Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-15 / 295. szám

14 PEST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY ULLÓ levele Egyáltalán nem csodálko­zom azon, hogy régi elv- társék — akik mégiscsak a megszálló erők elveinek és fegyvereinek voltak társai — nehezen viselik el, hogy eddigi életük elvei téves­nek bizonyultak, és ez tár­sasviszonyaikban is hátrá­nyossá válhat. Őszintén mondom, ag­gódom is értük — hiszen nem kevesen voltak —, bár ők egyáltalán nem ag­gódtak értem — értünk —, amikor tönkretenni igye­keztek. életünket, nem is kevés sikerrel. Mégis: már a rendszer- váltás előtt, és utána is még jó ideig a megbéké­lést hirdettem, hivatkozva a magyarság összérdekeire: használjuk ki a szerencsés történelmi pillanatot, fog­junk össze minden terüle­ten és mindenképpen. Kitárt, ölelésre szánt ka­runkat Don Quijote-i nai­vitásnak vették, mert ami­kor tapasztalták, hogy első független kormányzatunk egyáltalán nem akar visz- szaütni, hanem az egyete­mes szeretetne, a magya­rokra mindig jellemző testvériesülő érzésekre hi­vatkozva a béketűrést hir­dette meg — nos, akkor felocsúdtak az elvtelen­társak, és megindították dupla-ballábas hadjáratu­kat kormányunk ellen. Hi­vatkozási alap volt és van bőven, hiszen piacaink összeomlása, a szerkezetát­alakítás és a szörnyű adós­ságállomány nyomán szin­te elviselhetetlen temet kell cipelnie mindenkinek, leginkább a dolgozó mil­lióknak. Elvtike-tátikák pedig nemhogy meghúzták volna magukat, hanem elkezdtek csipogni, áriázni, majd tombolni; az oroszok kivo­nulásakor a Népszava ve­zércikkben gúnyolódott: minek ide harangzúgás, hangos ünneplés, mire va­gyunk olyan boldogok, hi­szen az oroszok maguktól mentek ki! Nos, nem maguktól men­tek ki, bár ez a harc meg volt víva már ’56-ban, és a cikkíró örömére tragiku­san ért véget. Azt is elhi­szem, hogy a Népszava jobban örült volna annak, ha maradnak. Igazán nem is értjük, miért nem men­tek velük, most vígan ma­sírozhatnának a Vörös té­ren, ordíthatnának Jelzin ellen, magasra tartva sikí­tó gyermekeiket, akiket nem átallották hol Sar- lócskának, hol Kalapácsocs- kának elnevezni. sa ír a köztársasági elnök személyéről... Ugyanakkor nem értem önt, hogy eltű­ri a lapjuknak nem sok di­csőséget hozó becsmérlő ol­vasói levelek közlését.. A Magyar Hírlap — egyik — parlamenti tudósítója ’89 karácsonyán/!) interjút készített — no, kivel? — Marosán György elvükével, aki annak idején büszkén hirdette, hogy a szovjete­ket ’56-ban ő hívta be. Az interjú szövegéből felzeng az üzenet: újból kezdődnek a mozgalmi élet szépségei, mert jön a köménymagle- ves-korszak. A bárgyú szö­veg mellett Buci Gyuri nagy méretű fotójában gyönyörködhetett a megsza­badulásra áhítozó közönség. Mindezt csak azért mond­tam el. hogy a hozzám ér­kező számtalan bátorító és fennen lobogó levél között akad bizony — ha elvétve is — néhány hulló — le­hulló —, nagyon rosszaka- rat-sárga írás is, ami azt bizonyítja, hogy íróik mély­ségesen felháborodnak azon, hogy nem ők uralják a magyar eget és földet. P. Éva írja Vödrös Attila fő- szerkesztőnek: „...kérje­nek elnézést azoktól az ál­lampolgároktól, akiket láö- szagú jelzővel illettek .,. Megdöbbentett az a tiszte­letlenség, ahogy munkatár­Kedves P. Éva! Lábsza- gúnak nem mi neveztük saját magunkat, hanem egy tisztes belvárosi entellek- tüel, Göncz Árpád feltét­len híve tisztelte meg. így a vidéki magyarságot, és annak népi irodalmát, mi csupán átvettük ezt a jel­lemzést, megjegyezve azt is, hogy a városi filoszok sokkal kellemetlenebb sza­got árasztanak, mint a jó­val egészségesebb mu- csaiak. Arról nem is beszél­ve, hogy a magyar kultúra legnagyobbjait a vidék ad­ta, és nem a város; a leg­modernebbeket is! írja még: „Egy újság népszerűsége nem hiszem, hogy azon múlik, hogy egyeseket sértő irományo­kat közölnek. Hanem a megfelelő színvonaltól, amely régebben jellemezte az újságjukat”. Mi nem sértegettünk sen­kit; de jogunk van kijelen­teni véleményünket, ak­kor is, ha ez történetesen nem egyezik az önével. Hogy lapunk régi színvona­lával rokonszenvezik, azt mi természetesnek tartjuk, hiszen ragaszkodik régi eszmerendszeréhez. Egyéb­ként Önnek nem tetsző iro­mányainknak köszönhetően lapunk olvasottsága tete­mesen megnőtt, ami nem zárja ki azt sem, hogy ön jól érezze magát, hiszen bőven gondoskodik erről a szemellenzéki sajtó, mely gátlástalanul becsmérli a magyar kormányt, és annak nagyon nagy önuralommal rendelkező vezetőjét, ter­mészetesen az önnek tár­szó stílusban. R. Tiborné váci olva­sónk is felettébb dühös rám: „Kikérem magamnak, hogy nevemben bármilyen politikai kijelentést te­gyen... Kijelenti: a más­ság-propaganda kezd min­denkinek az idegeire men­ni. Közlöm, önnel, én örü­lök, hogy végre beszélhe­tünk a másságról, a több- szólamúságról, nem csak a múltra emlékeztető szócső­ből zengő egyszólamúság- ról.” veimre úgy reagál, mintha azok nem is lennének, nyil­ván a másság megszállott­sága következtében. Hát ez az. R.-né úgy kép­zeli el a többszólamúságot, hogy minden szólamban az ő szólama szól számlálatla­nul. Az én másságomat esze ágában sincsen tudomásul venni, mint ahogy a ma­gyar nemzet történelmi ha­gyományait sem veszi fi­gyelembe, ugyanis a más­ságról nem beszélni kell — különösen nem azoknak, akik ezzel felettébb gya­nús szándékokat takargat­nak —, hanem a cselekvés mutatja fel, hogy valójá­ban mi is lakozik a sok be­széd mögött. A másság tisz­telete annyira természetes volt történelmünkben, hogy mindmáig fel sem tűnt: mennyi nép és népcsoport vészelte át a történelem vi­harait a magyar nemzet védőszárnyai alatt, amíg mi véreztünk a mindenkori nagyhatalmak megsemmisí­tési törekvései elleni har­cokban. R.-né az én tapasz­talataimat ne kérje ki ön­magának, mert az úgyne­vezett másságkampány va­lóban az idegeire megy min­denkinek, mint ahogyan az idegen szép című far­sangi maskara is, amiről már megírtam, hogy mi bi­zonyára azért vagyunk szé­pek, mert kezdünk idege­nek lenni saját hazánkban. R.-né környezete nyilván­valóan más; az enyém or­szágos. „Hová lenne művelt vilá­gunk, ha minden egyes egyetem vagy kulturális in­tézmény alapkőletételéből politikai tőkét kovácsol­nánk?” — Hát ez az. Ez is — az. Eltekintve a felet­tébb mindenekfelett álló hová lenne műveit vilá­gunk kitételtől, miért nem méltóztatott észrevenni, bogy pontosan Göncz Ár­pád csinált politikát, még­pedig eléggé alacsonyát ab­ból a bizonyos a lapkőleté­telből. Szavait idéztem is! kintem magamat, különösen ma, amikor szinte elölről kell kezdeni többször is megakasztott történelmün­ket. De hadd jegyezzem meg, hogy ilyen meghalá- . rozásokkal azért ritkán találkoztam: útkeresés sza­kaszában leledzik. Ez leg­alább Olyan szép, mint amilyen idegen — a nyelv­től. Mint levelének vége )s: „P.s. (jelentése: Utó­irat!. ..)”. Kedves R.-né, P. s. any- nyit jelent, mint post scriptum. Tanítói indulata viszont az írásbeliség előt­ti időket kívánja megsze­rettetni velem. Mintha meglévő egyete­meink nem lettek volna minden időkben példasze­rűéi! az egyetemességet il­letően. R.-né cáfolhatatlan ér­Magukra maradottak Mára magára maradt a létező háromezer magyar falu Magyarországon. Előttem, az asztalon az adventi koszorú, négy gyertyával. Három már csonkig égett. Reménységet már csak egy nyújthat. Ketyeg az óra, múlik az idő és égnek gyertyáink, ég az életünk is. Napok óta hallgatom a magukra maradt szövetkezeti állampolgárok riadt, tanácstalan kérdéseit: mi lesz ve­lünk? Szóljunk a falu népéről. Beszéljünk a hatalom nél­küli állampolgárokról, akiket most már láthatóan és nyilvánvalóan a bizonytalanság és a kisemmizés vár. So­kasodnak a vérlázító hírek, az 1992/1. és az 1992/11. tör­vény sunyi végrehajtásáról. Az új szövetkezeti törvény­ről és az átmeneti törvényről van szó. Egyszerűen szólva és szó szerint írva: kilopják a földet és az Összekínlódott vagyont a volt tsz-tagok alól. A görnyedésig, vesebajig, ízületi bántalmakig. infarktusig megdolgozott; 30 éven keresztül traktor nyergében összehozott, a hajnali 2 órai keléssel meggyötrődött mezőgazdasági vagyon a szövet­kezetekben ebek harmincadjára került. Sokasodnak a bi­zonyítható információk a Piacfejlesztési Alapítvány, in­gyenes jogsegélyszolgálatának dokumentációjában a legújabb kori föld- és vagyonrablásokról. Helyrajzi szá­mok és -nevek tanúskodnak. Széthordott közösségi va­gyonok történetei döbbenetes képet rajzolnak a század legnagyobb hazai „földforradalmáról”, mely szégyenle­tes, latin-amerikai „gazdálkodásba” is torkollhat. Lássuk a példákat. Gazdag téészelnökök. főmérnökök és vezető­ségi tagok 50-60 %-os áron vásárolják a vagyonjegye­ket; tájékozatlan, bizonytalan, filléres gondokkal küsz­ködő öregektől. A Magyar Rádió fizetett hirdetésekben harsogja, állami és privatizált cégek, külföldi nepperek és hazai fosztogatók 60-70 százalékért vásárolják a kis­ember kárpótlási jegyeit. Ezek értékét törvény állapítot­ta meg. Ám mégis az új földesurak, a régi gátlástalanok érzik, hogy tehetik. A kormány a bohóckodó Hankiss-sal, a liberális cinkosokkal, Dunacsúnnyal és Szerbiával van elfoglalva. Nem több mint kétezer hazai, prepotens túl- ■ fejlett hipofízisül vibráló liberális kolompost egyáltalán nem érdekli a Kárpát-medence és az ott .élők sorsa. Sőt! ígérgettek a szabadságról ’89-ben és ’.90-ben. ’92 telén embereik révén liberál gátlástalanságukkal fosztogatni kezdték a falvakat. Jönnek a hírek! Az egykori téeszelnökök és holdud­varuk lakájai 2-300 hektárokat gyűjtöttek be maguknak. Jönnek a hírek! Már 4-5 évvel ezelőtt dunántúli szo­cialista mezőgazdasági nagyüzemek termőföldeket ját­szottak át ismeretlen nevű vállalatoknak. Ezek értékéből meg 40-50 millió értékű balatoni villák születtek. Az ir­datlan vagyonokat sehol nem találni a téeszek vagyon­iistáin. Nem hallani ezekről, ezek értékéről a közgyűlési beszámolókon. Nem is, mert átlényegültek magánva- gyonná. Ki számol el a vértesaljai termelőszövetkezet­ben, a balatonkenesei és balatonfüredi ingatlanokkal? Ezek jog szerint a mezei tagok tulajdonát képezték. Ki számol el a híres-hírhedt Óbuda Téesz mezőgazdasági művelésből kicsencselt földjeivel? Ez a föld a tagságé volt! Most vajon kié?! Ki számol el az őspalotaiak fóti téeszbe pofozott vagyonáról? Mi történik Vecsésen? A veesési mezőgazdasági kultúra évszázados. A tagság szel­lemi tulajdona. Divatos szóval azt is mondhatnánk: a veesési svábok és magyarok szellemi apportja. De kié lesz a föld Vecsésen? És kié a több százmillió forint ér­tékű üzem ? Vajon kik félemlítik meg és kik tartják tájékozatlan­ságban az embereket? A sajtó, mely a rendszerváltás hajnalán jeles szerepet vitt, elkövette az árulást. Tipikus cserbenhagyás. Legyen a magyar sajtó szégyene, hogy a XX. század legnagyobb átalakulási lehetőségét eladta („a nagy médiások!”) némi külföldi ösztöndíjért és dollár­ban felszolgált vacsorákért. Szégyen, hogy némely téesz- elnök, aki korábban megtapasztalhatta saját bőrén a cser.venkánék és háribélák kommunista-feudalista sa­nyargatásait és sarcolásait, börtönbüntetéséit — most ugyanezt fosztogatással fizetik meg volt munkatársaik­nak. Most ők lopják ki egykori sorstársaik alól a földet. Ősi szavakkal élve: égbe kiáltó bűn! Ne feledjék: Isten malmai lassan ugyan, de őrölnek. Az időzavarral küszkö­dő kormány, az időnként zavaros parlament, lehetőségei­hez képest igyekezett gondoskodni a törvényekről. A cég­bíróságok kötelesek a szövetkezeti átalakulások törvé­nyességeire ügyelni. Egyre több helyről hallani, hogy a magukra maradt egykori téesztagok azt a tanácsot kap­ják: próbáljanak meg a törvénysértést elkövető elnökök­kel, vezetőséggel egyezkedni. A cégbíróságok dolga és kötelessége a törvényesség betartatása, nem pedig jó­rossz tanácsok osztogatása. Ömlenek az információk, az önkényeskedésekről, a va- gyonkaszálásról. Baj lesz belőle, még nagyobb, mint amennyit ma látunk mindenből. Asztalomon az adventi koszorú. Három gyertya már csonkig égett. Reménységünk a maradék egy szál gyer­tyában töretlen. Reménységünk a törvényesség, melyet kegyetlenül — következetesen be kell tartani. Egyébként mehetünk vissza ... a semmibe. Győri Béla „Ogy vélem, még a kez­dő újságírói útkeresés sza­kaszában leledzik!” — ír­ja. Nos, eltekintve harminc­éves betűvetői mániámtól, mindig is kezdőnek ts­Ezek után szívből , üd­vözlöm kedvenc városomat, a gyönyörű Vácot. És nem akarok senkit megsérteni, de nem állhatom meg, hogy ne idézzem Nagy Feró hí­ressé vált dalát: Hull az elvtárs, mint a légy. Sajnos maradt még elég! Baiaskó Jenő Miért csalódtam az ellenzékben ? Azzal kell kezdenem, hogy az elmúlt 45 eszten­dő nekem a negatív töltetű élmények tömegét jelentet­te: filléres gondok közt vergődést, sokéves börtönt, majd jó néhány esztendőt a társadalom megbélyeg­zettjei közt. Amikor a nyolcvanas években kezd­tem felfigyelni az egyre in­kább aktivizálódó ellenzék­re, tisztelettel adóztam azoknak, akik bíráló han­got mertek megütni, két­ségbe vonták az úgyneve­zett szocializmus minden- hatóságát, és amennyire én meg tudom ítélni, ebben a mozgalomban azok játszot­ták a prímhegedűs szere­pét, akik később létrehoz­ták a Szabad Demokraták Szövetségét. Hasonlóan jó benyomást tettek rám a lassan szerveződő fiatal demokraták, sőt azok az MSZMP-tagok is, akik a rendszerváltás előkészíté­sében részt vettek. ban távolodtam a szabad demokratáktól, vagy tán helyesebben, ők távolod­tak tőlem. Á végső csapás az volt számomra, amikor a taxisblokád idején, alig néhány hónappal a kor­mány megalakulása után, a polgárháború szélére so­dorták az országot, és ha ezt sikerült is elkerülni, az a gyanúm, hogy ez sem az ellenzéken múlt. Akkor is, és azóta is, kérdem én, miért kell a hajdani ellen­zék prominens pártjának szünet nélkül azokat a frá­zisokat pufogtatnia, ame­lyeket a legszélsőségesebb bolsevikok használnak, és miért kellett a demagógiát a hivatalos politika rangjá­ra emelni? A választási kampány idején, a hírközlő eszközök tájékoztatását hallgatva, az a vélemény alakult ki ben­nem — csak most látom, hogy mennyire helytelenül —, hogy hozzám legköze­lebb a szabad demokraták állnak, hiszen a választá­sok előtt ők voltak a leg­következetesebben kommu­nistaellenesek. . Amikor azonban a megalakult An- tall-kormány nem volt haj­landó velük koalícióra lép­ni, a legkíméletlenebb el­lenzéki hangra váltottak át. A fiatal demokraták pedig azzal hívták fel magukra a figyelmet, hogy olyan stílusban vagy helye­sebben stílus nélkül tá­madták a kormányt, ami szabad szájú fiatalok egy­más közti csevegésében esetleg megengedhető, de nem a parlamentbe való. Számomra meglepő, hogy az ellenzéki pártok közül a volt kommunisták, bár szintén állandóan támad­ják a kormányt, ők teszik ezt a legeurópaibb módon. Rengeteget szoktuk monda­ni, hogy minden demokrá­ciában az ellenzék termé­szetes megnjdlvánulása, hogy kifogásolja, amit a kormány csinál, de hogy azt milyen formában teszi, azért ez sem mellékes. Nem tagadva egy pilla­natig sem az ország nehéz helyzetét, és nem hagyva figyelmen kívül, hogy a kormányzat is követett és követ el hibákat, miért kell a sajtó túlnyomó többségé­nek az ellenzék kezében lennie, és miért kell az or­szág lakosságának amúgy sem fényes közérzetét a negatívumok felnagyításá­val, állandó riogatással to­vább rontani? Kétkedve nézem immár harmadik éve, hogy az ellenzék a maga nem jóindulattal fű­tött propagandájával ho­gyan sodort engem oda szinte akaratom ellenére, ahol most vagyok, ha nem is nevezhetem magam - ki­mondottan kormánypárti­nak, ahogy mondani szokta a sok évtizedes szlogen, közel állok a kormányhoz, és ha most választanom kellene, nem az ellenzéket választanám. Ahogy a választások után telt-múlt az idő, egyre job­Csodálom, hogy az okos emberekből álló legna­gyobb ellenzéki párt, ahogy szívesen jelölik meg magu­kat, nem veszi észre, hogy a lakosság demoralizálásá- ra tett sikeres erőfeszíté­seik eredményeképpen egy­úttal maguk alatt is vág­ják a fát, a legutóbbi he­lyi választáson is a szava­zók húsz százaléka jelent meg az urnáknál. Nem jöttek rá idáig, hogy a kor­mány lejáratására irányuló buzgó kísérletek egy eset­leg általuk összeállított kormány munkájának si­kerét már az. induláskor kétségessé . teszik. Tiszay Géza

Next

/
Oldalképek
Tartalom