Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-12 / 293. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP

1992. DECEMBER 12., SZOMBAT

legújabb kutatásaim alapján építek egy olyan komplex H-antennát, amely öt részből áll, úgymint a tulajdonképpeni antenna, aztán az alulról jövő zavarások kiszűrődésére egy-egy segédantenna, az oldalzavarások elhárítására pedig ugyancsak egy-egy segédantenna.

Az új antenna létrehozása céljából egész télen tárgyalásokat folytattunk Mickell úrral. A bora savanyú volt, de nem olcsó. Mit tehettünk volna egyebet? Megszoktuk. Kiskoppány kijelentette, hogy krajcároskodni nem érdemes, manapság minden, de minden áldozattal jár.

Tavasszal, amint elment a hó, rögtön felszereltük a komplex H-antennát. Mickell úr potom áron átengedte nekünk saját céljára épített áramegyenlítőjét, de szerzett valamiféle generátort és modulátort is, a tévéasztalkánkra pedig különféle színes kapcsolókat szerelt valutáért.

Következett a beállítás és a ráhangolás időszaka. Gyönyörű volt az idő. akkor tértek vissza hozzánk a vándormadarak. Mickell úr aztán újra figyelmeztetett, hogy a tévézéshez rengeteg türelem szükséges. Nem zaklattuk, nem siettettük, pedig lassan a bora is elfogyott már.

Hát kérem, vannak olyanok, akik akváriumban díszhalat tartanak, mások pedig mindenféle tücsköt és bogarat gyűjtenek, és képesek órák hosszat elnézni, hogy mit művelnek ezek a rusnya élőlényeik ott, az üvegfalon túl. Mi, Kiskoppánnyal, amióta újra vodkát iszunk, kitartóan nézzük a tévét, és hisszük, hogy nagyobb bolhagyűjteménye senkinek sincs a környéken. Mickell úr időnként meglátogat, és örömmel újságolja, hogy a pénzes embereknek már bejött Európa, a műholdakra állított másfél méteres csészealjakból hihetetlenül éles dolgokat vezérelnek a képernyőkre, de ő sem hagyja magát, mostanában a tudatalatti hullámok vételével kísérletezik sokféle szempontból biztató eredményességgel. Literes üvegben bort tesz az asztalra, de mielőtt poharakat kérne, mi gyomorsavtúltengésünkre hivatkozva határozottan tartózkodunk az italozástól. Az a helyzet, hogy MickeLI úr nem issza a saját borát. Miközben szívbántalmait és feleségét említi, apró sóhajokkal visszacsomagolja az üveget kopiott táskájába.

K

iskoppány még mostanában is bebekapcsolja a tévénket, és bizakodva szól hozzánk: Uraim, higgyünk benné, és meglátjuk, hogy egyszer csaík nekünk is bejön Európa. Vakok és vagyontalanok is vannak közöttünk szép számban. Mégis igenelünk. Várakozás közben poharakba mérjük, nagy egyetértésben elosztjuk a megmaradt vodkát, és csöndes komolysággal Mickell úrra meg a különféle hullámokra emeljük poharunk.

Aznap, amikor teljesen elkészültünk, két üveg vodkát vásároltam, és szép komótosan kimásztunk toronyházunk lapos tetejére. Akkor Európa nem jött be. Kiskoppány rosszul lett. Azt ma is tagadja, hogy a vodkától sápadt el. Elég az hozzá, hogy még harmadnap is másnapos volt, amikor beállított hozzánk Mickell úrral, aki a saját bevallása szerint is, mar nyugdíjazása előtt legalább két esztendővel sikeresen kísérletezett különféle antennákkal, de három éve csakis a saját borát..issza.

TAR KÁROLY:

Nem hagyunk fel a csüggedéssel

M

iután eluntuk a sárkányeregetést, a szemlélődést és a néma bizakodást, Kiskoppány azt mondta, állítsunk tévéantennát. s akkor majd bejön nekünk Európa. Príma, szóltam, és igyekeztem jól odafigyelni arra, amit Kiskoppány csinált. Előbb számolt. Aztán rajzolt, szerkesztett és barkácsolt. Megfelezzük a két befogót, aztán a lefogó irányába beállítjuk az elemeket, magyarázta az okos Kiskoppány, és nekem megmutatta miként lehet bekötni szakszerűen a bi- polt. beiktatni az erősítőt, hogy a jövőben aztán kiszűrjünk minden zavaró körülményt. Nem baj. igeneltem bölcsen. akár a nagyon meggondoltak, és valahogyan aztán csak elkészült az az antenna, miközben végig úgy tettem, mint aki érti a dolgát.

Akkor kezdtem a háztetőkre figyelni. Az oda feltornásztatott sokféle antenna közül leginkább az tetszett, amelyre rá- kászáshoz is kitűnően használható pléh- tepsit szereltek. Kiskoppány szívet melengető elismeréssel nézett rám, amikor arra buzdítottam, hogy valami hasonlóval lássuk el a mi antennánkat is. Ismeretségünk óta először megveregette a vállamat, és ráérősen elmagyarázta, hogy a beárnyékolás ellen sűrű szövésű rézdrót hálót kell minden esetben alkalmazni, s akikor jó eredményeiket fogunk felmutatni a vételben, és általában mindig tiszta képet kapunk.

a fejünk fölött valami rendkívüli érdekességet a levegőben.

Mi sohasem sietünk, ráérős és toleráns emberek vagyunk, a bort is mértékletes lassúsággal isszuk, történelmi hagyományaink szerint élünik. Különben Mickell úrnak is rengeteg szabad ideje volt. nem sietett, nem kapkodott, szép lassacskán bevezetett minket a tévézés titkos rejtelmeibe.

Tudnunk kell, mesélte egyszer Mickell úr, miközben mindig tömött táskájára mutatott, hogy kettő, azaz kettőféle fő tévéhullámot különböztetünk meg. Egyfélék logaritmikusán, másfélék pedig tudat alatt terjednek. Az utóbbiakkal nekünk nincs mit kezdenünk, mert ezeket technikailag mi még nem érjük fel. Maradjunk tehát az elsőféléknél. Maradtunk, mert részletesen körülírta, hogy ezek mifélék, és miképpen, mi módon befoghatok.

Évtizedek óta kísérletezem olyan nagyteljesítményű antennákkal, jelentette ki másfél hónapos ismeretségünk fordulóján diadalmasan Mickell úr.

amely behozza nekem a legjobb képet. Szerény számításaim szerint egy huszonegy méter magas és nyolc méter széles antennával már lehet kezdeni valamit, ha elemeit békebeli bergmanncsőből készítjük. Építettem már ilyen antennát, kérem, és bizonyára képet is adott volna, ha elegendő időt fordíthatok a beállítására. Bizonyára tudják, hordozta végig szigorú tekintetét rajtunk Mickell úr, ehhez nagy, rendkívül nagy türelem kell. A türelem, mint olyan, hallottuk tapasztalt emberünk figyelmeztetését, ritka tulajdonság, fehér holló. Ezután Mickell úr a saját feleségére hivatkozva kifejtette, hogy őt rendkívüli türelemmel áldotta meg az Isten, de ugyanakkor azt. sem hallgathatja el, hogy a kivételesen peches emberek közé tartozik. Teljesen elkészült, és már csaknem tökéletesen beállított antennájára, egy vihar előtti délután, egyszerre negyvenhárom szénfekete varjú szállott. A bergmanncső nem bírta a nagy terhelést, összevissza görbült. És aztán a viharos szél feltette a nagy kárra a koronát: ledöntötte az antennát!

Nem számítottam akkora terhelésre, mondta fájdalmasan, #zéttárt karját re- megtetve Mickell úr, és a képzeletbeli romok fölé magasodva kijelentette: emberek vagyunk, el kell viselnünk a reánk mért legszörnyűbb csapást is.

Könny csillogott az öreg szemében.

Lehajtottuk a fejünk. Hallgattunk.

Később, amikor Mickell úr összeszedte magát, hozzám fordult. — Ozat ... önnek — mondta elszánt sóhajtással —

Mickell úr apró sóhajokkal tarkított nyögésekkel mozgott, két agyonolvasott könyvet szedett elő kopott aktatáskájából, amelyeket egyenként felmutatott, mint templomban szokták a feszületet, szótlanul, literes üvegben bort tett az asztalra, szelíden poharakat kért a feleségemtől, kimért, nyugodt mozdulatokkal méltóságteljesen töltött, és miközben ittunk, jó darabig elmélázva nézett

Gálfi-Bódi Tamás: Gyökér

— Mondd, elég szép neked ez az ország?

— Nagyon.

— Találtál témát magadnak?

— Csaknem minden napon.

— Mennyi idő kellene, hogy valamennyit megalkosd?

— Már nem elég, ami még előttem van.

— Akkor ugye nagyon sokáig maradsz?

— Semmit nem ígérek. Egyszer majd, egyik reggelen nem találom többé a helyem. Akkor nagyon nyugtalan és zaklatott leszek. Harmadnapon elindulok haza.

— Tudod, hogy ma otthon nagyon kegyetlen a világ?

— Sejtem.

— Tudod, hogy Erdélyben legnehezebb ma magyarnak lenni?

— Mindig legnehezebb volt.

— De most szörnyű hírek, jönnek. Hozzám eljutnak, hiába a távolság. Éppen ezért most nem mehetsz haza!

— Én mindig, mindenkor, mindenünnen hazamentem.

— Mást kérdezek. A lakásoddal meg vagy elégedve?

— Nem tudom, hogy köszönjem.

— Ma este, a te tiszteletedre idejönnek az ország jelentős művészetpártolói, és még árverést is tartunk. Itt csak nagy összegeket kérhetsz.

— ötven, száz dollárt?

— Ezret és ötezreket. De nem én vagyok a kikiáltó, és lesznek nekem dolgozó licitálók, mert nem engedem, hogy a legkedvesebb metszeteket más vegye meg.

— Akkor én annyi pénzt kapok, hogy akár a magam költségén is itt élhetek?

— Ameddig akarsz, mert ez csak próba.

— És ha egyszerre gazdag lehetek, mit gondolsz, mit "teszek?

— Villát vásárolsz, élsz, mint művész, aki megérdem- led, hogy egyszer megbecsülnek.

— Tévedsz, de csalatkozol is bennem. Én még mielőtt gazdag lehetnék, hazamegyek.

— Semmit nem kérek, de egyetlen kérdésre válaszolj, nyersen, őszintén: miért?

— Először foglalj helyet. Légy itthon nálam, ahol minden a tiéd. Válaszolok, de kicsit hosszadalmas lesz. Meghallgatnál ?

— Természetesen.

— Mondom. Én, Gy. Szabó Béla, kolozsvári festőművész, „a fametsző”, Háromszék származottja, Gyulafehérvár neveltje, életem ezerszáz metszetével, tizenötezer rajzával, félezer pasztelljével, későn elismert művészként, mindig hátraszorított magyar létemre a világ százszínű tájairól országából, barátok őszinte vendégszeretetéből egyszer csak hazamentem. Sokan nem értették. Ha

„Ide kát metszettem gólyát is"

nem kérdezték, nem magyaráztam. Neked, ma először elmondom. Szegény diák voltam. A gyulafehérvári főgimnáziumba amikor bekerültem, csak csodálkoztam, meg- illetődtem és elfogadtam, hogy életemnek más fegyelmét mérte rám a sors. A római katolikus szellem zártabb, kimértebb, számonkérőbb, mint az én szabadra vágyó református otthonom, anyám derűjével, apám lelkiismeretes munkatiszteletével. „Ügy készüljetek, hogy bármelyik pillanatban meghalhattok, és az életben tett dolgaitokat számon kérik tötete}c.” Ez volt az első tanítás, ami örökre belémvésődött. Kedves rajztanárom arra intett: ne a művészek útját keresd, tele keserves küzdelmekkel minden Mester útja, a te fegyelmed kitűnő alkotó mérnökké tehet. Szögek, vonalak, rajzok, s azok árnyai nem csalnak meg, a jövő a gépeké, a technikáé. A gondok sokasodtak a mérnök számára is, de elvégeztem a műszaki egyetemet. Munkátlanul Erdélyben az első román megszállás idején kínlódó lapocskáknak rajzokat készítettem, s ebből volt az első kenyér. Szűkös és nem biztató. Visszamegyek Budapestre, mégis elvégzem a Képzőművészeti Főiskolát! Vérhas, az éhség-halál küszöbe, majd egy falu, soha nem hallottad a nevét: Szánk, a homokvilágban és az első tusrajzok születési helye. Nyári vakáció volt. a község református lelkészének diákvendége voltam. Esze Tamás, a történelmünket tudom, jól ismered, az első kuruc vezér neve az is volt. Otthon, Erdélyben, már Kolozsvárra került a család, Kos Károly, Tamási Áron, Dsida, a Szépmíves Céh Köre volt a befogadóm, s Kós Károly mondta tréfásan: fiatalember! másszék fára. Azt jelentette, próbálkozzak meg a fametszéssel. Aztán már Budapesten találkoztunk, ő tisztelt tervező és építőművész volt, én magam akkor kezdtem már végzett művészként eligazodni és bejutni körökbe, társaságokba. Ha csak egy kicsit szeret a szerencse, még boldogulok is. És akkor megszólít Kós Károly: Béla! Menjünk mi innen most haza. Erdélyben több szükség van ránk. Többet, nem mondott, hazamentünk. Állástalanságra, megkülönböztetésre, megaláztatásra, de haza, Erdélybe.

Azóta Hannoverből, ahol barát és rokon egyszerre voltam, Finnországból, ahol otthonra leltem, Kínából, ahol leginkább megmaradtam volna, Mexikóból, ahol megnyílott a gyors világhírnév felé vezető út, de Budapestről is, mindig hazamentem. Tőled, ebből a csodálatos országból, teljes kényelemből, lakosztályból, mely nekem sohasem volt és nem is lesz, innen is hazamegyek. Otthon lenni valahol a világban? Nekem sokáig a kolozsvári Múzeum utca, később a Bánífy-palota hátsó része, a jó magas második emelet volt, nem Liege, ahol díszpolgár lettem, Becs, ahol többször kiállítottam, vagy más-más városok, ahol elismertek, tartóztattak, én hazamentem, oda, ahol illetéktelenül adóztattak, megvámoltak, figyeltek, számon tartottak, ahol kenyérért sorban álltam ... Ezek az erveim.

— Már tudom, hogy nem vagyok már igazi magyar. Az itt töltött évtizedek kolumbiai állampolgárrá tettek. Most, életemben akartam valami jót tenni egy hazai művészért, aki sokszorosan megérdemli, és kiderül, hogy nem lehet. És nincs igazam. Ez a legkeservesebb. Boldog vagy, Béla, hogy hazamehetsz!

(Ezt a számvetést akkor jegyeztem már krónikába való megrostált élmények nem felejthető sorába, amikor megérkezett Kolumbiából, ahonnan nem akarták hazaengedni, mert megérdemelte volna, hogy méltó körülmények között dolgozzon kedvére. Tudjuk, nem maradt.)

Más összegezéssel vagyok még adós. Erdély, Magyar- ország legnagyobb, legnevesebb fametszője festőművésze, ahol megfordult a világban, teljes kiállításra való anyagot ajándékozott vendéglátóinak. Névjegye művekben csak Afrikában és Ausztráliában nem lelhető föl, más földrészekre eljutott. Mindenüvé ajándékképpen. Szétszórta kincseit. Szegényen volt gazdag. Minden ajándékba juttatott munkájáért kifizette a vámot Romániának. Öt szerették küldeni, azaz engedélyezni, ha meghívás nyomán, saját költségén elutazott, mert jó haszon volt az államnak.

Kívánsága, csaknem végakarata teljesítésében sikerült valamit tennem, hogy Szánkon, a Homokvilágban hazai gyűjteménye számára múzeum létesüljön állandó kiállítással, s ebben a csodálatos épületben ott található öröksége, szelleme, mert kevesen voltak a világban olyan virrasztók és vigyázok, mint ő, aki Erdély műemlékeit még a maguk valósága után metszeteken őrizte meg, amelyekre hatalom és téboly kimondották az ítéletet: le kell rombolni. Ö megtartotta.

Dante, Hónapok, Jelenések könyve, e három sorozat a vatikáni múzeumtól Budapestig mindenütt megtalálható a világ nagy gyűjteményeiben, eljuttatta az érdemesekhez. Arcképei között ott találhatók a magyar, az erdélyi szellemi élet nagyjai, mert ő tudatosan törekedett, hogy a Virrasztók megmaradjanak a szellemi hagyaték nyomán hitelesen, metszetekben is.

Fábián Gyula