Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-16 / 296. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP 1992. DECEMBER 16., SZERDA A TÁP1ÓK ÖLELÉSÉBEN A sági torony messzire ellátszik Nagy bajban lehettek a tá- piúságiak a török kiűzése után, amikor pap és templom nélkül maradtak. Keresztelni, temetni, beteget gyógyítani csak a tápiósze- csői plébános segítségével tudtak. Am az újjáépítéshez — elsősorban a tehetősebbeknek — tégla is kellett. Ilyen okból telepítettek ide cseheket, akik mellesleg sörfőzési tudományukat sem hagyták otthon. Noha szükség volt rájuk, a falu nem fogadta be őket könnyen: az Alsó-Tápión túl ezért alakult ki — szemben az innenső Üregfaluval — Csehország. Ám az újat, a fejlődés — mondhatnánk polgárosodás — csíráit óhatatlanul elvetették az idegenek, hogy aztán maguk is visszavonhatatlanul ságiakká váljanak. Sokan úgy tartják, hogy a mostani történelmi szituáció és az akkori között akad némi hasonlatosság, noha biztosan áll a falu legmagasabb pontján az 1825— 27-ben épített templom, s ennek tornya a legláthatóbb eligazodási pont a Ságra tartónak és onnan elmenőnek egyaránt. Tölgyesi Miklós személyében pedig saját plébános szolgálja Istent és a híveket, hogy ne szoruljon senki megint a szomszédba. Csakhogy a történelem mintha ismételné önmagát, az ellentmondásaival, küszködéseivel együtt a falusi idill mögött most ugyanúgy ébredezik Tápióság, mint egykor. Zsiger mellett főútvonal Visszatekintés nélkül persze üres rébuszokká válhatnak e mondatok. Ám előbb — mert lelkemre kötötték — tisztázni kell: ez a Tápióság nem az a Tápióság. Egyfelől ugyanis földrajzi értelemben vett kistájegységről van szó. amelyet az Alsó- és Felső-Tápió által közrefogott dombok szegélyeznek. A Mendétől Uj- szászig terjedő, mintegy 78 ezer hektárnyi területen 18 település osztozkodik. Ezek egyike Tápióság, az Alsó- Tápió két partján csendben megbúvó kisközség. Közel 2400 lélek számára azonban itt van a világ közepe, ahol él. boldogulni akar, ezért megy el s tér vissza otihoPapp Károly emlékművénél mindig friss a virág (Hancsovszki János és Erdősi Ágnes felvételei) nába naponta. Mert amolyan „alvó falu” Ság, hiszen a hamis megváltónak bizonyult szocialista iparosítás óta egyfolytában ingáznak az idevalósiak, az 1200 munkaképes korú felnőttből mintegy 700-an. Fel, le, oda, vissza: busszal a tápió- szecsői vasútállomásig, onnan vonattal Pestre, késő délután ugyanígy haza, Ságra. S hogy a már idézetteken túl mit takar a falu múltja? Mintha nosztalgiáról árulkodna az a térkép, amit a községházán nyilván nem véletlenül mutattak meg, s amiről Kun László pedagógus — a szomszédos Szecsőn tanít — sági hely- történész beszélt és megírt a helyi „Sági Üj-Ság” című lapban. A térképen látható: a mai község lakott területétől három kilométerre áll az úgynevezett Török- híd, ami nem török ugyan, de tény, hogy egy fontos korabeli földutat kötött ösz- sze. Ez az út Gyömrő főutcájának meghosszabbításaként Gombát megkerülve Tápióbicske főutcájaként folytatódik. Pontosabban folytatódott, hiszen valamikor ez volt a Budapest— Szolnok főútvonal. Főútvonal bizony, s ennek maradt nyoma a sági zsigerekben, lévén, hogy Zsigerpuszta jelentette akkor Ságot az ország ütőere mentén. Ezzel szemben később minden jelentősebb útvonal elkerülte a települést, ami ugyan nyugalmat hozott, másfelől az itteniek esélyeit rontotta a nagyvilág felé. Nem érinti Ságot a Szolnok—Budapest vasútvonal, ugyanúgy, mint a Tápióbicske—Pánd —Monor aszfaltút sem. Az egyetlen köldökzsinór sokáig a tápiószecsői vasútállomásig ért. Tápióbicskével hét kilométeres földút kötötte össze, amit aztán csak 1979-ben aszfaltoztak le. Egy ideig az is félbeszakí- tottan maradt a falu határában, addig tartott ugyanis a központi költségvetés takarója. Tápió-vidéki lokálpatrióták sokféleképpen bizonyítják, hogy a kistájegység amúgy is Pest megye peremére szorult az elmúlt évtizedek keményen kézivezérelt, egyirányú területfejlesztésében. Tápióság e perem megbújt, elfelejtett vagy ritkán elővett maradéka, ingázó emberek egyszerű szálláshelye lett a fejlesztési koncepciókban. Amit előbb-utóbb megunnak az ittlakók, s öntudatosan masíroznak majd a komfortos nagyvárosi munkásnegyedekbe, elfelejtve csapot-papot, múltat, szokásokat, kialakult életformát — gondolta a hatalom. Példa erre a Keglevich-kas- tély története, amelyről Janosik Béla, az általános iskola igazgatója és felesége mesélt, de nem találkoztam Tápióságon olyan emberrel, aki az ügyet szóvá ne tette volna. Mert a kastély jelentette egykor a falu közepét, díszét a Tápióra lejtő domboldalon. Ybl Miklós tervezte, körülötte hatalmas park, ősfákkal, azon túl gazdasági épületek, cselédházak, a falu magja. A kastélyt széthordták — Gyönyörű, tölgyfából faragott lépcsők — mutatja a fényképen Janosikné, Pillanatkép az örcgfaluból amelyen azonban már megviselt állapotban látszik a jobb sorsra érdemes épület. — Bizony, hagyták ebek harmincadjára, „szocialista megőrzésre” széthordani... — A történethez hozzátartozik — meséli Janosik Béla —, hogy az ötvenes évek derekán a kastély parkjában hosszas utánjárás eredményeként iskola- építés kezdődött, ami 1958. szeptember elsején készült el. Jól beleillik a környezetbe, ezt kikötötték. Hat tanteremhez járultak hozzá, mert nyolcnál már a tornaterem sem hiányozhat az előírás szerint. Két év múlva elő volt irányozva egymillió forint, hogy a még meglévő kastélyt újítsuk fel, alakítsunk ki benne tornatermet, szolgálati lakást, politechnikai termet. Csakhogy lefújtak mindent a tsz-ek szervezése miatt, oda kellett a pénz... A kastély tovább pusztult, majd 1964-ben a Tápiósze- cső és Vidéke Földművesszövetkezet lebontotta. Hogy miért a szecsői szövetkezet? Mert a ságit hozzácsatolták, az épületet pedig oda telekkönyvezték. Nekünk innen kezdve semmi közünk nem volt hozzá. A torony maradt meg. amit megemeltek, tartályt raktak bele s ma is víztoronyként üzemel. A tsz-esítés miatt nem épült fel a művelődési ház sem.., A fejekben nehéz rendet tenni Később a falu másik gazdasági és foglalkoztató bázisát, a sági Kossuth Tsz-t sem hagyták meg önállóan. A tápióbicskei és pándi szövetkezetekkel 1974-ben házasították össze. Az egyesüléskor 2360 hektár sági földet vitt be a félezresnél nagyobb tagság. Most 120 ember a nyugdíjas, húsz körül lehet az aktív sági tsz- tagok száma. — A nép háborgott akkor — emlékezett vissza az eseményre Koncz Péter, sági nyugdíjas földműves, majd ingázó —, mégis Bicskéhez csatoltak bennünket! Ez a vélekedés, és hangulat jellemzőnek tűnik. Ám a falu kálváriája ezzel nem ért véget. A nyolcvanas évek megalomániás központosítási törekvései kis híján teljesen a szomszéd faluhoz olvasztotta Ságot. Ottani közigazgatással persze — ha már a tsz-iro- da is átkerült. Dr. Samu János polgármester szerint azonban nem tettek eleget a „megyei elvárásnak”, azután pedig változott a helyzet... — Mindezt nem hoztuk a közvélemény tudomására, annyira anakronisztikus volt az egész — teszi a történethez utólag. — Sose járt össze a két falu, már csak az út miatt sem. Nagykátára, a járási székhelyre is Szecsőn keresztül vezetett az út, nem Bicskén át. A település gazdasági szerepének megszűnése súlyos következményekkel járt, hiszen minimálisra csökkent a helyben foglalkoztatottak száma: a kis létszámnak munkát adó varrodán és famegmunkáló kft.-n kívül csak az önkor- ntányzat foglalkoztat dolgozókat, eközben másfél száznál több a munkanélküli. A jól kvalifikált munkaerő elment, megkezdődött a szellemi kizsigerelés, csökkent a népesség: míg 1965-ben 3000 volt, ma csak 2347-en élnek itt. Gulyás Károlyné jegyző kapásból mondja: az idén eddig 46- an haltak meg, 38-an születtek. A polgármester azonban biztos forrásból tudni véli, hogy ketten még születnek, javul tehát az arány. Különben pedig az olcsóbb lakás, megélhetés reményében jönnek Pestről a betelepülő idegenek: hét család ebben az évben, tavaly ugyanennyi. Beszélgetésünk napján egy Kárpát- aljáról érkezett házaspár tette le az állampolgári esküt a hivatalban, de él már Ságon vajdasági és erdélyi magyar is. A rendszerváltás az ilyen kiszolgáltatott, kisebb falvakban sem történik meg egyik napról a másikra. A fejekben nehezebb rendet tenni, a falusi viszonyokban még inkább. Önkormányzati gerjesztésre sem sikerült a tsz-kiválás, mert akik a lépést vezethették volna, nem mertek kockáztatni. ÁFÉSZ-működtetésű bolt viszont nincs Ságon, de Nagykátára fizetik a vállalkozók a horribilis bérleti díjakat, miközben senki nem fejleszt. Félő, hogy a boltok a kastély sorsára jutnak. Hatvan vállalkozó él itt: a falu jövője szempontjából rajtuk, s a helyi értelmiségen múlik a legtöbb. — Nincs összefogás közöttünk — kesergett Lacz- kó József teherfuvarozó, útépítő vállalkozó, a közélettel gyakran foglalkozó kevesek egyike. — Van, aki kapaszkodik, a másik irigykedik, a harmadiknak pedig már nagyobb a mellénye, kapitalistának tartja magát... — Azt hallottam a pedagógusokról, hogy mintha túlzottan bezárkóznának az iskola falai közé — jegyzem meg Janosik Bélának, az általános iskola igazgatójának. — Nem így látom — vitatja azonnal az állítást, noha szemmel láthatóan az nem éri váratlanul. — Mi igenis nyitottak vagyunk, nem csupán nevelünk, tanítunk, korábban sem csak így tettünk. Most is mindent úgy csinálunk, mint eddig ... Hát ez lehet az, mondom magamban, s figyelem a hosszú listát színházlátogatásokról, kirándulásokról, idegen nyelvek oktatásáról. — Nincs olyan erő a faluban — a baráti kör sem az, mert fölülről szervezték —, amely gondozója, felhajtója lehetne a falu meglévő értékeinek — fogalmazza meg Janosikné az általa vélt lényeget. — Aki, ha elhatározza, hogy falumúzeumot akar, azt ki is járja, rámozdítja a falusiakat, a lelkűkre beszél, „cipeli a citerát”... — Csak a kör elnöke nem lakik itt —— vetem közbe —, de ő is Ságon született, hazajár. — A helyettes sem ismeri még a települést, az embereket, évek kellenek hozzá! Nemrég költözött ide ... A példaképek nyomában A cseh téglaégetők sem ismerték a sági földet érkezésükkor, mégis megtalálták a jó agyagot — gondoltam végig a dolgot, majd Nagy Jánosné keresésére indultam a Szentmártonká- tai úton. Egyike ő annak a 700 sági inágzónak, aki naponta utazik a fővárosba, s vissza. Hajnali fél négykor indul. Olvastam nyílt levelét a helyi újságban, amit a polgármesterhez írt. Cseréltetné már ki a rossz villanykörtéket, de előbb nézzen ki hajnalban a buszmegálló felé, legyen tapasztalata az ingázók sötétben való botorkálásá- ról... — Nem bántani akartam én, csak nyíltan hozzáfordultam a problémánK- kal. Szidjam tán a háta mögött, mikor nem is tud a gondunkról? Nem jött el, de megcsináltatta a világítást! A szókimondó, egyenes beszéd nem gyakori még a helyi nyilvánosság fórumain. Ügy tűnik, elszoktak tőle a ságiak. A képviselők nem szívesen mondják el véleményüket az „Újságában. Pedig sokat tettek az elmúlt két évben, többet talán, mint azelőtt 40 év alatt. Vezetékes ivó- vízhálózat készült, impozáns tornacsarnokot építenek, orvosi lakásból klubházat alakítottak ki: főállásban dolgozik a vezetője, szervezi, szervezné a közösségi alkalmakat. Mészárosáé Kun Andreától tudom: nincs könnyű dolga .. . Tápióságon a templom alatti kriptában temették újra ebben az évben dr, Gzettler Jenő egyetemi tanárt, az ötvenes évek egyik koneenciós perének áldozatát. Tavaly novemberben szobrot állítottak dr. Papp Károlynak, a falu geológustudós nagy fiának, s róla nevezték el az iskolát. Papp Károly példája, nagysága hatja ma át Tá- pióságot. Ő a legbiztosabb eligazodási pontja napjainkban a sági embereknek. No meg a templom tornya, amelv innen mesz- szire ellátszik ... Tóth Ferenc Szííkebb hazánk kincse A Pest Megyei Hírlap cs a Családi Ház című folyóirat közös rovata. Elpusztult kúriáink egyik szerény, de mégis szomorú maradványa az a nyolcszögletű torony, amely ma Tápióságon fogad minket. A tápiósági kúria nem volt sohasem fényes, nagyvonalú épület, de a településeinket meghatározó vidéki kúriák, kastélyok láncolatának egy jellegzetes példája volt, amely a török pusztítás után újra benépesült fal- vaink és községeink föld- birtokos hálózatának eredményeként alakult ki. Tápióság ugyanis a török időkben teljesen elpusztult. Csak 1710—1728 között települt újra. Ekkor több főúri birtokosa volt. (Köztük Esterházy Antal is, aki az r. k. templomot építtette.) Később a legnagyobb birtokos Tápióságon a ICegle- vich család lett. Ez a hor- vát eredetű, bárói, majd grófi rangra emelkedett gazdag család 1789-ben egyedül Pest megyében több mint tizenkét és fél ezer hold fölött rendelkezett, Tápióságon pedig 972 hold földje volt. Az itt épült első kastélyukat. Vagy inkább kúriájukat az 1783. évi katonai felvételen már jelzik. Ennek az első kúriának a tartozéka volt a ma is álló torony. Csak később, a kúria 1850 körüli átalakításakor kapta ívsoros párkánydíszítését, amely barokk jellegét megváltoztatta. Ekkor ugyanis Kegle- vich Béla megbízásából Ybl Miklós romantikus (eklekti- záló) felfogásban átépítette a kúriát. Az épület 1944—• 45-ben erősen megsérült, belseje elpusztult. Az egyik hátranyúló szárnyrészében iskolát rendeztek be, a többi romos részt, a torony kivételével elbontották. Utolsó tulajdonosa a háború előtt á Szirmai család volt. Pamer Nóra
