Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-28 / 304. szám

Karácsonyi muzsika A veresegyházi Cantemus kórus csendben ünnepli fennállásának tizenötödik évfordulóját. (Erről hama­rosan részletesen beszámo­lunk. F. M.) Az évről évre ismétlődő Karácsonyi mu­zsika hagyománnyá vált a nagyközségben. Éveken át a Váci Mihály Művelődé­si Házban zajlott ez a ze­nei esemény, mostanában a templomokba, a karácso­nyi hangulathoz illő kör­nyezetbe helyezték át, de a műsor rendezésében a mű­velődési ház is részt vesz. Ez a — december 19-én, szombaton este 7-kor kez­dődött — hangverseny a református templomban az adventi zene-ének program karácsony előtti utolsó eseménye volt, és nagy kö­zönségsikert eredményezett, mert mintegy másfél szá­zan hallgatták végig a ní­vós műsort. Az adomá­nyok most is a Szent Er­zsébet Szesénysegítő Ala­pítvány céljait szolgálták, és ezúttal meghaladták a 13 ezer forintot. A házigazda, a hangver­seny védnöke, Koczó Pál lelkipásztor, rövid fohász után kedves ünnepi sza­vakkal vezette be a mű­sort, amit Vadász Agnes karnagy — a zene és az ének megszállottja — vezé­nyelt. A műsor természetesen karácsonyi és karácsonyvá­ró művekből állt: Johann Sebastian Bach, Otto Fi­scher, Randall Thompson, Kodály Zoltán, Bárdos La­jos, Deák-Bárdos György, Szervánszky Endre és Far­kas Ferenc művei hangzot­tak el, zömében a Cante­mus kórus előadásában és közreműködött a veresegy­házi Ella művészcsaládból Ella István orgonaművész és Dániel fia oboával, El­la Attila harsonaművész, Bíró Agnes hegedűn és ifj. Gál Béla (a karnagynő fia) gordonkán. A zenei áhítat közben üde folt: a karnagy nő ka­rácsonyi ajándékot adott a legfiatalabb, négyéves hall­gatójuknak, és ekkor éne­kelték, szép ellentétként Weöres Sándor öregek versét, amit Kodály Zol­tán zenésített meg. A befejező szám után lépett a Cantemus kórus elé Horváth Lajos, a Par­lament főlevéltárosa, tör­ténész, aki ez esetben a Veresegyház Kulturális Alapítvány kuratóriuma nevében szólt. (Az alapít­ványt 1990-ben dr. Nán­dori Kálmán helyi fogor­vos alapította százezer fo­rintos tőkével, hogy kama­taiból azokat díjazzák, akik a nagyközség kultú­rájáért cselekszenek, illet­ve eredményeikkel jó hírét, nevét terjesztik.) A kura­tórium határozata szerint a Cantemus kórust ötven­ezer forint jutalomban kí­vánják részesíteni, és ez alkalommal adták át Va­dász Ágnes karnagynak az erről szóló határozatot. A hangversenyen — a Veresegyházon dicséretesen virágzó — ökuménia je­gyében — jelen volt Far­kas József r. kát. plébános is, ott volt Pásztor Béla polgármester és örvendete­sen szép számban a helyi pedagógusok is. Az ökumenikus Miatyánk közös elimádkozása után a nézők-hallgatók emelke­dett karácsonyváró hangu­latban tértek haza, a köz­reműködőket pedig teára várta a pinceklubba az if­júság. Fazekas Mátyás Veresegyház — Okvetlenül légy ma a Parlamentben! Dr. Mester Miklós fog interpellálni a parlamentben, a ti ügye­tekben. Motorhalálában rohantam Mester lakására. Hajnal­ban érkeztek haza vidékről. Zsörtölődő, öreg titkárnője el is mondotta, hogy „miféle” vidékről. Órákon keresz­tül böngészgettem az iroda egyetlen olvasmányát: — „Mit tettem én választóimért?” Nem lehet könnyű feladat, egy lendületbe jött körhin­tát megállítani. Ennél a feladatnál csalt egy dolog lehet nehezebb: leállítani a mézeshetek Niagaráját, egészen a csap-csepegésig, vagy egy szónokba beléfojtani a szót, vagy egy képviselőbe a megszerkesztett panaszt, az in­terpellációt. A „Mester” meg is haragudott. Utánam kiál­totta: „Haragszom!”. Gondoltam magamban: inkább te haragudj, semmint ^Teleki Pál mérgelődjön és egész Magyarbukovina elkár- hozzon és a pokolban maradjon mindörökké. Elhatároztam, hogy a visszaveszekedett interpellúciós anyaggal visszarobogok Teleki Pálhoz. Tudtam, hogy az ötletem gyerekes és egy csöppet sem dicsőségesebb, mint a kutya-egyetemet végzett kiskutyáé, „aki” a küszöbre rakja a patkányt, hogy dicséretet és kockacukrot kapjon a gazdikájától ... Nem kockacukor kellett, hanem jósá­gos szemének simogatása a mi ügyünkön, mely máris el­késett ügy volt, hiszen Bukovinában senki székely nem szántott ezen a tavaszon. Ezenkívül április elsején való­ságos „áprilisi postám” érkezett. Egy bukovinai bead­vány kópiája a miniszterelnökséghez. A nép nevében valaki „követelésekkel” állott elő. Az otthagyandó egy­házi birtokok ellenértékeit követelte. Holott az illető el sem jött velünk, hanem Csehszlovákiába ment, ahonnan „vétetett”. Teleki Pál lelkének új megrázkódtatását érez­tem meg. De azt még távolról sem sejtettem, hogy ma éjszaka lesz a legeslegutolsó találkozásunk?! És szinte én leszek a legutolsó magyar, akivel ezen a földi világon a Jóságnak és a Becsületnek ez a nagyon megsiratott szobra utoljára beszélni fog. Az a kilenckötetes telepítési Napló beszél­jen helyettem, melyet mindennap pontosan vezettem s mely 39 oldalon keresztül írja 1941. április másodikának éjszakai történetét, Teleki Pál halálának titkát. — Amit 1943-ban egyik könyvemben közreadhattam róla, annak felét a katonai cenzúra dobta ki Szabadkán — másik fe­lét pedig a polgári cenzúra. A véletlenül megmaradt né­hány sorból is ötöt a Százezer Szív Sikolt bekötött pél­dányaimba: fekete vonal-szakaisszal kellett átriyomatni, hogy olvashatatlan legyen a világ számára a Magyar Vértanú vallomása, az utolsó éjszakán. Illetlen dolognak tartanám, ha Teleki Pál golyóját ten­ném meg e furcsa Élet-Regényke fájdalmas csattanójá­nak ... Nagy kihagyásokkal, de betűszerinti pontossággal hadd ■ pifpi 'ipa#-' Ki IRACSOi NYI LEVELEK 1992. DECEMBER 28., HÉTFŐ 13 Humánus eljárás volt Tisztelt Szerkesztőség! Lapjuk november 21-i „Levelünk jött” rovatában megjelent „BU 35-16” című cikkük alapján, az esetet kivizsgáltuk és a következő tájékoztatást adjuk: Dokumentációnk alapján megállapítható, hogy a BU 35-16 frsz.-ú autóbusz ab­laktörlő szerkezete romlott el. Az ablaktörlő meghibá­sodása a forgalombiztonsá­gi körülményt — az adott időben — nem zavarta, ezért a gépkocsivezető el­járása humánus volt. Kérjük ennek alapján, olvasóik szíves tájékozta­tását. Tisztelettel: Fuglcvich Rezső üzemigazgató 2100 Gödöllő, Szflbadság u. 8. A bírálók sem tudnák jobban csinálni Én 82 éves öregember vagyok. Ez már a harma­dik rendszer, amelyben most élünk. Közalkalmazott voltam 43 évig. Adóvonalon kezdtem az életpályámat, abból is mentem nyugdíjba 1972-ben. Mint közalkalmazott, so­hasem voltunk a rendsze­rek kegyeltjei, de megél­tünk, nem éheztünk, nem rongyoskodtunk, most sem. Párttag soha nem voltam, és most sem vagyok. Fele­ségemmel 1947 óta élünk Cegléden, 58 éves házasok vagyunk. Van 4 gyerme­künk, 10 unokánk és 9 déd­unokánk. örülünk a nagy családnak. Politizálni sem szoktam. Most jobban van időm olvasni, televíziót nézni, rádiót hallgatni. Ami most folyik az országban, arra már én is felfigyeltem. Nem tudom megállni, hogy néhány mondatban meglá­tásaimat és érzéseimét le ne írjam. Remélem, ebből nem lesz kellemetlenségem, hiszen: szólás- és sajtósza­badság van. Az Országgyűlés ülésein, látva a padsorokat, néha nagyon hézagosak. Lehet, hogy a honanyáknak és honatyáknak olyankor más elfoglaltságuk van, talán bizottsági ülés vagy más. De vajon, akik sorozatosan hiányoznak igazolatlanul, felelősségre lesznek-e von­va, esetleg fizetésük egy ré­szének levonásával. Én az ilyenek helyében lemonda­nék képviselői mandátu­momról. Olvassuk, halljuk, látjuk, sajnos elég gyakran a pártvillongásokat, a sze­mélyeskedéseket, néha meg nem engedett módon. Azt megértem, hogy mindenki a maga, illetve pártja el­gondolását szeretné érvény­re juttatni, de azt meg le­hetne oldani tárgyalások­kal, kompromisszumokkal, és nem veszekedésekkel, így nagyon sok országos ér­dekű ügyek tárgyalásai, majd azok megszavazása elhúzódik, és ezt az állam­polgárok érzik. Ezért sokan közömbösek az ország és lakóhelyük ügyeivel szem­ben annyira, hogy a válasz­tásokra sem mennek el. Ami a fizetéseket és egyéb költségtérítéseket il­leti, gondolom, az úgy van megállapítva, olyan arány­ban, kinek milyen a beosz­tása, illetve milyen felelős­ség terheli az illetőt. Csak sajnos vannak olyan nagy fizetésű emberek is, akik a meggazdagodás céljából vállalják a megbízatást. A fizetések, illetve egyéb jut­tatások megállapítására na­gyobb gondot kellene fordí­tani. Nehogy oda jussunk, hogy ismét 3 millió koldus országa legyünk. Sok példát hallottam. Valamelyik nap vonaton utaztam, és két középkorú férfi többek kö­zött arról beszélt, hogy a televíziónál Vitray Tamás­nak évi 4 millió a keresete, Friderikusz Sándoré pedig 2 és fél millió. E két férfi kilétét nem tudom, de öltö­zetükről ítélve, komoly be­osztásuk lehet... Ismétlem, nem szeretek politizálni, de nagyon kí­váncsi volnék arra, hogy ha azok, a meg nem enge­dett hangon bírálók kerül­nének komoly beosztásba, esetleg kormányra, mit tud­nának jobban csinálni, a 22 milliárd dollár adósság mellett... Zanathy Endre nyugdíjas, Cegléd Gabonatermelés szaktudás nélkül? örömmel olvastam a Pest Megyei Hírlap 1992. december 12-i számának el­ső oldalán, hogy valószínű­leg évtizedekig elnyomott tehetséget (mert eddig a mezőgazdasági szakembe­rek körében ismeretlen volt) fedeztek fel a mező- gazdaság számára — Prácz- ki Istvánt. .. . Többek kö­zött ezt nyilatkozta — szó szerint idézem, mert a klasz- szikusokat csak így szabad: „A pártállam időszakában egysíkúvá vált a magyar mezőgazdaság. Jellemző, hogy a legjobban a gabona- termelés fizetett. Az a mű­velési ág, amihez jószerivel semmi szaktudás nem kell". Az idézet utolsó mondatá­nak mondanivalóját a nyi­latkozó részletesen kifejt­hetné néhány arra érdemes szaklapban vagy napilap­ban (pld. Pest Megyei Hír­lap) párhuzamosan, eset­leg vita keretében néhány olyan gyakorló és elméleti szakemberrel együtt, aki már „látott” az elmúlt év­tizedekben szántó-velő mezőgazdasági dolgozót. Az olvasók hiteles tájékoz­tatása (mert véleményem szerint ez az újság egyik fő feladata) céljából lehetővé kellene tenni olyan szak­emberek véleményének a megjelenítését a gabona- termesztésről. akik életü­ket szentelték e szakterü­let kutatásának, vagy an­nak gyakorlati megvalósítá­sának. Szeretném közelebbről megismerni az „új gabona- termesztés” szaktekinté­lyét, életútját, eddigi ered­ményes munkáját, főleg az elmúlt két évben. Fel lehetne kérni az FM Pest megyei hivatalát, hogy rendezzén fórumot a fenti témakörben. Kérje meg Práczki István urat arra, hogy a hallgatósággal is­mertesse „magvas” gondo­latait. Bizonyára nagy ér­deklődéssel hallgatnák egyetemisták, kezdő mező- gazdasági vállalkozók, ok­tatók, gyakorló mezőgazda- sági szakemberek. Az elő­adó meggyőzhetné őket arról, hogy nem kell tanul­ni, nem is kellett volna, hiszen a gabonatermesztés egy olyan művelési ág, ami­hez jószerivel semmi szak­tudás nem kell. A fórumon még az is elő­fordulhatna (gondolom, az önök általános meglepeté­sére), hogy néhány zavar­ba ejtő kérdést kapna az előadó a cikk teljes anya­gával kapcsolatban. Nem lenne egy unalmas találko­zás, azt biztosan állítha­tom, az ott elhangzottak pedig méltán kerülnének a Pest Megyei Hírlap első ol­dalára ... Tisztelettel: Béres István Szentmártonkáta REGENY NÉMETH KALMAN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 34. álljon Itten egy Napló hűségességében Teleki Pál utolsó éjszakája: „1941. ÁPRILIS MÁSODIKA, SZERDA Történjék akármi, ismétcsak hozzá megyek, Teleki Pálhoz. Erre feljogosít az a vérveríték, amitől megkímél­tem egy visszavonatott interpelláció árán. Arra gondol­tam, hogy jobb lesz délben, a déli órákban. Incze Péter sem lehet ellene, hiszen íme, egy szárazménkű, egy in­terpelláció édes egygazdáját nemde, elkerülte?! Az elő­szobában valami Pallovich Pállal ismerkedtem meg, mi­niszteri titkár, telefonja: 120-593. Kérte, hogy hívjam. Délután hazajöttem és bámulatos finom-vegyes posta várt reám. Andrásfalváról ostoba kópiája egy ostoba be­adványnak, mely a címzettet, Teleki Pált gúnyolja. Mi- chalache, román miniszterhez hasonlítja, aki szerinte, didaktikus leveleket írt a román gazdálkodás reformjá­ról, gépet és szerszámot pedig elfelejtett adni... stb., stb.... Kéri a magyar miniszterelnököt, hogy az ő falu­jában zavart és hazatérési lázakat ne csináljon. Másodiknak egy bukaresti levél. A bukaresti magyar követségről báró Czikán Zichy Móric azt írja, hogy repü­lőgépen jön Budapestre a mi ügyünkben. Várjam szülei­nek lakásán, Dezső utca 20. szám alatt. Rendkívül fon­tos beszélnivalói vannak velem. TELEPÍTÉSI NAPLÓM, III. kötet. — Apr. 3. Zichy báró bukaresti borítékjában egy jóízű melléklet is volt. Kedves levélben kérdezi Molnár Géza, az isten- segítsi öreg tanító: — Mi lesz a túlvilágon, Magyarországon a vén tanyá­tok nyugdíjával, továbbá: mikor vágnak le münköt az akasztófáról?... Angyali Édesanyám levele is megjött. Zálognak maradt Bukovinában az én hős, türelmes, bátor Anyám. Közöttük vezérkedik. Minden harmadik napon hosszú levelet ír. Egyik mondata sir. A másik ne­vet. Ma a falum lázáról s Huszár Hajnalka haláláról ír, aki a harangozómnak volt a kisleánya. — Hajnalka tegnap halt meg tüdővészben. Utolsó éj­jelén veled álmodott, drága fiam! „Képzeli-e, édesapám — mondta boldogan az apjának, Vilmosnak —, képzeli-e, Kálmány-paprúl álmodtam. Értem jött, hogy kórházba vigyen. Hogy a kendtek Hazamenésit még én is megér­hessem ... — Lázában beszélt szegény Hajnalka, de itt most mindenki lázban beszél és lázban cselekszik, azaz semmit sem csinál; csak a postádat lesi. Látnád csak a kucsmás, román levélhordót azzal a bőrkályhával a fe- jebúbján az alácsukott örök-sötétséggel. Ötvenen is kö­rülveszik, amíg a házunkhoz ér a friss levelekkel. Ügy kísérik, mint egy elcsípett gonosztevőt... A zsebrevágott levelekkel és az elrekedt interpelláció szétszakított darabkáival Teleki Pálhoz indultam. Gás­pár Marcit is felvettem, az lstensegítsi, vidám öregbírót, aki az Erdőskárpátokon keresztül szökött, hogy nekem segíthessen ebben a képtelen és vértelen és végtelen harcban. Teleki Pál Igen szereti a vidám, vén Marcit. Csupán egy rossz szokását nem állhatja. Akármiről tárgyalunk s akármivel bíztat minket Teleki Pál, a vén Marci fel­ugrik, mint egy rozsdás-rugó a rongyos-dívány rongya alól: „— Hopp, álljon csak meg, kegyelmes úr! Tegyük ezt mindjárt írásba, hogy el es higyjük s el se felejcsük .. .” S máris nyálazza a plajbászát, amit az abaposztós nad­rág hasítékából kapar elő. Amikor a sikló felrántott minket a Sándor-palotához — akkor éppen két rejtélyes civil hagyta el Pallós Lajos főportás szobáját. De más is várt még Teleki Pálra egy pecsétes levéllel. Erre a levélre mondta Teleki, amikor felbontotta: — No, megjött a halálos ítéletem ...! Sokáig, igen sokáig vártunk Teleki Pálra. Pallós főpor­tás azt mondta, hogy a cserkészek szentgyakorlatán van. Kilencre fog hazatérni. Vártuk a Vasturul alatt, a Vár sarkán. Néztük onnan sokáig a pesti Dunának csillogó, esti panorámáját. Mindaddig, amíg az őrszemes rendőr pisszegett: — Jön ...! A sikló felől jött ő is, úgy. mint máskor. Ilyenkor a Hunyadi-úton elbúcsúzik a kocsijától. Vadász nevű ko­pasz detektívjét elzavarja aludni. A siklómenti keskeny járdás-lépcsőt szokta használni. Ez a tornája. Rövid a vacsorája. Aztán esti sétára megy, amire március tizen- nyolcadikún engem is elvitt. A szokott irány: Üri-utca, a Nádasdi laktanyáig. Visszafelé: Tárnok ut­ca. A helyőrségi templom becsukott ajtaja előtt egy ki­csit megáll. Elmélkedik. Továbbmegy. Egy őrszemes kí­séri csupán, húszlépés távolságról. Ha Teleki Pál elérte már a volt budai Német-színházat, a Sándor-palota köz­vetlen szomszédját, akkor az őrszemes visszaáll a helyé­re, a nyomorék kicsi közbe a két ház között. Innen csak a harmadik ablak az alacsonyemeleten a Teleki Pál rej­tett piciny dolgozó-szobája. Teleki Pál elképedt amikor minket meglátott: — Nahát — mondta, unalmas bosszankodással, mely idült fejvakarásnak is beillett —, nahát, maguk nagy­szerű időt választottak —, ráérő emberek! (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom