Pest Megyei Hírlap, 1992. november (36. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-25 / 278. szám
Ártatlan pártatlanság? November 23-án, hétfőn délben (technikai okok miatt) elmaradt a megszokott déli harangszó a Magyar Rádió hírműsora előtt. Nem tudom, csak sejtem, hogy mi miatt, de elmaradt reggel a nyolcórai hírekben a pártatlan — a köz- szolgálati rádióhoz nemcsak méltó, de tőle megkövetelhető — tájékoztatás a kunszentmiklósi körzet időszakos országgyűlési választásának eredményeiről. Mert mi hangzott el a nyolcórai hírekben? Talán ismertették es felsorolták, hogy az — egyébként sajnos érvénytelen — első fordulóban az indulók közül melyik jelölt, párt hány szavazatot kapott? Óh, nem! Mert mi hangzott el? Ki milyen támogatással lett az első, és hogy a2 MDF jelöltje csak ötödikként végzett a nyolcból, annak ellenére — hangsúlyozták pártatlanul —, hogy a legtöbbet ők költötték a kampányra, tonnaszámra jártak ott agitálni a miniszterek, a pártvezérek, és Nagy Feró húzta a kortesnótát. A tényeket, a pártatlanságot (el) váró rádióhallgató pedig csak hüledezik, és nem tudja meg — ha még kíváncsi rá —, hogyan is végeztek a többi jelöltek, pártok. Mert ezt bizony nem tudhatta meg az állítólag független és pártatlan, közszolgálati Magyar Rádió híradásából! Arról viszont most végleg bizonyosságot szerezhetett — ha eddig netán kétséges lett volna előtte —, hogy mit jelent a Gombár-csapat számára a fii “«etlen, pártatlan, közszolgálati tájékoztatás. Nincs nekem -mmi baPEST MEGYEI HÍRLAP jóm Komáromi Istvánnal, aki első helyen végzett — sem ez ügyben az MSZP- vel, amely támogatta őt —, de ezt a „pártatlan” tájékoztatást már nem tudtam szó nélkül lenyelni. Kíváncsian várom, milyen a nyelőkészsége az SZDSZ- nek, a Fidesznek stb. Bernáth Attila Budapest Válasz BonHfert úrnak! Nov. 24-i „Levelünk jött” c. rovatban „Kérdések és válaszok Forgó úrhoz”. Borniert Donát úr cikke olvasása közben elgondolkoztam a következőkön: először is: mi a célja Bonifert úrnak, hogy mindig kiemeli KDNP-s tagságomat? Nyilván rajtam keresztül a KDNP-t akarja lejáratni! Én egyetlen írásomban sem teszek említést párttagságomról. Nem úgy, mint B. D., aki volt olyan etikus, hogy' mint alpolgármester olyan vádakkal illette a városvezetést — melynek ö is tagja volt —, melyre azt -’okás mondani, hogy „a saját fészkébe ..Ily előzmények után kényszerült távozni székéből. Ilyen magatartás után — jobb helyeken — még az egyéb funkcióiról is lemond az ember. A nagyhangú ellenzékiséget — a hőskorban, 1989- ben — én n .rügen emlegetném, mert amíg esetleg Vácon hőskrdtek, addig munkahelyeiken igencsak hűséges kiszolgálói voltak — esetleg vezető állásokban — a rendszernek. Előttem csak az olyan ellenzékiségnek van hitele, amely együttjárt a büntetőszervek eljárásának (börtön) is. Egyébként csak „operett”-eílenzékiségről beszélhetünk, amelyet a — Utánam, székelyek!... Irány a Bajza utcai polgári iskola. Nem lehet itten elveszni... Csak jöjjenek utánam. Mindenütt a 46-os villamos sínéi melleit. A tornaterem fényes, kivikszolt padozatán friss töltésű, jó illatú szalmazsákok várták a fáradt vándort, patyolat- fehér lepedőkkel. Az iskola előtt pedig tizenkét, legnagyobb típusú, kék-fehér autóbusz várakozott. Az egyik Vezető szép kartonlapon átadott egy név nélküli izenetet. Csak ez volt rajta: Ezt a 12 nagy kocsit a székesfőváros szíve kölcsönzi önöknek három napra, egésznapi használatra. Szeretnénk, ha a távoli Bukovina halálig hűséges népe megismerné Budapestnek és környékének szépségeit. Szeretettel, a székesfőváros szíve. Az imént még siralom volt rájuk nézni. Az esős utcán, ingre vetkőzve cipelték terheiket, mint Jézus a fakeresztet. Legjobb ruháik a fej fölött himbálódzó, romlandó terheket takarták. Ügy nézett ki a kis embersziget, mint ahogyan az óceáni, pici sziget szokott kinézni a rajzokon, melyre hajótöröttek úsznak ki. Elmetélik egyetlen ruhájukat. A pálmafa tetejére kötik az inget, miután most már nem annyira öltözködés kell nekik és rufiameleg. In. kább: megmenekülés, megmaradás. Jeladó és segélykérő rongyos lobogó a faágon. Most, hogy a székesfőváros névtelen, elrejtett szívét meglátták és megérezték, most már örömükben sírtak. Á kék-fehér kocsik pillanatok alatt megteltek. Én elváltam tőlük, hogy a Karitász kiállítására a mi kincseinket valami elképzelhetetlen úton bejuttassam. Ebben az ügyben szaladgáltam amikor kedves csirkéimmel újbql találkoztam, a Függetlenség című újság hasábjain. Egy elevenszemű tudósító már az első lépéseiket megfigyelte, a Szépművészeti Múzeumban. A milói Vénusz márvány szobormását vette körül a bukovinai székely nép. Mire az őrök odaértek, az ezermester Székely Albert már ki is egyenesítette a „colostokját.” Megmérte mind a két letört kéznek a csonkaságát. Igen fogadkozott, hogy a törött kezű istenasszonynak mind a két kezét ki fogja faragni fából, hogy: — Ne csúnyálkodjék itt a nyomorékságával... ! Már régen továbbhaladt a józseffalviaknak jó készségű csoportja, amikor a hadikfalviak következtek a mi- lói Vénusz szobra mellé. Bíró András, hadikfalvi székely állott most a nyomorék istennő lábai előtt. Szemeivel az elveszett kezeket kereste. Aztán azt a hadiki komáját kereste meg a szemeivel, aki nyúllábat szokott tartani a kabátja zsebében, merthogy kíváncsi felesége mindig is erőst félt az egerektől. Bíró András kacsintott a komájának. Hátrabökött a hüvelykujjával az istenasszony letört kezei felé. Csak annyit mondott: — Ejsze. ez se fog többet a kezeivel matatni az ura zsebében. Igaz-e, komám? fennálló rendszer sem vett komolyan. Szorítkozva a helyi ügyekre — állítom —, hogy olvan tanácselnök vezette városban, mint Vácon, nem kellett nagy hang az ellenzéknek. mert Both János maximálisan figyelembe vette a kialakult helyzetet, és egyáltalán nem gördített az akkori „ún. ellenzék” útjába semmilyen akadályt. (Úgyszintén elődje: Weisz György sem.) Erről magam is számtalanszor meggyőződtem. A pártbizottság pedig akkor már széíhullóban volt, amely szintén nem sok vizet zavart. lehetne még sok mindent felsorolni, mert azért, ha nem is tolakodtunk jó néhányan reflektorfénybe — sok mindenről tudtunk. És az egyéni kiállásúnk sem volt semmi! Környezetem és munkahelyem bizonyíthatja, hogy az én számon az ellenforradalom szó sohasem jött ki, mert én mindig forradalmat mondtam. Nyíltan hangoztattam a kommunizmus bukásának szükségszerű égét stb. B. D. úr ezekben az években hol volt? — talán a marxista egyetemet végezte? (Bocsánat, a kisördög bújt ki belőlem.) Egy biztos: nem szeretem, ha egyesek .kor verik a mellüket, amikor az oroszlán haldoklik! A „hős Forgó úr” már 1988-ban is több cikket írt a Váci Hírlapban (orosz emlékmű lebontásával, valamint az utcanevek megváltoztatásával stb. kapcsolatban. Megemlíthetném még az 1988. szép. 12-én az erdélyi falurombolásról írt igen kemény hangú írásomat, amit a Váci Hírlap nem mert leközölni, ami miatt még az akkori első titkárnál (dr. Olajos M.) is reklamáltam! A Magyar Hírlapnak (1988. 08. 30.) írt levelemben keményen ostoroztam a szolidaritási alap részére adott 120 millió forint állami támogatást. (Természetesen ezt sem közölték. (Sorolhatnám még a Rádió különböző szerkesztőségeihez írt leveleimet, amit szintén „nem tettek ki az ablakba”. Egyébként B. D. úrr rk rendelkezésére tudom bocsátani a fentiek másolatait, a leközöltek újságpéldányait is. Kioktatását pedig határozottan vissza itasítom, miután az én életem nyitott könyv környezetemben: 17 éves korban már népbíróság előtt álltam, megjárva a rendőrségi verőhelyeket (Andrássy u. 60., Bajza u.. Hársfa u.), a I Tarkó gyűjtő és a váci fegyházat (fél évig a magánzárka osztályon) 1946—47-ben. 1950ben titóista kémként mint sorkatonát nyilvánosan (két ezred előtt) letartóztattak, majd ezután megjártam a pécsi és szegedi katonai börtönöket. Ilyen múlttal a hátam mögött Bo lifert Donát úr „operett”-ellenzékisége enyhén szólva eltörpül, és ilyen alapon nem engedenf» meg, hogy kioktasson az ellenzékiségről! Forgó László Vác Közakarat és a PMH Tisztelt Főszerkesztő Űr! Először is szeretnék önnek és munkatársainak gratulálni azért, amilyen nagyszerűvé tették a Pest Megyei Hírlapot. Bevallom, jelenleg ez az egyetlen napilap, amit szívesen olvasok. Szeretnék valamit tenni annak érdekében, hogy ez az újság országos hírű napilappá nője ki magát, és mind példányszám- han, rftind tetszésindexben meghaladja a „legkedveltebb” lapot, a Népszabadságot. REGÉNY NÉMETH KAIMAN A tűzmadár A beskovhmt székelyek regénye 9. A cikk erősen felbosszantott. A mókázó, tréfálkozó hang nem illett ezeknek a drapériás, szép aranynapoknak a komolyságához. Gondolkoztam, ki lehet ez a kásás és kácsás, göregáborkodó, fiatal tintaóriás, aki tüsszentéssel, nyerítő vihogással és viccfaragásokkal köszönti azokat, akik hét napja a pokolból hazajöttek, hogy visz- szamenjenek a Gehennjba. De akkor megszólalt a rádió. Megszólalt és jelentette, hogy ezt és ezt a műsorszámot az előadó beleegyezésével félreteszik. Mivelhogy a Bartók és a Kodály mézlegelője, a bukovinai rétek hazajöttek. Üj színeket hoztak az öt világrész színei közé. És máris felcsendült a stúdióban bukovinai szájon az ősi virágének. Talán az a virágének. amelyikben Szent Gellért gyönyörködött hajdan, ezer év előtt, egy nyári éjszakén, amikor egy búza törő, malomhajtó magyar kislány énekelte ezt a virágéneket, amikor gondolatban, messziről a kedves, megértő Szent Gellért megáldotta éré: — Hallod ezt a dalt, Walter? — kérdezte a titkárától, kísérőjétől. — Vajon milyen csodálatos mélységekből jön ez a dal, ez a dallam, ennek a népnek a szájára? Megszólalt a Bukovinában megőrzött virágének, mely ezer év előtt tűzhalálra volt ítélve, de elbújtatták, mint hajdan a hóhér a kis Hófehérkét. Megszólalt a józseífal- vi kórus a pesti stúdióban: Ződ pántlika könnyűd gúnya, virágom, virágom... Met azt a szél könnyen fújja, virágom, virágom. De a fátyor nehéz gúnya, virágom, virágom ... Mert azt a bú letagolja, virágom, virágom ... Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom, Minden madár társat választ, virágom, virágom ... Hát én immár kit válasszak, virágom, virágom ... Te éngemet s én tégödöt. virágom, virágom ... A közúti nagykocsik közül kettő Budaörsre is kikere- kedék a kíváncsi néppel. Ott volt abban az időben a leg- szebbik röptére a Túlvilágnak, ahogyan a keleti székely nevezte álmainak világát, Magyarországot. Kőszeghy Gyula oktatótiszt azzal kezdte a barátkozást, hogy,egy istensegítsi szőke apróságot a levegőbe emelt, egészen az aranyos tiszti sapka magasságáig. A megcsókolt gyermeknek megmutott egy bémelegített Büchler-gépet: 1992. NOVEMBER 25., SZERDA 13 November 28-án szombaton de. fél H órakor kezdődik a Közakarat Egyesület Országos Gyűlése, Föl kellene használni ezt az alkalmat arra, hogy az önök lapját a helyszínen is vásárolhassák ... Amennyiben az ötletet rrífegfelelőnek tartják, úgy célszerű lenne, ha minél hamarabbb fölvennék a kapcsolatot a Közakarat Egyesület Országos Elnökségével. Tisztelettel: Dr. Tarnóczi Tivadar I—XII. kerületi elnökségi tag Önkormányzati egyenruha? Különös javaslatot hallottam a minap. Felelős beosztásban lévő vezető azt javasolta, hogy a polgár- mesteri hivatalokban minden női dolgozó fekete szoknyában és fehér blúzban. a férfiak pedig hasonlóan egységes öltözékben üljenek le a munkaasztalok mellé. Ehhez javasolja még azt is, hogy mindenki kis táblát hordjon a szíve fölött, amelyen a neve olvasható, esetlegesen különböző színekkel megjelölve a szakágazatot, -miben dolgozik. Tulajdonképpen akkor döbbentem meg, amikor ezt a javaslatot többen támogatták. Hát először is: milyen jogon határozza meg egy hivatalvezető azt, hogy milyen ruhában járjon a beosztott, ha az tiszta és rendes? Azt is csak üggyel - bajjal lehet tudomásul venni, hogy mindenki egyforma ruhában dolgozzon, még akkor is, ha ehhez az anyagi feltételeket biztosítják. Gondoltax-e a javaslók arra. hogy pl. több szoknya és blúz vásárlásához kell megfelelő összegű pénzt biztosítani, öltözők, öltözőszekrények is szükségesek, mert arra ugye már mégsem kötelezhető a dolgozó, hogy szabadidejében, az uh cán is egyenruhában járjon. Ez az elképzelés bizony igen sokba kerülne ... A névtáblák kötelező vii selése pedig szükségtelen, és a személyiségi jogainkat is sérti. Sokan emlékszünk még arra, amikor egyes embercsoportokat pl. fehér karszalaggal, sárga csillaggal stb, jelöltünk meg. Jól emlékszem . még arra is, hogy az elmúlt időb—i politikai nézetünkért az e célra kijelölt „műintézetben” számokat aggattak ránk. Nem voltunk emberek, csak leltári tárgyak. Mondhatnán . hogy a névtábla ne«h szám. De kérem, ez felfogás kérdése: Megkülönböztető ez akkor is, ha nem szám. (Egyes munkakörökben elfogadhatónak tartom, de csak akkor, ha ez elengedhetetlenül szükséges.) Máskülönben betű vagy szám egyre megy: a héber nyelvben pl. a betű számot is jelent stb. Ezektől függetlenül is szükségtelen a megjelölés, hiszen az ajtókon úgyis szerepelnek a nevev az ügyfél pedig nem arra kíváncsi, hogy kit kinek neveznek, hanem arra, hogy ügyét gyorsan és jói elintézzék. Sajnos az ilyen megnyilvánulásokkal mind gyakrabban és gyakrabban találkozunk, az uniformizálás ideje pedig már régen lejárt. Rémálomnak tűnik már az az idő, amikor az utcán mindenki lódenka- bátban, simlis sapkában, úttörőnyakkendő stb, járt, bár még ma is előfordul olyan ország, ahol ez még most is úgy van. Tiltakozom az uniformig zálás ellen, és kérem, hagyjuk meg a hölgyeknek, hogy tisztán, rendesen, de saját ízlésüknegyéniségüknél? megfelelően öltözködhessenek. Balogh Gyula Pomáz — Akarsz még magasabban lenni? Akarsz repülni velem, kisleány? — Métt ne?.. . Magával szűvésőn!. .. Megszólalt ekkor egy vénember, aki a kisleány mellett állott. Megemelte nikotinos, kíváncsi és fenyegető sárga ujját a tiszt előtt. Félig korholás. félig jelentkezés volt a szava: — Hogyan hannám Juliskát magányosan repkedni az úrral? Mikor hát magam es ráérek, a sok dolgomtól, ő pedig az én unokám?!... Pár perc múlva az elvarázsolt Budapest felett röpködtek mind a hárman. Az öt híd mint öt gyémántos arany fésű tündökölt a kék Duna szalagjában, megpő- tolva rózsagirlandokkal és villanykörték százezreinek láncával. Még napsütéses délután volt, de minden lámpa égett. Ebben a meg-megszakadó, szent zsongásban köszöntötte Pacelli bíboros magyarul a Szent Istvánnak talán utoljára ünneplő kedves népét. Valahol a Margitsziget felett vissza kellett billenteni a gépet. Juliska egy percre földközelbe került a gruppokkal és a rózsa- ligetekkel. Túlkiáltotta a motorzajt, A pilóta nem gondolhatott egyébre, mint hogy a kisleány megrémült a hüppenéstől. amit a repülők nyelvén loppingnak neveznek. Pedig Juliska csak annyit mondott örömében, de azt már igen hangosan: Drága Jézus, szépen kérlek, Adjál nékem „még egy” szívet... ! öregapó semmit sem mondott. Vulkánná, vagyis tűzokádó pokollá váltott a gyomra a Pici Büchler-gép hirtelen fordulataitól. Unokája örvendező sikolyát mégis meghallotta. Szerette volna érte rögtön megkorholni, mert erőst szerette az öreges ellenkezést Erőst szerette a fogatlan és fogadatlan „tanvítását” a környülva'ó világnak. Most az egyszer azonban erőst megnémult va'a az öreg. Mintha annak a lelki orvosnak igazolódott volna a szava, aki egyszer azt mondotta: — Az öreges hiúságnak és a maradi gőgnek nincsen jobb orvossága, mint a tengeri- és a légibetegség. Mivelhogy akinek a papírzacskó fölibe kell hajolni, az még a levegőben sem hordhatja túl magasan az orrát. Mikor azonban Budaörsön megint főidet értek, s amikor az öregapó félreódalgott, és megkönnyebbült a földi keserűségektől, akkor hirtelen a lelki keserűségek szállották meg. Mádéfalvától errefelé, egészen Vulkán tá- nyitóig, öreges csoszogással odasietett Juliskához, aki a porondra kihúzott Magyar Szárnyak színében gyönyörködött, s már régen el is feledte a margitszigeti kiáltást. Nekirontott mérgesen: — Julcsa! Hallod-é. Julcsa?! Mit kértél te Öszentfel- ségétől az imént, odafent a mennyek kapujában? (Folytatjuk)