Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-30 / 306. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP 1992. DECEMBER 30., SZERDA 13 Szerkesztői üzenet Tisztelt Nyerges János Űr! Végtelenül sajnálom, de december 13-án, Luca nap­ján írt levelét december 28-án vehettem csak kéz­hez. ami érthető, hiszen Vácon — mint az a boríté­kon jól olvasható —, de­cember 21-én bélyegezték le a borítékot. Így aztán természetes, hogy a kará­csonyi számba szánt írását nem tudtuk leadni, s témá­ja miatt már a későbbiek­ben sem tudjuk, de többi levelét, melyek ugyanebben a borítékban érkeztek, kö­zölni fogjuk. Vödrös Attila Segítséget kérek! ... Negyvenkét éves, ké­pesített könyvelő vagyok, hároméves számítógépes gyakorlattal rendelkezem. Egy évig egy értékesítési osztályon számítógépen számláztam, két évig fő­könyvi, illetve pénzügyi anyagokat könyveltem. Amikor a képesített köny­velői vizsgát szereztem, egyik munkahely sem ra­gaszkodott az érettségihez. 1978-ban vegeztem,- és dr. Csekő Jenő. a Pénzügymi­nisztérium bevételi igaz­gatója volt az előadóm. A Wesselényi utcába jártam, és a területi szövetségtől kaptam a bizonyítványt. Október 2-tól munkanél­küli vagyok. Nem mondták határozottan, csupán céloz­tak arra, hogy a munkavi­szonyomat az érettségi hiá­nya miatt szüntették meg. Ügy érzem, hogy érettségi nélkül is eredményes mun­kát végeztem eddig. Ha olyan munkahelyet talál­nék, amelyik hozzájárulna ahhoz, hogy elkezdjem a gimnáizumot, vagy alkal­mazna azzal a gyakorlattal, amellyel rendelkezem, az megmentene ebből a re­ménytelen helyzetből. Hiá­nyozni nem szoktam, gyak­ran a szabadságot is átvit­tem a következő évre, és a túlóra sem riasztott vissza. Szívesen dolgozom, mert imádom a munkámat. Ké­rem, segítsenek! Tőlünk sűrűn jár a pesti busz, ezért nekem egyszerű lenne a bejárás... Cserni Lászlóné Áporka Sport u. 8. Volt egy oldal ... Végre van egy újság, amelyik nem az ellenzék dühödt, támadásait szajkóz­za. Ide tartozik még a Ma­gyar Fórum, a Pesti Hírlap és az Esti Hírlap. Nagy megelégedéssel olvasom, Benedek professzor írásait, Fekete Gyula, Sándor György és Balaskó Jenő ér­tekezéseit. Nagyon tetszett A turul nem kap a légy után. Egy emlékműavatás viszontagságai, valamint a Pártoskodunk című írás. És most jön a nagy DE! Ez az újság megyei lap, és a na­gyobb városoknak több éven át volt egy-egy oldala. Sok idős ember ezekért az Nálunk ilyen csodák nem történtek. Bukovinában a Szeret vize nem változott vérré a nagy szeretetben és ragaszkodásban. A sötétség sem lett vastagabb a romá­niai Fáraó szívkamrájában és homlokbarlangjában. Bár ez volt az a Fáraó, aki sietett meglátogatni Hitlert. Vért és olajat áldozott neki. Ez volt az a Fáraó, akinek or­szága egy okos író szerint a második világháború legmu­latságosabb komédiáját rendezte: — Miután 1940. június 22-én este 6 óra 50 perckor a compiegne-i erdőben aláírták a francia—német fegyver­szüneti szerződést és ezt a rádióállomások világgá hírel- ték, 2 óra tíz perc múlva, esti 9 órakor a bukaresti rádió már bejelentette, hogy Románia Németország mellé állt. Holott megnagyobbodását és fejlődését Franciaországnak köszönhette... Ez volt az egyetlen állam, mely „becso­magolva, készen szállította önmagát a Hitler részéről neki szánt szerepre”. Űgynevezett tancsapatokat is kér­tek Hitlertől a „magyaroktól megtisztított” román had­seregbe. A munkatáborokba bekínzott, ártatlan széke­lyeim „kancsapat”-nak csúfolták egymás között ezt a ve­zénylő német „tan-csapatot”. Ilyenkor alighanem arra a „vadkanra” gondoltak, amelyik szétszedte Szent Imré­nek, Szent István fiának liliomos testét a pilisi erdőben, hogy később az István király alvószobájában próbálkoz­zék. Aztán újból felbukkanjon a kursaneczi erdőben, ahol a „vadkantól” feltépett Zrínyi Miklósnak halotti emlékműve ma is látható. Végül egy új sétát tegyen a „vadkan” a Halászbástyán. Teleki Pál legutolsó éjsza­káján. A legvastagabb sötétség idején rekedt meg Bu­kovinában az én számkivetett, kedves népem —, mely­nek érdekében nekem most puszta-kézzel, az Áron bot­ja nélkül kellett csodát tennem. Áron nevét a székelyek nemcsak tisztelik, de használják is, keresztnévnek, akár­csak Mózest. De csak tiszteljék is!... Aaron a legesleg­első szó a dúsgazdag angol szótárban. Aaron a legelső név az amerikai telefonkönyvben, mióta csak telefonoszlo­pokon áll a világ. És lám. Áronnak az ötletével meg sem élhettem volna. Veszedelmes botját sem használhat­tam volna. Már az első minisztériumi altiszt kivette vol­na a kezemből: — A botot tessék letenni a ruhatárba...! De még a Nílus is ellenem dolgozott. Éppen akkor ön­tött ki a Duna és a Tisza, amikor a bukovinai széke­lyeknek a keservesen szövögetett házi-vászna ronggyá változott. Mert minden vászonból lassankint rongy lesz. Minden csuda három napig tart, sőt Franklin Benjámin szavai szerint, a háromnapos hal és a háromnapos ven­dég még meg is büdösödik. Ebben az Időben én már igen megunt vendég lettem Budapesten a bukovinai bajokkal a „hivatalosok” sze­mében. A sajtónak megtiltották, hogy egyetlen szót is írjon erről a kérdésről. Igaz, hogy az újság kulcslyuka a világnak. A gomboscipős politikai vénasszonyok, akik a kamarájukban éppen akkor akartak német-bugyogóba öltözködni: mindkét kezüket erre a kulcslyukra tapasz­tották. Rágógumi lett a mi ragyogó magyarmentő, szép ügyünkből, ízetlen, színtelen, kiszívott szürke tészta az odvas fogak között. Használat után, kiköpés előtt. Ami­kor már csak arra jó, hogy a szánkat járassa ... Egyik zárt ülés a másikat érte Budapesten. Elhatározták, hogy húsz év múlva fogunk erről határozni. Végre az­tán egy aranyos meghívó forralta fel a vérem. A nyom­tatott meghívó ezt a fejlécet viselte: oldalakért vette meg a la­pot ... Jó lenne, ha vissza­állítanák ezeket, mert kü­lönben sokan lemondják az újságot... Szerintem a megoldás az lenne, ha le­közölnének egy kérdőívet, amelyen szavazni lehetne, hogy ki van a városi olda­lak mellett és ki nem ... Tisztelettel: Sila József Cegléd Egy község gyászolt... 1979-ben tragikus hirte­lenséggel elhunyt az USA- ban Veresegyház nagyköz­ség egyik körzeti orvosa, dr. Szotáczky József. Meg­gyászolták, majd — az élet megy tovább — helyébe új orvost választottak. A pá­lyázatot a fővároshoz kö­zelebb kerülni kívánkozó nyíregyházi dr. Tar Balázs nyerte meg. Az utódnak mindig ne­héz. ..Selten kommt etwas besseres nach” — ritkán következik jobb! — mond­ja a német közmondás. Dr. Tar Balázst rossz híre előz­te meg. — Ez nem is or­vos, csak fogorvos, most tanulja az orvoslást (bizo­nyára az időnként kötele­ző továbbképzésen volt — ezt értették félre), és raj­tunk akar gyakorolni... Még nagyobb lett az el­lenérzés, amikor november 16-tól rendelni kezdett. Amikor a páciens elé tette a „receptrendelést”, ő le­vetkőztette, tüzetesen meg­vizsgálta, megnézte leleteit, és csak utána írta fel azt, ami kell... Így persze a rendelés üteme is lassabb lett, amíg meg nem ismer­te betegkörét. Aztán, ahogy teltek, a hónapok, évek, és megis­merték alaposságát, szak­tudását, eredményességét, oldódott a jég. Megismer­ték angyali lelkületű fe­leségét, Teréz asszonyt, ideálisan szép házaséletü­ket — minden csuda há­rom napig tart —, kezdték Tarék bevenni a várat: megszerezni a község la­kóinak a szeretetét. Tar Balázs közéleti szereplése is fokozta népszerűségüket, kiváltképp, amikor élére állt az Árpád-házi Szent Erzsébet Szegénysegítő Ala­pítványnak, és felvirágoz­tatta azt. Isten malmai lassan őrölnek, de tizenhárom év nagyon nagy idő! De Isten malmai néha kegyetlenül is őrölnek. Terézia asszony évekkel ezelőtt súlyos be­teg lett: gyógyíthatatlan beteg. Megpróbálkoztak mindennel, és a hosszú szenvedést mind a beteg, mind a következményeket tisztán látó férj Krisztus­hívő türelemmel viselte, igyekezvén elodázni azt, ami elkerülhetetlen. Az elkerülhetetlen vég­zet bekövetkezett, és sze­gény asszony, ámbár csak 58 évesen, visszaadta lelkét Teremtőjének. A hosszú küzdelemben egy együtt ér­ző község volt lélekben, gondolatban mellettük. Szombaton délelőtt 11 órakor mintegy másfél ezer lakos, barátjuk gyűlt ösz­NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 36. — A Történelmi Határokon Túl Élő Magyarság Visz- szatelepítésének lehetőségeit kutató Tudományos Munka- közösség ... A meghívó megírja, hogy három kérdés lesz a tárgy- sorozatban. Második pont a bukovinai székelyek haza­telepítését előkészítő munkáról fog szólani. Szólani sem tudtam örömömben, amikor a meghívó alatt a következő három nevet olvastam: — Vitéz Técsői Móricz Kálmán, mint ügyvezető el­nök. Dr. vitéz Bonczos Miklós, mint védnök, vitéz.nagy­bányai Horthy István, mint védnök. A méltóságos, megöregedett székely közírót. Endes bácsit is meghívták erre a gyűlésre. Bonczos Miklós nem jöhetett el. mivelhogy a lázadó Nílus éppen akkor medréből kicsapott. A hetvenkedő Duna összefolyt a Tiszával és iszappal mocskolta be Magyarország fen­séges homlokát. És rögtön Bonczos Miklóst nevezték ki Árvízi Hajósnak, illetőleg árvízi kormánybiztosnak. Da­rányitól errefelé már nyolc kabinetnek a belügyi állam­titkárát. Ezen az ülésen Técsői Móricz Kálmán volt a legkeményebb gallér és a leglágyabb agyvelő. A legdi­vatosabb kelme és a legósdibb elme. Többször megigazítva a dísz-zsebkendőt a díszkabát­ján, ő volt az, aki a bukovinai száműzöttek hazatérését húsz évre elnapolta volna. Azt javasolta, hogy egy „Elaborátumot” kell szerkeszteni és erre egy bizottságot kell felkérni. Ekkor a fejemet én elveszítettem. Minden alázatos tiszteletbe fojtott fegyelmezettségem füstbe ment!... Ez a füst szinte megfojtott. Előrementem, s amit édesapám temetése óta nem cselekedtem, sírva fakadtam, és ezeket kiáltottam torkomszakadtából, megfeledkezve minden tisztességről és magamat örökre tönkretéve a hivatalos körök előtt. Azt kiáltottam, miközben egészen előremen­tem, az asztalig: — Ide nem „elborátumok” kellenek... Ide csak szív kell és jóságos mozdonyvezető, mert ezek a kormosarcú szegényem berek egytől-egyig különbek nálatok. Ide fürösztővonat kell és jó-szó és közbelépés. Nem látjá­tok, hogy a Nílus mennyire megharagudott reálok? Meg a Duna. Meg a Tisza! — Kire dühödsz, te Kálmán?... Te egészen őrült let­tél! Akkor már letörültem a könnyemet. Én is eltettem a zsebkendőt, csakhogy persze nem a dísz-zsebembe. Igen csöndesen folytattam: — Kegyelmes és méltóságos uraim! A nagyon jó Is­tenre kérem önöket, bocsássanak meg nekem. Annyit áztam, annyit fáztam és annyit éheztem nyolc hónapon keresztül, hogy most már az idegeimre ment az a szó, hogy „elaborátum”! Azon az éjszakán ezekkel a szavakkal kezdtem írni a Naplómat: — Kedves Naplóm... Három zaj van a világon, amit sze a végtisztességre a re­formátus temető ravatalo­zója előtt, hogy részt ve­gyen az ökumenikus gyász­szertartáson. Farkas József plébános, Pásztor Pál nyu­galmazott plébános konce- lebrálásávaJ és Koczó Pál ref. lelkész, a Cantemus kamarakórus közreműkö­désével (Vadász Ágnes kar­nagy vezényletével) folytat­ták le a gyászszertartást. A ravatalt, majd a sírt mintegy száz koszorú és sírcsokor borította. A sírnál Koczó Pál ref. lelkipásztor olvasott igét, és a gyászéneket ismét a Cantemus kórus szolgáltat­ta. A hatalmas tömeg, élén a három pappal, megren­dültén állta körül a szo­morú elhantolást, koszorúz- ta a sírt. A sokat szenvedett asz- szony örök békességre ta­lált. Az élet pedig megy tovább: a szeretett, elár­vult orvos barátunk újra rendel, gyógyít, szervezi a délvidéki gyerekek megse­gítésére indított gyűjtési akciót. A község lakossá­gának megértő és vigasz­taló szeretete veszi körül az itt maradottat. Fazekas Mátyás Veresegyház Névtelen jókívánság Sok szeretettel és tiszte­lettel kívánunk nagyon bol­dog ünnepeket és új évet! Amióta az Új Magyaror­szágtól a Pest Megyei Hír­laphoz mentek, mi is ezt a lapot olvassuk. Amíg pén­zünk lesz rá, az önök lap­ját vesszük. Ilyennek kép­zeltük az objektív, becsüle­tes, szabad sajtót. Kíván­juk, hogy legyen erejük és bátorságuk az igazat írni, és első, szabadon választott vezetőinkért harcolni. Még nincs merszünk aláírni ezt a lapot, de létezünk és éb­redünk. Levél Zebegényből A zebegényi klubkönyv­tár vezetője vagyok, s mint könyvtáros, már szakmám­ból kifolyólag is régi olva­sója a Pest Megyei Hírlap­nak. Ez idáig nem igazán nyerte el a tetszésemet, bár Tallós Emil főszerkesztő ve­zetése alatt már javult a lap színvonala. Igazi arcu­lata azonban most van a lapnak. Nekem nagyon tet­szik, s fokozza örömömet, hogy az általam nagyon tisztelt író, Balaskó Jenő publikációit is közük. Fo­gadják őszinte gratuláció­mat és további munkájuk­hoz erőt. egészséget kívá­nok ... Egyébként könyv­tárunk többhetes ruha­gyűjtést szervezett, és a sok felajánlott ruhaneműt a Máltai Szeretetszolgálathoz juttattuk el, bízva abban, hogy azok a legjobban rá­szorulókhoz kerülnek. Pálosné Völgyi Edit Zebegény nem bírok elviselni. Az első a patkány csemcsegése a csűrtalp alatt. A második a csontfűrész nyiszitelése, ope­rációnál. A harmadik a következő szó: elaborá­tum... Mikor a nevezetes gyűlésnek vége volt, Bonczos Miklóst kerestem. Azt akartam, hogy tőlem tudja meg a bot­rányt, az én csúfságos megfeledkezésem és bűnbána­tom. Ügy látszik, mór tudta, mert be sem engedett ma­gához. Ezeket izente ki dr. Nagy Valér rendőrfőtaná­csossal: — Mondd meg Kálmánnak, hogy útjaink elvállottak. Három Kormánybiztosságot úgysem viselhetek. Egyik­ről le kell holnap mondanom és én a székelyekről fo­gok lemondani. A Duna-Tisza mindent elmosott, itt sem lesz kenyér. Mondd meg neki. hogy lakásomon. Dísz tér 16. szám alatt ezután is szívesen látom. De ide. ebbe a hivatalomba csak árvízi ügyekben lehet hozzám bejön­ni. Isten vele . .. Az Árvízi Kormánybiztosság hivatala a Belügymi­nisztérium földszintjén volt, egy boltozatos óriás-te­remben. József császár ideje előtt fehérbarátok, Domi­nikánusok zárdája volt az épület magja. A boltozatos nagyterem volt valamikor a fehérbarátok ebédlője. Másnap délután két órakor ugyanezen az ajtón mentem be Bonczos Miklóshoz. Senki fel nem tartott, senki in­nen engem el nem kergetett. Bőrruhában voltam — mackóruhában, mint a többi repülő. Gépirat volt a kezemben. A második napi árvízi jelentés, amit a bu­daörsi hangárirodában gépeltem ideges gyorsasággal azokról a ceruzajegyzetekről, amiket a Havag-Nebuló nevezetű, ici-pici, kétüléses repülőgépen írogattam, ma­gam előtt a katonatérképpel a levegőben. Űgynevezett megfigyelő voltam tegnap óta —, a Vöröskereszt szol­gálatában. Bonczos Miklós horkolva aludt, leborulva az asztal­ra. Az éjjel mondta a rádió, hogy Albertfalvánál, men­tés közben a vízbe esett. Sáros ruhája, iszamós két nagy bakancsa erről árulkodott. Szememet körüljárattam a híradó-készülékeken, továbbá az életnagyságra nagyí­tott fényképeken. A megdöbbentő, nagy képek az el­múlt évek árvizeit mutogatták. Illetőleg a derék ma­gyar honvédfiúkat, amint hol tutajon, hol pedig mo­torcsónakon mentegetik azt, ami még menthető. Akarattal köhécseltem ébresztőóra helyett, nomeg a lábammal is megsúroltam a padlót. Miklós megébredt és olyan szemeket meresztett rám, amit a maláj i embe­rek „mata glop”-nak, elvarázsolt szemeknek neveznek. Aztán reám kiáltott: — Hogy kerülsz te ide? — Szólottám Raczkó Lajosnak, aki szerkesztő is, meg repülő is. Tudod, aki tegnap a Kormányzó urat kísér­te, mikor megrepítették az öreget, Kalocsa felett. Itt a mai repülőjelentés! Ez a tiéd... Különben egy lezu­hant, tisztességes papi halált keresek ... Ez kell nekem, hogy ne vétkezzem. De mit is csináljak, ha már te is elhagytál minket. Ebben a pillanatban Bonczos Miklóssal esett meg az a szégyen, hogy szentesi ember és volt Ludovikás tiszt létére, sírvafakadt. Aztán felpattant és megölelt: — Soha, de soha el nem hagylak titeket, Kálmán.,, Isten engem úgy segéljen. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom