Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-30 / 306. szám

Pest megyei népszokások Új esztendő, vígságszerző (Folytatás az 1. oldalról.) ülését, A házak zöld ágak­kal voltak díszítve, min­denki ajándékokat küldöz­getett, bő lakomához terí­tett asztalt ültek körbe, és a városon végiglármáztak, és kopogtak a kapukon. TÖBBFÉLE ÚJÉNTFEZDÉS Hazánkban az évkezdést a XVI. századig karácsony­tól számították. Az új év köszöntésére az első ada­tunk 1574-ből egy énekelt vagy mondott verses szö­veg: „Békösség, boldogság, / Bor, búza, gazdagság!” Gergely pápa naptárre- formja választotta el egy­mástól karácsony és újév napját nálunk is. Viszont a megreformált naptár be­vezetése nem történt min­denütt egyszerre. Egy Gö- mör megyei lelkészt 1620- ban azért fosztottak meg hivatalától, mert az új évet a régi naptár szerint ün­nepelte. Január elsejét or­szágunkban viszont már régóta az ajándékosztás napjaként tartották szá­mon. Galeotto, Mátyás ki­rály udvaráról szólva így Ír: „Január 1-jén, Krisztus körülmetélésének a napján a magyarok szténát, vagyis ajándékot szoktak adni, hogy jól kezdődjön az év.” Még a naptárreform előtt Zsigmond lengyel herceg számadáskönyvé­ben megjegyzi, hogy a bu­dai királyi udvarban ez az ajándékosztás napja. Ek­kor kaptak ajándékot a kertészek és várkatonák, zenészek és szakácsok, a mesteremberek és a ku­tyás citerás. Telegdi Mik­lós egy XVI. századi újévi prédikációjában megemlíti: „Szokás péniglen a keresz­tények között, hogy új esz­tendőben nagy szeretettel köszönnek és ajándékot osz­togatnak egymásnak.” A kétféle újévkezdés emlékét egyébként mind a mai na­pig megőrizte a magyar nyelv, amikor a karácsonyt nagykarácsonynak, az új­évet pedig kiskarácsonynak nevezi a kántáló fiúgyer­mek : Kiskarácsony, nagy- karácsony, / Kisült-é már a kalácsom? Nem véletlenül nevez­ték például a Pest megyei Kókán és Tápiószentmár- tonban a karácsony és új­év közti időt két-kará- c sony-közének. Ügyszintén gyakori volt vidékünkön az újévnek kiskarácsony­ként való említése is. Szent Szilveszter pápa (314—335) ünnepéhez különösen re­formátus vidékeken fűző­dött számos évkezdő ha­gyomány, amelyeket a ka­tolikusok inkább karácsony böjtjén vagy Lucakor idéz­tek föl (zajkeltés, véníány- csúfolás, időjóslás, bőség- varázslás, szerelmi jóslás stb.). Egyes falvakban ek­kor beszéltek emberi nyel­ven a jószágok, másutt nem volt szabad kötélen ruhát szárítani, különben felakasztja magát valame­lyik családtag. Bagón vi­szont azt tartották, hogy aki ruhát akaszt, annak egész évben fájni fog a feje. Valamikor régen ezen a napon nem volt lako- mázás, mulatozás, min­denki templomba sietett, csak az öregek vigyáztak otthon a tűzre, hogy ki ne aludjék. Az óévtemetés szokása Erdély protestáns vidékei­ről kerülhetett hozzánk. Megyénkben, Pán dón szin­tén megtalálható volt az óévtemetés. Ilyenkor az asszonyok fekete ruhában jelentek meg, s eltemették az óesztendőt. TÚRÁI gatyamadzag, ZSÁMBOKI KÁRTYA A két karácsony közén a túrái boszorkányoknak igen nagy hatalmuk volt, és ezért különböző módon védekeztek ellenük. Az a vászon, cérna, fonal, me­lyet ebben az időben állí­tottak elő, megóv a go­nosztól. Mesélték, hogy egy öregembert a falu ha­tárában, a piszkaién lo­vagló boszorkányok köz­refogtak, viszont nem csi­nálhattak vele semmit, mert ingének anyagát két karácsony közt fonták. A boszorkányoktól vé­delmezett az ez idő tájt ci­gányoktól vásárolt gatya­madzag is. A túrái idősek szilveszterkor hálaadásra mentek a templomba, ahol meghallgatták a pap sta­tisztikai felolvasását, a születés, halálozás, házas­ságkötés adatairól. Utána hazamentek, és a szokott Időben lefeküdtek. A va­csora ilyenkor bőségesebb volt. Kocsonyát, disznósaj­tot, oldalast és savanyú dinnyét ettek. Ezen a na­pon került sor a tollas po­gácsával való jóslásra is. Mindenkinek sütöttek egy- egy pogácsát, melybe még nyers állapotban beleszúr­tak egy tollat, s akinek el­égett a tolla, mire a po­gácsa megsült, az a jövő esztendőben halálát vár­hatta. Kitolórétest is sütöt­tek, hogy kitolják vele az évet. Újévkor a gyermekek felköszönlötték az új évet, tyúkot ekkor itt sem fo­gyasztottak, mert kikapar­ja a szerencsét. Egyes pol- gárosodottabb házaknál ma­lacot ettek, mert az be­túrja a szerencsét, de ezt a többség csak amolyan „úri módinak” tartotta. Azt mondták, ha újév nap­ján esik, az öregek közül sokan Jognak meghalni. Túra szomszédságában, Zsámbokon a hálaadás után szintén hazamentek vacsorázni, majd a fiata­lok elmentek a mulatságba, „a Strauszhoz vagy a Vil­mos kocsmájába”. Ezen az éjszakán óvakodtak a ve­szekedéstől, mert, ha éjfél után valaki verekedett, ak­kor azok egész évben ma­rakodtak. Az öregek in­kább kerülték a kocsmát, szomszédolni mentek, s pénzre, dióra kártyáztak. Újév reggelén a zsám- bokiak igen megijedtek, ha nő érkezett először a ház­ba. Azt rendszerint, akár­csak PLliaszentlászlőn, be sem engedték. Zsámbokon a férfiak köszöntötték az új évet: Boldog új évet jöttem én kívánni / Én a szép téli nap sugárzó reg­gelén ... — kezdődött mon- dókájuk, melynek elhang­zása után megcsókolták egymást, és a vendéget egy kis pálinkával kínálták. A régi öregek azt tartatták, „ha újév napja fényes és világos, úgy termésed nem lészen hiányos”. ÖLOMÖNTÉS ÉS LÓFUTTATÁS Nagytarcsán nem András napján, de szilveszter es­téjén öntöttek hideg víz­be forró ólmot, s az ólom formájából próbálták ki­olvasni a jövendőbeli ki­létét. Természetesen ekkor arra gondoltak, akihez szívesen mentek volna fe­leségül. A nagytarcsai szil­veszteri vacsora* legfonto­sabb eledele szintén a ré­tes volt. A mákos rétesről azt tartották, hogy ami­lyen szélesre húzzák a tész­tát, „olyan széles lesz a gazdaság”. Mint sok he­lyen, e napnak legfonto­sabb eseménye itt is a szilveszteri bál volt. A fia­tal lányok egész évben kendő nélkül álltak az ol­tár előtt, most. szilvesz­terkor viszont a templom­ba vasalt kendőben, s csiz­ma helyett spanglicskában mentek, hogy a templom­ból egyenesen a bálba me­hessenek. Galgamácsán Vankóné Dudás Juli édesapja újév reggelén szabadon engedte a lovaikat az udvaron, hogy egész évben frissek, erő­sek legyenek. Ha nem volt kedvük a lovaknak szalad­ni, vette az ostorát, meg­pattogtatta a levegőben. Ekkor itatták az állatokat a karácsonyi morzsára tett legszebb piros almáról. Ita­tás után mindig visszavit­ték a karácsonyi morzsára. Dudás Júliáknál volt olyan élelmes tehén, amelyik az első itatásnál észrevette a piros almát és megette. Ak­kor hoztak, egy másikat. Üjévi köszöntőink egy részét gyakran a XVI. századig tudjuk nyomon követni, így a legnépsze­rűbb énekek egyikét is: Üj esztendőben mi vigad­junk, / Született Jézust mi imádjuk! A köszöntőt már a XVI. században Telegdi Miklós prédikációs könyvé­be iktatta. Akárcsak a legszebb Pest megyei kará­csonyi dalokat és Mária- énekeket. megyénk újév- köszöntőiből is Volly Ist­ván gyűjtött a legtöbbet. 1938-ban, az akkor Hont megyéhez tartozó Kemen­cén igen sok köszöntő élt. Most ezekből válogattunk: En kicsike vagyok. EMLÉKKIÁLLÍTÁS NAGYKŐRÖSÖN l-fi.. 1 *1 / t / lukor a világ ele Kemencébe bújok. Ügy iszom a füstöt, mint a tokaji bort. Nem kell nekem máié, legyen a gazdáé! Pogácsa kell nékem kettő, akár tizenkettő! Pici szívem, pici szám Boldog új évet kíván. • * * Kicsi vagyok, székre állok, Onnét egy nagxjot kiáltok, Hogy mindnyájan meghalljátok: Boldog új évet kívánok! A Tápió mentén szintén a gyerekek szokása volt az újévköszöntés. Kis csopor­tokba verődve jártak ház­ról házra. Tápiöszentmár- tonban Barna Gábor az új­évköszöntőknek több vál­tozatát Is megtalálta: Pici szívem, pici szám, boldog új évet kíván! * * * Csúszik a nyúl a havon, azért jöttem, hogy pénzt adjon. Nagy László fia vagyok, boldog új évet kívánok! A pándi gyerekek is verssel jártak újévet kö­szönteni, lehetőleg olyan helyre tértek be, ahol egy- pár fillért várhatlak. Áz alábbi köszöntőt szintén Barna Gábor jegyezte le: Üjév napja ma vagyon, elballagtam a fagyon. Azért jöttem hozzátok, ha egy fillért adnátok. Ha nem adtok, visszatérek, d új jön be a kemencétek! Szentmártonkátán a gye­rekek a következő, köz­vetlen hangú rigmussal jár­ták a házakat: En kicsike vagyok, a fogaim nagyok, rétest ha kaphatok, nagyokat harapok! Kcpiszky Tamás Nagykőrös művészeti éle­tét régóta nyomon követi a helyi művelődési központ. A minap Kladács Alajos ké­peinek tárlatát nyitották meg. Az újpesti születésű, de Nagykőrösre települt Kia- dács képírósága sajátos annyiban, hogy az — a né­hány év mintakészítői ál­lást leszámítva — korán eggyé vált a kenyérkereső foglalkozással. Persze eb­ből következett az oly gya­kori művészsors, az értéke­sítéssel összefüggő, gyakran fenyegető létbizonytalan­ság. Az Alföld festője volt. Megérzi ezt, aki képeire csak rátekint, „hiszen azok mindegyikéről süt a nap”. „Képeiben nem találok ér­tékválságot, értékzavart, de érzek valami rendíthetetlen nyugalmat, erőt és egyen­súlyt” — mondta róla egy, a művészetét pártoló, szak­avatott pedagógus. A tájké­pek, csendéletek, portrék egész sora került ki ecset­je alól. Főként olajjal, né­ha temperával, vagy a két technikát vegyítve dolgo­zott. Olyan művész, akit „elsősorban a látvány — s nem a látomás — festői megfogalmazása vonzott. Képeit a szelíd lírával telí­tett realizmus jellemzi, s megalkotásuk során szem­látomást arra törekedett, hogy a felismerhető világ elé tartson lehetőleg hű tükröt” — jellemezte öt Buda Ferenc költő. Kladács Alajos távol ma­radt a művészeti mozgal­maktól, csoportoktól. Nem tudni, hogy az elődök és kortársak közül kiket sze­retett leginkább. Talán Czóbel Bélát? Magányos volt a művészetben. Azt mondják róla, erkölcsi fel­fogása, alkata képtelenné tette az alkalmazkodásra, az alkotói kompromisszu­mokra. Ha rendelésre fes­tett, „elnémult benne a lé­lek, ami a holt vásznat ele­venné teheti”. De a legsike­rültebbet is odaadta egy- egy nyaláb tűzrevalóért. ha az a másik a szépre áhíto­zott-; ci: inkább fáztak. Nem volt tágas műter­me, ahol kibontakozhatott volna a „festői monumen­talitás”, ezért a legtápasabb helyen dolgozott: a szabad ég alatt, akár esett, akár fújt. Érdekes az is, hogy tartalmilag sem kötődött irányzatokhoz. A magyar hagyományból élt, ám „annak drámaisága és mo­numentalitása nélkül”. De elérte, amit el akart érni: a látvány okozta -bensősé­ges örömet tehetsége és tisztasága révén sikerült másoknak is továbbaján­dékoznia! Kladács Alajos 1972-ben hunyt el. Emlékkiállítását január 10-ig tekintheti meg az érdeklődő. M. J. Vonlán} búcsúztató (Bonc József akvarclljc)

Next

/
Oldalképek
Tartalom