Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-11 / 292. szám

14 TEST MEGYEI HÍRLAP |||||Í 1992. DECEMBER 11., PÉNTEK . _ ...... . ...... ft Emlékirat Olaszországbó Minden szerénység nél­kül állíthatom, hogy a mi osztályunk a legfrankóbb az egész suliban. Ez az osztály augusztus 31-én felkerekedett, hogy az utol­só, könyörtelen harmadik évet egy kis kikapcsoló­dással kezdje. Üti célunk Olaszország volt, ahová hosszú út után, elfáradva, de boldogan ér­kezett meg a harminc lány, no meg néhány aggódó szülő. Bibione — ide ér­keztünk meg — egy kis­város, gyönyörű, de közel sem olcsó áruval megra­kott kirakatokkal lepett meg. Megérkezésünk után kíváncsiságunkat legin­kább a tenger vonzotta. S mi ennek a vonzásnak en­gedve elindultunk. Rövid sétánk meghozta eredmé­nyét, az elénk táruló lát­vány gyönyörű volt! Körös-körül homokos tengerpart, s a messze tá­volban az ég s a tenger összeért. Csak a végtelen kékséget láttuk. A hullá­mok halk zúgása e mese­szerűen gyönyörű képhez az aláfestő zene volt. S amit akkor éreztünk, gyö­nyörű szépség, végtelen szabadság és az az érzés, hogy az egész világot át tudnánk ölelni. Ledobtunk minden ru­hát, persze a fürdőruhán­kat kivéve, és rohantunk a tengerbe! Ez az élmény hiányzott belőlünk. Volt olyan köztünk, aki a meg­hatottságtól sírt. Csak egy­valami rontotta az egészet: olyan sós volt a víz, hogy az már kellemetlen. De oda se neki! Kicsit szeles volt az idő, és gyönyörű hullámokat küldött felénk az enyhén viharos szél. Él­vezet volt kint lenni. Enyhe sóvárgás töltött el párunkat: ha a barátom itt lenne! De nem, most ez a pár nap csak a miénk, és ezt ki is fogjuk hasz­nálni. A másnapon kedvünkre vásárolhattunk, jártuk az üzletsorokat, napoztunk, s jó kedvvel vettük tudomá­sul, hogy a magunk urai vagyunk. Ez jó érzés volt, persze ezzel együtt járt a felelősség is. A veszprémi állatkert magányosai A kirándulás előtt min­denki izgult, hogy milyen lehet Veszprém és főleg az állatkertje. Az igaz. hogy a város szép, de az állatkert nem mutatta szépségét. Csodál­tuk az állatokat, de ha be­legondolunk. hogy miiyen rossz lehet nekik bezárva élni, akkor bizony elszo­morodunk-. Én szívem szerint az ösz- szes állatot viiszavitetném a saját hazájába, ahonnan származik. Erre akkor jöt­tem rá, amikor egy kis far­kas nyüszíteni kezdett, de amikor visszamentünk hoz­zá. elhallgatott. Ritával be­szélgettünk hozzá, és ő a pi­cike szemével szomorúan nézett ránk. A táblára az volt kiírva, hogy ez az állat fogságban nagyon jól sza­porodik, de azért sírt. mert egyedül érezte magát, ugyanis a párja elpusztult. Nekem hiába mondják és írják, hogy az állatok fog­ságban jói szaporodnak, a természet lágy ölében job­ban érzik magukat. Az ál­latok bármilyen szépek és aranyosak, mégis egyedül érzik magukat; hiába van­nak csoportban. A fogság­ban nem tudják azt a kör­nyezetet előteremteni, mint ahol addig éltek, amíg a mamájuktól el nem szakí­tották őket. Az átiatkert nem volt olyan szép, én sokkal szebb­nek képzeltem. Az állato­kat sem takarították ren­desen, mert a csacsik és a zebrák az ürülékükben lép­kedtek, ezért az egész ál­latkertben kellemetlen szag terjengett. Ettől eltekint­ve a madarak és a kisál­latok tetszettek. Ezután megnéztük még Veszpré­met és elmentünk a Velen­cei-tóhoz. Edina megmár­tózott a vízben, majd bú­csút intve a jó programok­nak, visszaindultunk Gödöl­lőre. Azért szívesen emlék­szem erre a napra, mert nagyon jók voltak a prog­ramok, és az egész napunk jól sikerült. Derkcs Ágnes Katedrátor Istennek hiszi magát! De hol van ő attól? Hiszen 6 még nem volt Jézusként keresztre feszítve, és nem is cipelte azt. Kár! Pedig tettem félre otthon néhány százas szöget! Élet és halál ura. De hát élet ez? Legfeljebb egy csökkent lá­tóképességű szkarabeusz számára. Bár neki annyival jobban telnek a napjai, hogy nincs kitéve a kaied- rátorok terrorjának, a szel­leme nem rab madárként vergődik, láncra verve mes­terséges korlátok között. Vajon észrevennék, hogyha teszem azt egy szkarabeusz ülne be helyettem egy órá­ra? Sőt talán még segítene is szerencsétlen magasabb rendű élőlénynek az írás­vetítő üvegére való felju­tásban, hogy érvényesülni tudjon, ha már egyszer be­szel. A legjobb diákokba is be- lerögzödik a félelem attól, aki úgy bánik a naplóval, mint egy bélgörcsös spanyol táncosnő a kasztanyettával. Az álmunk se zavartalan. Szegecselt peremű fazeka­kat húzva maguk után egy ócska láncon, feljárnak a kollégiumba, és varázs- igéket mormolva próbálják elfeledtetni azt, amit meg kellett volna tanulni más­napra. Gondolom, azt az ősi mon­dást is ők találták ki, hogy „A tanárnak mindig igaza van!” De túlélem, esküszöm, túlélem! Engem nem fából faragtak, mint a mesében Pinocchiót. Az érettségi és szakmunkásvizsgák után isten irgalmazzon nekik! — Addig pedig NEKEM! — „Egy Reménykedő” Tervéink Mint minden ember, én is boldog jövőt szeretnék. Terveim között szerepel az is, hogy az iskola elvégzése után vendéglátóipari szak­középiskolába megyek. Ha ezt sikerül elvégeznem, ak­kor a lakásunkhoz közel levő szállodába megyek dolgozni. Legalábbis ezt szeretném! Igaz, most még csak első­éves vagyok, és nem biz­tos, hogy mindaz sikerül, amit várok az élettől. Nem szeretnék túl gazdag lenni, de sajnos pénz nélkül nem lehet élni. Becsületes mun­kával szeretném összeszed­ni mindazt a pénzt, amit később magamra és majdan a családomra fordítok. Sok fiatal leány elrontja az életét a nem kívánt gyer­mekkel. Én, amíg csak le­het, vigyázok magamra. Szép nagy család; házat szeretnék, modern beren­dezéssel és nagy kerttel, amely tele van örökzöld fákkal, bokrokkal. A friss zöld pázsit között pedig el­vétve egy-egy, a kertet dí­szítő virág. Nekem ez je­lenti a boldog jövőt. Köhler Katalin Én az életben azt szeret­ném elérni, hogy olyan szakmám legyen, amit sze­retek. Ha mindez sikerül, akkor lehet, hogy azt fo­gom csinálni, amit édes­anyám, hogy állami gon­dozott gyermekeket fogok nevelni. Nagyon szeretnék segíte­ni ezeken a gyerekeken, nekik nincsenek szüleik. Sajnálom őket nagyon, hi­szen én is ebben a cipőben járok! Talán csak olyan ember tudja ezt mélyen át­érezni, aki ilyen helyzet­ben van. Sajnos, egyre több az ilyen gyerekek száma. Az én édesanyám­nak nem lehetett gyereke, és akkor jött az az ötlete, hogy ilyen gyermekeken segítsen. Így lett hivatásos nevelőszülő. Én is nagyon szeretem a gyerekeket, és lehet, hogy ezt fogom éle­tem céljául kitűzni, hogy segítsek a rászoruló gyer­mekeken, akiknek szülőre, szeretetre van szükségük. Hogy nyugodt családi kö­rülmények között nőjön fel. Akinek nem voltak szülei, azon mindig lehet érezni, hogy milyen lelki szenvedés gyötri. és szere- tetet soha nem kapott! Radics Zsuzsanna Advent Szeretem... Szeretem ha engem is szeretnek, Szeretem ha mások is szeretnek, Szeretem ha a békét szeretik, Szeretem ha a rosszat gyűlölik. Szeretem ha az emberekben nő az értelem, Szeretem ha van bennük érzelem, Szeretem ha lelkűk tiszta és. édes, Szeretem ha van ember aki érez. Fazekas Erika Macska a fán.. A macskám felmászott a fára, A fának letörött az ága. Odalett a macskám lába, így került ő a kórházba. Az orvosok gyorsasága, A macskám fürge lába, Vitte ismét fel a fára. Vacsorára várva... A tűzhelyen kerek fazék, Abból de jót falatoznék! Ám falatozni még nem lehet, Mert az étel még igen meleg. Gondolataimban már ott lebeg, Egy nagy tányér bableves. Hozzá egy szelet friss kenyér; És persze mind az enyém! Szabó Katalin s.o.s. Mi lesz a kollégiummal? Ez a kérdés foglalkoztatja az itt lakó diákokat. Az előző tanévben még négy emeleten laktak a tanulók, most csak három emeletet foglalnak el, de olyan szo­bák is vannak, ahol csak ketten laknak. (Kivesznek bizonyos szakmák?) Az épület . állapota is egyre romlik. Amíg az egyik szintjét próbálják felújíta­ni a kevéske pénzből, ad­dig a másik megy tönkre. A csapok gyakran csöpögnek, némely égő csak akkor vi­lágít, ha ő jónak látja. A lift burája is levált a mennyezettől, rákéredzke- dett négy diák fejére. Sze­rencse. hogy az ijedtségen kívül más bajuk nem esett! Pap Ildikó Pusztító kezek Vasárnap este a kollégium felé haladva láttam, hogy az út szélén több facsemetét kitörtek. A lát­vány felháborodással töltött el, hiszen aki elültet­te, nem e célból tette! Az ilyen környezetrongáló nincs tisztában a legelemibb dolgokkal, azt pedig végig sem tudja gondolni, mit tett. Növelik a ter­mészetvédők amúgy is nehéz feladatát, és gátol­ják a már öreg, kihalófélben lévő fák utánpótlá­sát. Az ilyen formában megjelenő viselkedés nem normális emberre vall. A vandálkodás erkölcsi, de egyben anyagi kérdés is, mivel sok kicsi sokra megy! Az ilyen gondolkodású embereknek azt ta­nácsolom. rendszeresen látogassák valamelyik edzőtermet, ott vezessék la az erejüket a súlyzók alatt! Ne az élő természetben okozzanak kárt, az gyenge és védtelen. A legszomorúbb az egészben, hogy a védekezés az ilyen ténykedések ellen szin­te lehetetlen. Azért lenne egy ötletem! A polgár- mesteri hivatal kijelölne valakit, aki jegyezné az ehhez hasonló rongálásokat, majd félévenként megbírságolná a lakosságot egy tetemes összeg­gel. Ennek hatására a város lakói figyelnék, kik azok, akik bármilyen formában károsítják a kör­nyezetüket. Talán ez eredményre vezetne. Ignácz György Csupán pechem volt? Égy olyan szakmunkás- iskolában, ahol a mellék- helyiséget elsősorban a do­hányzásra használják, meg­esik olykor, hogy feltűnik egy tanár az igazgató úr kíséretében. A minap ez nálunk is megtörtént. Rohanok a mosdóba — nekem fizikaóra után min­dig muszáj —, benyitok, és majd hanyatt vágom ma­gam a füsttől. Sorban áll­nak a többiek, mint a parti- fecskék, és szívják a cigit. Hogy változatos legyen, Kossuthtól kezdve mindent, és minden osztályból leg­alább ketten. Menni vagy nem menni? — ez Itt a kérdés! Aztán beljebb eve­zek, vagyis csörtetek, saj­nos, nincs buzogányom, mint a vikingeknek, pedig úgy könnyebb lenne. Hősiesen fuldoklóm, amikor ki vá­gódik az ajtó, és a füstben felfedezni vélem az igaz­gató úr alakját. Egyesek cigarettával kínálják, de ő csak az ellenőrzőt fogadja el. Tőlem is! Pedig én csak azért mentem oda, hogy ...! Amikor az igazgató úr ma­gához hívat, elkezdek ma­gyarázkodni. de ő erélye­sen leint: Még cinikus is vagy, fiam? Ellenőrzőmben az igaz­gatóival, bensőmben a fé-i leiemmel, várok: előttem a szülői fenyítés! Juhász Bernadett Oldalunkat a gödöllői Madách Imre Szakkö­zépiskola, Szakmunkás­képző és Speciális Isko­la növendékei írták. i Gödöllőre érve tudató- j sült csak bennünk, hogy ez •. a kirándulás életünk olyan része volt, amely vissza soha nem tér, s az emlé- keket csak fényképek őr­zik, s persze a lelkűnkben mi is valamennyien! Annak . ellenére, hogy voltak nyelvi nehézségek, mégis rengeteg ' barátot szereztünk. összességében a kirán- 1 dulás remekül sikerült, : ezért ajánljuk minden fia­talnak és idősnek, kicsi­nek és nagynak, hogy ha élményt akar szerezni, ha kalandra vágyik, látogas­son el Olaszországba. De persze minket se hagyjon itt!- Juhász Erika Dudás Tímea A harmadik napon már sajnos folytatni kellett utunkat. A következő állo­más Padova volt, majd Ve­lence következett. Renge­teg nevezetességet láttunk, amelyek persze mind na­gyon szépek voltak, de szo­morúan vettük tudomásul, hogy az idő múlik, s ne­künk lassan mennünk kell! Az utolsó este egy hajó- kirándulás nyújtott még gyönyörű élményt. Közel­ről láthattuk, milyen szép Velence éjjel, amikor a fé­nyek emelik ki a város épületeit, s vonják maguk­ra a turisták figyelmét. A hajókirándulás végeztével hazaindultunk. Ausztriá­ban még egv kis időt szán­tunk vásárlásra.

Next

/
Oldalképek
Tartalom