőlőszemek. A cefreszagú délutánt egy szó- dásszifonját elhagyta műanyag cső uralja, arasznyi hosz- szú, savófehér, s egyik végén napmelegtől kérgessé változott gumikorong. Ott,fekszik a diópácos asztalon, kecskedarazsak kilátóhelye. Pontosan követhető a tüllszár- nyak röptette testek mozgása, érzékelhetőbben, mint a Balaton-parti tömeglüktetés, a lassú vitorlák, a jegenyék hajladozása. A püspöki joszágkormányzóság hajdani birtokának közepén áll a Felvidék legnagyobb présháza-pincéje: hátulról ráfut, elfedi a hegy. előtte azonban kiterjedt teraszos udvar, szélfogóval, meszelt madáritatóval, fává nőtt jázminnal, három-négyévenként elfagyó fügefával, amely azonban tavaszról tavaszra megújul, levendulával, tárkonnyal. A rozmaring hiányzik. Pedig anélkül egyetlen felvidéki szőlősgazda sem élhet meg. Az nem lehet, hogy itt. amíg a papi birtok növényei tenyésztek, ne lett volna néhány dézsás rozmaring, csak letörték, ellopták, tövét kiszárították. Mondom a tulajdonosnak, hozok rozmaringhajtást, és nézem, mint törnek szilánkokra a fénysugarak a mozgékony darázsszárnyakon. A pincében beállhattak a szőlőhordó társzekerek; most vagy ötvenszemélyes körasztal a helyén, a faltőben gönci hordók, prések, dugózógép, vincellérszerszámok. S régi, megmaradt eszközei, tárgyai. Ami még föllelhető volt a környéken. De ezeket nem használhatták a Cholnoky testvérek, az apjuk, a városi duhaj notabilitás nem ilyenekhez szoktatta őket. Sívó nyarakon ezt a házat bérelte népes családjának a főjegyző úr. ö Veszprémben, a fiai itt és az arácsi kocsmákban ittak, s promenádon és kokettériákban udvaroltak a gyógyhely mellbeteg, láztól izzó kisasszonyainak. Akkor már élt e fügefa: félig puhult termését a másnapos gyomor megnyugtatására használta László, meg arra, hogy a természettudós báty ülepe alá csúsztassa a kiadós estebédnéL Az arácsi szabad strandra nem lehet kutyát vinni. Itt Sosem szerették a kutyákat. Már a három testvér is elverte maga mellől á kóbor, fürdőzni vágyó ebeket. Hajnóczy Sem szerette, aki..cellaszobája polcán állandóan ott tartotta Jenő nagy földrajzkönyvét. Igen, ha a borókát, tuját, füzet lespricceli egy kutya, elhal a fa kérge. leperzselődik a levele. A strandot, ahonnan puskalövéssel jelezték, hogy haj- hali früstükre készül haza a három fiatalúr, látni lehet a ház teraszáról. Ha lettek volna lakói az épületnek, innen láthatták Virrasztók felépítés. Nyűg, béklyó minden törvény, de nem lehet kimondani. Üj, vagy legalábbis megújítható gondolatrendszer se égen, se földön. Nem tudnak mit kezdeni magukkal." — A világbirodalmak mégis túlélik a válságokat. — Éppen hogy ők omlanak össze abban, mert ha mar nem tudják megoldani, akkor egyszerre és váratlanul összezavarodik minden, és akkor nagy baj támad, ha a mindenkori hadsereg kezébe kerül a cselekvés. Két háború a bizonyság. — Tehát Arany János bölcsessége megáll az időben? Ö ugyanis azt írta: Hatalom, mely mint a víz, vagy apad, vagy árad Soha középszerben tespedve nem állhat. Ország mely erőtlen növekedni, s már fogy, Nyakadba is omlik, támasszad akárhogy. — A mi eleink igen, többnél is többet tudtak. — Mégis voltak bölcsek és balgatagok Ls, ahogyan Péter bátyám összefoglalta. — Vallom magam Ls, a tőlük nyert tapasztalatok után, hogy voltak közöttük igenis évezredben látók, századokra készülök, de nem szeretném magamat ismételni. — Arra mégis kíváncsi volnék, hogyan látja most, éppen ebben a helyzetben a jövendőnket? — Még nincs kötetben, de elmondtam, aztán megírtam a finn írók kongresszusán mondott látásaimat. Tudod, erről Karácsony Sándor jut mindig eszembe. Ő tudott igazán látásokban élni, évszázadokban és kontinensekben gondolkodni. Nem értették. Én is még ellenkeztem. De a kérdésedre mondom, ami még nem került kiadásra. Mi lesz itt ezer év múlva? — tettem fel a kérdést önmagámnak. Lesz még akkor magyarság? Csak azt sóhajthatom el, amit a finn íróknak nemrégiben mondtam: a kis népek közül csak az marad meg, amelyik meg akar maradni Amikor a Történelmi jelenlét című kötetében újra találkoztam, már többé nem szóban, írásban Veres Péter csakugyan erős indulat közben támadt kegyetlen kérdésével: mi lesz itt ezer év múlva? Ismét olyan volt az élmény, mintha csak tegnap mondta volna. Mintha Kor- társ-estekre mentünk volna együtt, ahol mindig és mindenütt kíváncsiak voltak okos, történelmi mélységekből építkező szavaira, ami azért egyértelműen a mának, mostnak, az éppen ittoek szólt a legfontosabb törvénnyel: az embereknek. Ezekben az időkben történt meg egyszer, Tiszalök községben kormos reggeli derengésben; — úgy 6 óra tájban, mert mindenütt, nem csak ott volt korán.kelő — együtt indultunk emberkeresésre. — Kik kelnek? Hová, merre visz útjuk, dolguk? Tudod, a dolgos falu ilyenkor már ébren található. A jószág gondja nem hagyja a gazdát. Tudod, tél ez már. de látni szeretném, hogy a hátsó udvaron világító lámpa kapcsolóját felgyújtsák. A mozgás, a jövés-menés látványa foglalkoztat. volna azt a csődületet, amely körbevette az óriás termetű Hajnóczy Pétert. Amikor rosszul lett. Az alkohol gyengítette le a szervezetét, s az enyhe mellhártya- és tüdőgyulladás ölte meg. Köhögött, nem jutott levegőhöz. A felesége szódaszifoncsövet dugott le férje torkán, azzal szívta le a slejmet, tisztította a tüdőt a váladéktól. De urát orvos sem tudta megmenteni. A városka kórházában boncolták. Halotti maszkot senki nem tudott csinálni róla. A boncnok. aki nap mint nap a házunk udvarába települt drinkbárba jár kávézni: sietve készítette el. s adta ki a jegyzőkönyvet. Nem szeret szesztől puí- fadt tetemet trancsírozni. A darazsak a gégecső műanyagját rágják: állapítom meg, s figyelmeztetem a sárgán világító ház tulajdonosát. A napokban egérfészket bontottam ki — feleli —, Komfort feliratú nejlonzacskókból állt. Errefelé újabban már a vörös mókusok sem félnek. Hinnem kell O.-nak. Tegnap éjszaka kiültünk a sétálóutca betonkávájára, a Cholnoky-ház alá, megbeszélni, hogy milyen lenne a három Cholnoky-kiadvány. Veszprém készül, hogy tudomást vegyen szülötteiről. Mindhárom fiú külön kötetet kap. Dugó leült mögénk, majd elfeküdt, szokása szerint a kakukkfűágyás közepében (merthogy kedvét leli az illatos növények szagol- gatásában, a kertünkben is rendre a szibériai ternye egérszürke szigetében szöszmög), amikor O, egy állatkára figyelmeztet. A volt takarékpénztár lépcsőházának kukái közül trappol elő a mókus, ide-oda cikázik az éjjeli járókelők hosszú csizmás lábai között, majd betelepedik, kutyabosszantóan, a bánáti fás bazsa'ózsa és a sárga moharózsa közé. Nem hittem O-naik, nem a szememnek. Még a dühödt pulinak sem, hiszen általában patkányt kerget, és macskákat ver. Mókusok tehát vannak. A parkban, amely közepén álló épületben valamikor dolgoztam, s a helyiek csak Davidikumként ismerik, éltek mókusok. Azokat etetve ért a telefonhír, hogy Hajnóczy meghalt, és a kérés, hogy segítsek intézni a temetkezési vállalatnál a Pestre szállítást. Nem akartam (mertem! — javítom magam) megnézni. Az arcátlan szobrászok egyébként se találtak alabástromgipszet a maszkvételhez. Hajnóczyt életében egyszer láttam. Szép férfi volt. Nagyon szép. És a nők is. akik körülvették. A New York kávéházba jött egy könnyű rőt bundás nővel, nagy társaságban — de csak kettejüket figyeltem. A tükrök közül léptek elő És a közelembe ültek, konyakozni. A szőke asszony a hátán hagyta a bundát, aztán apró vállrándítással a szék karfájára ejtette. Akkor csattant el testetlen arcán a pofon. Hajnóczy ütötte meg, áthajolva az asztal márványlapja fölött. Arcon csapta. Nagy volt a tenyere. A nő lezuhant a földre, a mókusszőr bunda utána. Hajnóczy egy mozdulattal emelte fel mindkettőjüket, s ismét ütött. Az asszony vonítva sírt. De néhány perc múltán csendben ültek, és szörpölgették italukat. (Utólag E. tudatosítja benne, hogy még volt egy alkalom, amikor láthattam: az egyetlen szerkesztőség, ahová szerettem bejárni, a régi Mozgó Világ, lerobbant helyiségei mindig nyitva álltak a szerzők előtt. Onnan váA házak csöndesek voltak. Azaz, egymás után nyíltak utcára az ajtók, férfiak számosabban, de asszonyok is fázósabban siettek csaknem egy irányba. Kicsit komótosabban követtük őket, s negyedóra múltán ott álltunk közöttük az állomáson. Volt aki felismerte az írót, örömmel kívánt kézszorítással jó reggelt, s kérdésére, ahogy a kimért idő engedte ki-ki elsorolta hová visz útja, hol a kenyere. Amikor magunkra maradtunk, akkor olyan régi múltat felkavart töprengésből mondta: a falu nemcsak emberfeleslegét engedte el, de a java munkaerőt is. A család egybetartása szétomlott. Nem az egészséges szétfeszítés bontotta meg az egységet, hanem a természetellenes iparosítás. Megszaporodott a fizetett ráérök hada. Ez a legegészségtelenebb társadalmi réteg. Ebbe a mindig esendőbb, gyöngébb asszonyfélék kerülnek. Azután, ahogy ez már törvényszerű, elhatalmasodik a rossz hatás. Ez a társadalmi bolydulás, mert Így szoktam nevezni ezt a fellazító, kommunisztikus, bizonyos értelemben alattomos társadalomrombolást, mára mindent szétforgácsolt. Atomjaira a falut. Én ismerem, hogy megvoltaik a tenyészetben, a társadalomban régen is az elválasztok: gyepsor, gazdasor, templom körüli falu a szegénység, tehát a szétszórt szegénység úttaian, járda nélküli településeikig, de belül, a falakon belül rend volt. Más kérdés, hogy ennek a rendnek volt sok, elítélendő visszája, de az összetartás és tartozás megvolt. Most.., Ballagunk vissza a már feltisztult reggel fényében, s olykor megáll egy kerítés mellett, s megszólalnak a kivagyiság, a haszontalanság formái. Máskor a föld, a jószág megszerzése valóban áldozat volt. Lemondtak gyakran esztendőkön át ruházkodásról, minden, akár nehezen is hanyagolhatóról, hogy meglegyen, amiért törekedtek. Ezek a kerítések gyönge pótlásai a valóságos értékeknek. Cifra kapu. amit ki sem nyitnak, mert nincs már nagy jószág, hogy kényelmesen férjen ki rajta. Nincs szekér, ló, helyette autó, mely a hasznot hozó helyett az örök kiadás, már ahol már van. Ahol nincs, azért törekednek. A valóságos értéket felcserélték kivagyiságból és kényszerből értéktelenre. A falu a földdel, azaz a földnélküliséggel először zavarba, majd válságba került. — Hogyan talál kivezető utat belőle? — Olyan ez, mint a jövő ezer esztendőről való tépelő- désem. Csak a nehéz indulatot, a jelen keserűségét érzem, de azt pontosan tudom, hogy amíg él a falu, addig ott a nép. A tenyészet. És a népben én mindig együtt látom már nemcsak a parasztot, de a munkást, az értelmiséget is, és hiszem, hogy egyszer elindul majd a város a falu felé ... Hite olyan volt, mint embersége. Tiszta, nyílt, tárulkozó, ő aztán igazán nem magánakvaló ember volt, hanem közösségi, lelkében, meggyőződésében. Az bizonyos, hogy gondolatait igazán csak azokkal közölte beszélgetéseiben, akiket arra érdemesített. S ilyenkor minden dicsekvés nélkül jólesik rá emlékezni, hiszen fél kötetre valót beszélgettem vele, amiből ez csak éppen kóstoló. Fábián Gyula gódtam ki, amikor egy taxiból kiszállt apró írógépével egy kóválygó férfi. De nem ez lepett meg. Hanem hogy selyempapírba csomagolt süteményeket egyensúlyozott egyik tenyerén. Krémesek voltak, azokra tud úgy tapadni a zizegő papír! Óvatosan vitte — de kinek?) L emegyek a darazsakhoz, látom, az eresz alatt a fészkük. Konyakot csöppentek a gégecsőre, dühödten támadnak. Igen, ez az a hely, ahol László első regénye, a Piroska játszódik. Ö sem tudott magánál kevesebbet írni. Mit kezdjek ezekkel a kopár megállapításokkal? SZILÁGYI FERENC Gyász A rügyek fönn ropogtak körbe bekerített szabadcsapat utolsó vaktöltényei díszsortüziil amíg a sírba a koporsót leeresztették — és fölzendiilt — vérző virág — az „elindultam szép hazám ..." Azután csönd, iszonytató — a közös sír már meg volt ásva ahol egy nemzet süllyed el — de nem lépett egy se utána mint bakacsinos balladába: fölszegett fővel énekelték — míg földet morzsolt két kezük: hegyül a süllyedő hazának — zsoltárait KIRÁLY ÁGNES Anyámnak i. Cafatokban tettek a melledre, én sebeimbe szívtam a tested nyüszítve vontad telkedre a lelkem, nem tudhattad, hogy nem te szültél engem, csak apámra kéredzkedő vágyad —; feloldozlak anyám, mert én vagyok a szánalom. II. Vgye meg sem születtem,, csak elmesélték néha? Anyám, oldozz fel engem.