Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-29 / 305. szám

12 PEST MEGYEI HÍRLAP 1992. DECEMBER 29., KEDD FUTÓ DEZSŐ Elfelejtetted már?! MI TÖRTÉNT 1944 ŐSZÉN - TELÉN..* III. RÉSZ — Ide hallgass, Dezső öcsém! Te sok embert ismersz. És nekem is jó lenne, ha egy megbízható embert tudnék magam körül, akiben megbízhatok. Ismerem én a kis­gazdapárti vezetőket, de mégis mellettem lennél. Menj haza Bárándra, s hozzál egy írást, amelyikben a Kisgaz­dapárt téged jelöl képviselőjelöltjének. Aztán írja ezt alá az elnök, a kisgazdapárt főtitkára. A többit bízd rám. De az is jó, ha a bíró írja alá. Ezek után én, mint a nyúl... haza Bárándra. És másfél nap alatt megjár­tam a falumat. (Szerencse is kellett hozzá.) Édesanyám pityergett, mikor búcsúztam tőle. Be az Arany Bikába, ahol épp a hallban volt Tarnay Pista (külügyér, aki a jelölőbizottság körül segédkezett). Kértem, vigye fel már az emeletre Juhász Nágy Sándornak ezt a papírt. Már jött is vissza, és hozott egy kis piros könyvet, az ideiglenes képviselőigazolváhyt. Aztán jóformán még bele sein nézhettem, mikor valaki hátulról átfogta a vállamat és ezt mondta: — Szolgáld a hazát becsülettel és gratulálok man­dátumodhoz. Aztán három napon át hordták a szovjet teherautók a képviselőjelölteket Debrecenbe. A Tiszántúlról nem­csak, hogy „behordták”, hanem még Pécsrői is: Kovács Bélát, Peer Viktort és többek között a szociáldemokrata Pozsgai Gyulát. Ekkor derült ki, hogy mennyi embert ismerek, kisgazdát, parasztpártit. Kommunistát? Nem voltak, hogy ismertem volna őket?! Órákat álltam a je­lentkező asztal mögött (a fogadó bizottság hátánál, szemben az Arany Bika forgó ajtajával), s ahogy jöt­tek az emberek, már előre mondtam a pártállásukat. — Honnan ismersz te ennyi képviselőt? Pártállásra Is? — kérdezték tőlem. — Megmondom én arcról is, ki melyik párthoz tarto­zik! Mivel sok volt az ismerős, sok és bő volt a híranyag is. Gyűjtöttem az információkat mint kis méhecske a virágport, illetve a mézet. Körképet kaptam napok alatt a Tiszántúlról, a megszállásról, felszabadulásról. Való­sággal összefogdosták a jelölteket (kivéve a kommunis­tákat). Kit a csutkakúpból, kit szalmakazalból, kit pin­céből csalogattak elő a család tagjai. Úgy féltek az em­berek, hogy még a fúrólyukba is bebújtak volna ... Jómagam igyekeztem elsősorban azokhoz közeledni (dörzsölődni), akik Moszkvából kerültek elő (haza). Volt a hazaérkezettek között egy barátságos vezérkari ezre­des, aki szerzett magának egy albérleti szobát, sőt mi több, egy albérleti társat is. (Ebben az időben kimond­hatatlanul nehéz volt szálláshelyet szerezni, találni.) Az ezredes úr lakótársa B. Szabó István kisgazdapárti kép­viselő volt. (Már 1939-ben is megválasztott képviselő volt.) Számomra az sem volt utolsó szempont, hogy az ezredes úrnak rádiója is volt, és én minden este meg­jelentem, s így ismét tájékoztatva voltam a háborús hí­rekről. Igaz, hogy a házai hírek és események minden érdeklődésünket lekötötték, betöltötték. Események pe­dig bőségesen voltak. Például: a „Vésztői Magyar Ki­rályi Köztársaság”. Riport, illetve film is készült a „sztoriból”. Aztán többek között a dévaványai „szabad­csapat” története. Akik ugyanúgy fenyegették, megsar­colták a környező falvak és városok népét, mint az oroszok. Ebben az időben nem volt sem autó, sem bi­cikli, maradt a ló. Ha el nem vitték a muszkák. Bár az is Igaz, hogy a szovjet katonáktól minden beszerez­hető volt. Géppisztolytól lóig bármi — pálinkáért! Hi­szen a klinikákon még a spirituszt is leitták az üvegben levő torzszülött csecsemőkről. Amikor az ivástól a han­gulatuk emelkedetté vált, úgy ijesztgették a „burzsu- jokat”, hogy kivitték őket a téglavető gödrök közé és ott háttal állítva őket — rájuk lövöldöztek. Itt is, mint annyi más helyen, kezdetben bizony kínzások és gyil­kosságok iá' történtek. Régimódi fiatalember voltam én abban az időben, aki előtt a vezérőrnagyok szinte elérhetetlen tekintélyek voltak. (Bezzeg ma!) De Vörös János, á Horthy hadse­reg vezérkari főnöke nagyon a begyemben volt. Miért’ Mikor a szovjet csapatok áttörtek a Kárpátokon, utána két napra jöttem fel Pestre. Beszélgetve a főszerkesz­tőmmel, Dessewffy Gyulával, a következőket meséli el: tegnapelőtt beszéltem Vörös Jánossal, aki katona lété­re nekem azt bizonygatta, hogy a Vörös Hadsereg nem tud betörni a Kárpátokon. Szólj hozzá. Aznap lépték át a Kárpátokat! Vörös János volt az, akit mint honvédelmi minisz­tert vettek be a kormányba. (Szovjet ajánlatra. Mert ez akkor így ment.) Nevéhez fűződik az első konstrukciós per is. Letartóztatta azokat a tiszteket, tulajdonképpen féltékenységből, akik vele jöttek haza. Ekkor tettem én panaszt Vörös Jánosnál a letartóztatottakért, amikor egyúttal elmondtam neki Dessewffy Gyula véleményét is a Kárpátok védővonaláról. Számtalan kisebb-nagyobb helysége volt akkor még csak a Tiszántúlnak, ahol az elszabadult indulatok bosz- szúvágya volt az igazságszolgáltatás. Eszköze és meg­valósítója a kommunista rendőrség. Arra is jól emlék­szem, hogy egyik alkalommal dr. Erőss János a szovje­tek és az ideiglenes kormánytól is kinevezett Szabolcs- Szatmár megyei főispán jött be Debrecenbe és mesélte el, hogy a szovjetek milyen csellel szedik össze Bereg- Szatmár lakosait és viszik, hajtják őket a Szovjetunió­ba, munkára. Számomra az is megdöbbentő látvány volt, mikor tehén-, ökör- és szamárfogatokon száz- és százszámra hordanak be a debreceni klinikára meg­gyalázott asszonyokat és leányokat. Ezt is, mint minden annyi más borzalmat, tehetetlenül kellett nézni. Majd már december elején, vagy közepén megjelent Debrecenben Vorosilov marsall (politikai és katonai ve­zérkarával) ám a közállapotokon nem sok változott. A magyar nép bűnhődése a szovjetek alatt még 40 évig tartott. Megkérdezhetjük, hogy ebből a teménytelen borza­lomból mit írtak meg őszintén eddig ezek az „élen járó történészeink”? így érkeztünk el 1944. december 21-ig, amikor korán délelőtt megszólalt a debreceni nagytemplom harangja, jelezvén, hogy megkezdődött az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulása. (Vége) Szabadságos vonat 1942 szentestéién Hová lettek a frontra induló utasok? ötven évvel ezelőtt a sötétbe borult Budapest kará­csonyra készült. Az elsötétített ablakok mögött a Meg­váltó születésnapját ünnepelték. Hittel, bizalommal, hogy jóra fordul minden; hogy újra béke fog honolnia földön; a mi hazánkban és az összes népeknél. A ka­rácsonyi gyertyák gyújtására vártak és a gyertyafények mellett, a gazdag és szegény otthonokban már a „Menny­ből az angyalt” énekelték, amikor a Keleti p. u. 8-as vágányán álló „szabadságos vonat”, a 424-es mozdony feszülő gőzzel várta az indulás jelét, amely pontban éj­félre esett. A szerelvényen kétezer honvéd tért vissza szabadságáról a frontra. Kétezer ember: apa, férfi, gyermek indult a sors kifürkészhetetlen akaratából a végzet felé. Egyik-másik Kijén, néhányan Harkov, a zöm Alekszejevka, Sztarij Oszkol, Osztrogozsszk Utiv felé. Csak a nyolc m. kir. haditudósító parancsa szólt a legtávolabbra, a voronyezsi frontszakaszra; a szombat- helyi III. hadtest védelmi övezetében levő Szemigyesz- jatszkojéba. A vonat közben megtelt. A tisztek, tisztjelöltek ré­szére Wagon Lits hálókocsit soroltak a szerelvénybe, míg a többiek I. és II. osztályú kocsikban utaztak. A vonat mellett a peronon hozzátartozók búcsúztatták a szeretteiket. Anyák, feleségek arcán folyt a könny. KI tudta még akkor, hogy talán végső búcsúkönnyek lesz­nek ezek? A kocsikban helyet foglaló honvédeket a Magyar Vö­röskereszt kis karácsonyi ajándékcsomagja várta. Hi­szen az ő családi karácsonyi ajándékuk nem az otthoni fenyő alatt feküdt. Teljes kényelem és karácsonyi figyelmesség vette kö­rül a honvéd utasokat. Sokan voltak közöttük, akik most utaztak életükben először ilyen kényelemben. A pályaudvar csarnoka felett a fekete éjszaka fekete ég­boltja; benn a csarnokban irányfények világítottak. Az elsötétítések Budapestet védték az éjszakai légitámadá­sok ellen. A csarnok órájának mutatói kérlelhetetlenül halad­tak előre és közeledtek a 12-es felé. Amikor a két mu­tató a 12-esen fedte egymást, a pályaudvar hangszóró­jában felhangzott a magyar Himnusz. „Isten áldd meg a magyart” — dőlt a hang a hangszóróból; a pályaudvar csarnokában szétterült és ömlött ki a Baross térre, a Tudunk-e ünnepelni? Az ünnep a szívünkben születik, nem a naptárban. Rajtunk múlik, hogy tu­dunk-e ünnepelni, hogy el­rohanó életünkben meg- állunk-e egy pillanatra a jászol, vagy a kereszt előtt, hogy tudunk-e segíteni ab­ban, hogy mások számára is megszülessen az ünnep. December közepén min­den iskola tele van roha­nással és várakozással. Megíródnak az utolsó dol­gozatok, és megjelennek a „vakáció” feliratok a táb­lákon. Jön a karácsonyi szünet! És a szünet előtti utolsó napon már nem na­gyon lehet bírni a gyere­kekkel. A széthulló, értel­metlenné váló napot rég­óta próbáljuk ünneppé ten­ni. Először vidám progra­mok készültek, de néhány alkalom után kifulladtak, elvesztették érdekességü­ket. így jött el 1985 tele. Volt akkoriban egy osztályom, akikkel szemvillanásokból is értettük egymást, ösz- szenéztünk, és együtt dön­töttük el, hogy mi bizony betlehemezni fogunk! So­ha nem felejtem el azokat a boldog perceket, amelye­ket a próbákon eltöltöt- tünk! Szoktattuk a szán­kat a zengő, szépséges er­délyi magyar nyelvhez, próbáltuk a játék moso­..........................................................................iiiiiiuiimiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiimi!. Fe sti pillanatkép 1956-ból |S $ « * Bp., Erzsébet kit 8-11. (New York Palota) T.: 122-9S32 Bp., Somogyi B. u. 2. (Sajtóház) T: 138-4300 Kerepesi útra. A szeretteiket búcsúztató szülők, fele­ségek, gyermekek együtt énekelték a hangszóróval a magyar imát. A búcsúztatók, a hangszóró, és a vonat utasai együtt énekeltek. Mind egy hatalmas hangorkán­ban forrtak össze és áramlott a Himnusz hangja az ün­neplő Budapest égboltja felett. „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt” utol­só akkordjainál a 424-es sípolt és kigördült a pályaud­varról Lavocne kárpáti határállomás felé. A kendők, zsebkendők, a búcsúlobogtatás helyett, most a könnye­ket törölték,, A vonat kerekei együtt csattogtak az éjfé­li misére hívó harangok szavával. Találkozunk-e még? — fordult meg mind a búcsúz­tatók, mind az utasak szívében. Csakugyan, élnek-e még az ötven előtti karácsonyi „szabadságos vonat” utasai? Kelenváry J. László újságíró, volt m. kir. haditudósító lyát és könnyét visszaadni. És gyűjtöttünk mindent: régi éneket és betleheme- zéshez való ruhát. Ma is azzal a betlehemmel ját­szunk, amelyet akkor kap­tunk ajándékba. Amikorra elérkezett a várva várt nap, nemcsak a szöveg szólt szépen, ha­nem az osztály is összébb forrott, Volt valamilyük, amiért megküzdöttek, amiért áldozatot hoztak, valami, amivel egy egész iskolát ajándékozhattak meg. Nagyon szép volt! Nemcsak a betlehemesek játszottak kedvesen, érze­lemgazdagon, hanem a né- ; zők is ráhangolódtak az ünnepre. Igazi karácsony­fa lett a tornateremben ál­ló, feldíszített fenyő fa. Hát így érkezett a ka­rácsony az aszódi közép­iskolába akkor, régen. S így jön ma is. Hagyomány lett az alkalomból, egész karácsonyi műsor az egyet­len betlehemezésből. Ját­szottunk már 18. századi karácsonyi iskoladrámát is. Az évek jönnek, men­nek. A Máriák, Józsefek, Angyalok és Királyok is. Némelyik már a gyerme­kének mesél. De mindig mellettem ülnek a próbán, az ő hangjukat is hallom, amikor a mostaniak szól­nak. (Anyaszívem boldog­sága: már az egyik fiam is köztük van.) Adja Isten, hogy mindig így legyen! Hogy minden évben felhangozhassék a kérdés az utolsó decembe­ri tanítási napon: — Szabad-e regölni? És legyen, aki válaszol: — Szabad! Hönigné Zádor Éva

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom