Pest Megyei Hírlap, 1992. november (36. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-06 / 262. szám
Szívével lát jól az ember í7 osztolányi olykor színes tintákról álmodott, ■** aztán kinyitotta a szemét, és azonnal birtokba vehette a színesen kavargó, valóságos világot. vak költőknek ilyen ébredés nem adatott meg. Éberen is egy álomba vannak zárva, álomba, melyben, mint egyikük írja: színes a hajnal. De már csak ott. „Ne kutasd hát a vakok lelkét! / E börtön terhét t át nem élheted t El sem képzelheted a / „fekete Nap” gondját / Hagyd békén a fények vakondját!" — olvasom Kerekes Géza megrendítő versének záró strófáját. Álságos tapintat lenne, ha megfogadnám e kíméletlenül pontos eligazítást. Mert akaratlanul és önzőn rögvest magamra gondolok. Én hogyan viselném el, elbírnám-e egyáltalán, ha váratlanul és végérvényesen Atlantiszként elsüllyedne a szemmel befogadható világ, oda, ahol egyetemes és kikezdhetetlen a sötét. Vissza a Teremtes-kezdethez, amikor, mint ahogy Mózes l. könyvében, a Genezisben írva áll: „A föld pedig vala ékesség nélkül való és puszta, és setétség vala a mélységnek színén, és az Ürnak Lelke táplálja vala a vizeket." Beleborzongok, elgondolván. hogy soha többé színek, fények; a létezés látványos-ragyogású mozifilmje megszakadna és magába nyelne a tér, mint egy hatalmas- feketeségű, visszhangzó terem. Én tudom, elvesznék. De ezekben a versekben megkapaszkodhatok. Bár érzem és átélem bennük-velük az elvesztés, a végzetszerü kiszolgáltatottság, az édenböl való kiűzetés folytonos fájdalmát. És ez az eleven, alapfájdalom csak tetézödik azoknál a költőknél, akik nem születetten vakok, hanem később veszítették el a szemük világát. Nékik naponként kell kínlódva megélniük, hogy a tudatukba vésett világ képeire elhessenthetetlen árnyék borult. És mégis, a művészet erejével reményt-adón képesek megteremteni a belső tündöklést, ahogy Csokonai Vitéz Gizella írja A Világosság Urához: „Ha már nem fénylik neked csillagod / keltsd hát fel bent: bennem a Te Napod”. Tallózván e versek közt, megérint, mert minden olvasatkor felkél bennük a belső Nap, s lön világosság, a szellem világossága Megtörténik újra a Teremtés, a talentum, és a képzelet hiányt pótlani kényszeredett, határtalan energiái táplálják a szent aktus létrejöttét. És ilyenkor úgy érzem, hogy ők látnak jól, ők látnak mélyebbre, akiktől a külső fény megtagadtatott; kárpótlásul talán oly dimenzióba juthattak el. amelyben a végső igazság isten-arca áthatóan fölsugárzik, míg nekünk, a kinti fényben dorbézolóknak az Isten láthatatlan. Olvasván e verseket, az örökös éjszakából micsoda reménycsóvák pásztázzák be a lélek horizontját! Üzenetek ezek az írások és segélykiáltások; nekünk is szólnak, akik a sors kegyelméből „épek” maradhattunk. A felelősségünkre apellálnak. nem zsarolva, hanem ki nem mondott kérelemmel, hogy hamisítatlan közvetítsük, tolmácsoljuk a világot. Mindezt csak úgy tehetjük, ha meg- igazulunk és állhatatosabban védjük maradék, megmentett tisztaságunk, ha megpróbálunk az orrunknál tovább látni, és a szemünk tartományánál messzebbre nézni és eljutni lélektől lélekig; ha nem megyünk el hanyagul az élet fontos dolgai mellett, ha létezésünket nem pazaroljuk el fényévnyi távolságra a valóban lényegestől. A vak költőket olvasván erősödik bizonyosság- gá a Saint-Exupéry regényében szereplő róka Igazsága, aki azt tanítja a kis hercegnek: igazán csak a szívével lát jól az ember. Döbrentei Kornél JUHÁSZ IMRE Óda a fényhez Az éjszakák darabokra tört foszlányait elűzi a fény . .. Szívünk zeg-zúgos utcáiban csak a fény az egyetlen remény. Ha pusztába tévedt vándorként az éj sötétje hullna ránk, utat mutat s célhoz vezethet egy pislogó, halvány gyertyaláng. Az ember ki fény nélkül bolyong, mindig úttalan utakon jár csak, s élete olyan, mint a virágé, melyet sötét szobába zártak. Szállni szeretne vad szelekbe: nem láthat fényt, de nő a vágya; szeretne lenni maga a fény, de önmagának is csak árnya. Sötét tenger fénybójái közt a hajós mindig biztos partot ér, míg nélkülük sötét homályba vész előtte minden földi tér. Tévelyegve. botladozva jár az, kinek útját nem jelzi a fény: annak a ma tegnapot jelent csak, és a holnap is csupáncsak remény. Az embernek nem a gazdagság, a fény jelenti az életet, mely a gazdagnak is lehet átok, és a koldusnak is szép lehet. A sötétben minden ami szép, elveszti bűvös varázsát. A legszebb gyémánt mennyit ér, ha nem láthatjuk a csillogását? Az. aki csak álmodik a fényről, az az örök éjszakák rabja: neki mindegy, nappal vagy éj van, miért várna az virradatra? Ki fényben jár. annak az est is mái egy homálybatűnt remény, míg a sötétben tévelygőnek elég lenne egy sugárnyi fény. A fény az élet!. . A fény éltet egyformán embert és virágot; azt is, akit elvakít a fény. s azt is. aki fényt sohse látott. A tavasznak el kell jönnie, ha a rügyekre a fény rátapadt!. A nappalt a fény teremti meg, és a fény szüli az árnyakat. BÉNYEI JÓZSEF T árgya Leltározom ismerős tárgyaim: hogy boldogulunk egymással mi ketten, ha nem szolgál már többé a szemem. Ez irgalmas lesz, amaz ott kegyetlen, ez ujjaimhoz hűséggel simul, lopakodik, hogy könnyen megtaláljam, ételt és italt juttat árva számhoz, s elfödi arcom vér- és hóhullásban. CSOKONAI VITÉZ GIZELLA A Világosság Urához Világosság Ura! Ha feltör hozzád A bú honából egy-egy zord panasz, Ne büntess érte. oh. ne vedd zokon. Hisz oly nagy, súlyos az a fájdalom, Amelyre nincs, oh, soha nincs vigasz. Fénytől lesz a szivárvány színes. A fák lombja fénytől üde-zöld ... A virág a fénytől illatos .. És a fényből lesz termékeny a föld. A fény olyan kincs, mely egymaga túlnőhet minden földi vágyat... Nekem olyan szent erő a fény, mint hívőnek a bünbocsánat. A fény az úr a mindenségen — a gazdagság csak hazug álom. Nem cserélném el semmi kincsért: a pénz helyett a fényt imádom. Ha az éjre közeleg a hajnal, úgy várom, mint egy hű szeretőt. Hátat fordítok a sötétnek, és letérdelek a fény előtt! Vigyázzatok rám, szobasarki árnyak! Ti lesztek majd a menedék, a mentség. A vak ember az ürességbe bámul, mint eretnek, ha véresre kövezték. Ti térjetek ki, sarkok, szögek, élek, ha nincs élő. ki ösvényen vezessen! Vén fiókok türelmes polcai, szekrények, könyvek, vigyázzatok engem! Ti őrzitek a régi arcot, álmot, s amit a porban csillagoknak láttam. Irgalmatok majd hallani fogom minden mesélő bútorropogásban. S míg beföd együtt minket a homály, egymáshoz érünk: vak tárgyak, vak ember. Igv üzenünk a roppantó időnek láthatatlan, rejtelmes ős-jelekkel. GYENGÉNÉ FOGARASSY MARGIT Vakság felé A végzet — szörnvű, vad, sötét madár, Amely mindig lejem felett lebeg — Lecsap reám egyszer könyörtelen, És akkor .. akkor ... én, jaj, vak leszek. Sziromcsodákat bont a kikelet, Kalászt dajkálnak szent sugárkezek, Aranybíborba öltözik az ősz. De én nem látom, mert én vak leszek. Lesz szivárvány. És néma éjszakán A tó tükrében a csillagfény rezeg, Lesz délibáb, lesz táncos hópehely. De nem nekem, mert én már vak leszek. Szivén markol a kínzó fájdalom: Hogy nemsokára elhagy minden fény. De halk-szelíden biztat Jézusom: Ne félj, világítok majd néked én. Nem láthatni Te ragyogó Napodat, Mely felé minden lét repesve tör. Andalító Hold méla sugarát, A kelő napnak bíbor-hajnalát Nem láthatni, Uram, — kínoz, gyötör! Az erdő vadja, meg a kis bogár is Napod fényére jogosultan les ... És az ember, kiben részed lobog E jogtól miért, hogy megfosztatott? Kegyedre miért csak ő nem érdemes? Tavasszal, mikor úgy virul a játék S mező, berek, hegy, völgy oly csodaszép.;; És akkor is, midőn eljő az ősz S a hervadás bús szinpompája győz: Szomjú lelkek sóhaja leng feléd. — Uram! miért csak én? Oh, miért csali én nem láthatom, mit kezed alkotott? — Ha már nem fénylik neked csillagod. Keltsd hát fel bent: bennem a Te Napod! — Hisz fény nélkül az egész lét halott. Nemes érzésben és nagy gondolatban Lobogjon bent, mi kívül elveszett: A sok, sok láthatatlan fénysugár. Melyre világok milliárdja vár Lobogjon s keltsen benső életet! Ragyogjon fénylőn, mint csiszolt drága gyöngy, Mely fogant kíntól tenger rejtekén. Legyen érték a nagyvilág előtt. Legelső kincs a kincs-halmaz között Te egy. örök Napod: a lelki fényi — Világosság Ura! Ha feltör hozzád A bú honából egy-egy földi szó: Bocsáss meg érte! — Nem vádló panasz, Nem zúgolódás: Élet hangja az, Ima a fényhez, Hozzád: Örök, Való. KRÜZSEFI ERZSÉBET Szürke szemüveggel Hogy a szokatlan fény ne bántson! Elfátyolozod a derűt!... Mi, szent-csuda-várók. Mi, lázár-társak, kiknek béna válla Örök súlyú Krisztus-keresztet hurcol, S nem térhetünk a golgotás, nagy úrtól Az épek szebb rögmentesebb honába: Hozzátok sírunk, álljatok meg. épek. Figyeljetek egy percre énekünkre! Zenéje közt a szép, szabad, nagy létnek Villanjon rátok bánatunk mély tükre! Mimellettünk is álljatok meg, épek. Ha utatokba botlunk béna-árván, Bár tudjuk: lázár-voltunk csúnya látvány —, Egy ép van bennünk, s az sír: a lélek! Az sír felétek irigyen és vádlón. Vádlón, hogy nektek minden, minden nyitva, És mégis minden jó szóért megáidon, Mély szívünket új tűrésre tanítja! Figyeljetek! Mi, siketek, vakok, Mi, csonkák, bénák hozzátok sikoltunk: Valaha mink is, mink is épek voltunk! Mosolyt, türelmet, jó szót adjatok! Elétek tárjuk százsebú szívünk Oh, volt nekünk is valaha hitünk! Hitünk egy szent, egy Krisztusi csodában — A gyógyulásban ... Ma már e hit csak sápadt, bús lidércfény, Amely még fénnyel hinti éjszakánk. Nem lobban fel, csak álmok néma éjén, Hogy aztán mélyebb árny szálljon le ránk . .. Létünk ma már csak bús kérdéseké. Amikre válasz nincs e földi téren! — így vonszoljuk a vak-gödör felé Szent csudaváró szívünket szegényen. Mimellettünk is álljatok meg, épek! Válogatás vak költők művei bői
