Pest Megyei Hírlap, 1992. november (36. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-27 / 280. szám
12 PEST MEGYEI HÍRLAP Apám. és Tulogdi János tanár úr emlékére. A mondát a nép igaznak tartja, mert a mesével ellentétben, általában minden benne szereplő személy, valamint a cselekmény helye és ideje ismert. Vannak, akik úgy vélik, hogy ha nem is igaz teljes egészében, de valami köze mégiscsak van az igazsághoz. A kérdés csupán az, milyen mértékben, mert azt nem tagadhatjuk, hogy a monda a képzeletnek híjával volna. De tekintsünk el az elmélettől és vizsgáljunk meg egy adott mondát, nevezetesen a kolozsvári Dónát, vagy másképpen a Törökvágás mondáját. Azzal a céllal, hogy amennyire lehet. megkíséreljük kideríteni. mi benne az igaz és mi a képzelet. íme, a történet; TŰBMŰK VÉSTÉK RT... „A szőlők tetejében, odafenn a Hója-erdő alatt, áll egy idöviselt köember. Ré- ges-régen pásztorember volt ez a Dónát, ott legeltette juhait az erdő szélén. Egy éjszaka a holdvilágnál észreveszi, hogy a törökök vágják át a hegyet, hogy a Szamost a Nádas terére vezessék. s ne legyen a városnak ivóvize. Lélekszakadva fut be a városba Bezörget a Monostor-kapun, s rohan egyenest a városházára. Csak annyi ideje volt, hogy elmondhatta a dolgát. Holtan összerogyott. De a katonaságot hamar összetrombitálták, s elkergették az ellenséget. Azután pedig háládatból kifaragtatták a Dónát képét, s feltették a hegytetőre, az erdő aljába. Még a köember is minden éjszaka leszáll s körülnéz, hogy nincs-e valami baj a kedves városban? Azután korsóját a Szamosból megmenti, s úgy tér vissza. Az átvágott hegyet pedig ma is Törökvágásnak híják.” (Barangolás meseországban. Bukarest, 1971. 172. old.) Ezt a mondát a századforduló táján Versényi György jegyezte le és tette közzé 1901-ben az Ethno- graphiában. Ezen kívül természetesen több változata is létezik, s a legújabban, amelyet nemrég hallottam, Dónát már nem is pásztor, hanem huszárkapitány, a törököt megfutamító kolozsvári lovascsapat vezére (Csomortáni István szíves közlése). A lényeget tekintve azonban e változatok csak kis mértékben térnek el egymástól. Most nézzük meg a monda főbb elemeit: 1. járt-e török sereg „réges-régen” errefelé, s ha igen, 2. volt-e, lehetett-e valami köze a Törökvágáshoz, és végül 3. ki a monda hőse, s honnét a neve. 1. Török sereg valóban járt a város környékén, méghozzá nem is egy alkalommal. Különösen II. Rákóczi György 1G57. évi sikertelen lengyelországi trónszerző hadjáratát követően, amikor a porta, hogy n fejedelmet — aki az ő beleegyezése nélkül fogott e hadiváilalkozásba — lemondassa, 1658 nyarán a krími tatár kánt, a sziliszt- rai basát és szövetségeseit, a havaselvi és a moldvai vajdát nagy erővel a védtelen országra küldte. Szeptember eleién a pusztítva, dúlva, emberek pereit rabláncba verve előrenyomuló ellenség — amint arról Linczigh János korabeli kolozsvári királybíró Naplójából tudomást szerezhetünk —, már a feleki oldalban, a város közelében ütött tábort. A havaselvi vajda tanácsára a város ha-, talmas sarcot fizetett, s ennek fejében sikerült megmenekülni a pusztítástól. II. Rákóczi György azonban nem nyugodott bele a trónvesztésbe és nemsokára visszatért. A porta ismét nagy sereget küldött a számára nem tetsző fejedelem eltávolítására. A szájhagyomány úgy tartja, hogy a kolozsmonostori templomtól nyugatra Tnagasló teraszon, a Táborhelyen állt meg hadával és innét vonult a számára végzetes csatába. A feljegyzések szerint azonban a fejedelem 1660 májusában Szamos- falva és Kolozsvár között táborozott és ide hívatta Linezighet is. hogy a lelkére kösse, ne adja fel a várost. Nem kizárt, hogy valamelyik török csapat táborozott az említett Táborhelyen, amikor Szidi Ahmed budai basa 1660. május 20- án a Szilágyság felől Kolozsvár közelébe érkezett, s roppant tábora hegyet-völ- gyet elborított. Ezúttal is Linczigh János ment a város részére a basa kegyelmét kieszközölni. „Nagy rettenetes rémületben lévén a város — írja idézett Naplójában —, harmad magammal (...) egy rossz, két lovú szekéren kimen- vén táborában. Egy nagy hegyen vonatván fel sátorát ...” A szövegből nem derül ki, melyik hegy volt az, hol, merre volt a tábor. De a Törökvágástól nem nagyon messze hömpölygőit tova az ellenség. Mindenesetre a Naplóban a továbbiakban ezt olvashatjuk: „... Másódnapon megindulván a tábor (...) az darabos szántásokon hajtottanak mint az oktalan állatokat, az Szamoson, Nádason övig való vízben által hajtván bennünket .. A budai basa biztosító leveléből — amelyet a meghódolt Kolozsvár részére írt — sem tudunk meg semmi pontosat: „Datum Kolosvar alatt levoe táborunkban. May die 21 1660. Esztendőében.”. Szidi basa ezután. Szászfenes alá vonult, hogy a fejedelemmel megütközzék. A csata — május 22-e — után a török sereg a város alatt haladt el és lehetséges, hogy egy része éppen a mai Törökvágás közelében táborozott le. Tény, hogy Bonchida mellett valóban megpihent az ellenség. Ez derül ki több, e táborból keletkezett levélből, így pl. Mehmet Tíhaja bég parancsleveléből: „Datum az Táborban Bonczidaj mezoeben. Die 5 Juny 1660. Esztendőében.” AMIKOR KOLOZSVÁR MÉG VÉGVÁR VOLT Várad török kézre jutása után, 1665-ben Kolozsvár végvár lett. Ez időtől bizony fel-felharsanhatott a város kaputornyain a török sereg közeledtét jelző trombitaszó. 2. A törökök tehát nemegyszer itt jártak. Valószínű, hogy az 1658. és az 1660. évi volt a legemlékezetesebb. Láthattuk, hogy falai, bástyái ellenére a város csupán hatalmas sarc lefizetésével szabadult meg a feldúlástól. Ha tehát rop«. í , ■ - 4 Äti-•oH A kolozsvári Dónát-szobor legendájához a mindennapi politikától eléggé terhes romániai hétköznapok persze ezután is adhatnak hozzá valamit, vagy elvehetnek velőle valamit. így van ez Erdély- szerte még az ilyen ártatlan emlékkövek esetében is, mint amilyenről Asztalos Lajos írása szól. Volt időszak, amikor a vincellérek védúszentjét magyar szimbólummá változtatta a román közvéleményt félrevezető propaganda, máskor meg ottfelejtett német csicskásnak, akit mind magyarnak, mind románnak illik eltávolítani. Szerencsére a Dónát-szobor áll — jobban mondva; meg-megtalálja a maga védőjét (ha nem is szentjét) valamelyik Hója erdő alatti pincében, ott lakó írótársak padlásán... Vagy ilyen dokumentumértékű tanulmányokban. Asztalos Lajos Kolozsváron él, újságíró, műfordító, jelenleg — van ilyen is! — a Puntea (Híd) című, román nyelvű, RMDSZ-kiadványt szerkeszti szülővárosában. pant sereg érkezett a város falai alá, szinte hiába volt a sok ágyú, az erős fal- és bástyarendszer, szinte hiába ennek céhenként beosztott védelme, mert ilyen esetekben nem volt ajánlatos hagyni, hogy a fegyvereké legyen a döntő szó. Abban az időben a jó ivóvíz nagy becsben állt, s ezért nagy gondot fordítottak a kútásásra. Különösen a bérc- vagy hegytetőre épült várakban, hogy ily módon a falakon belüli vízellátást megoldják. Ez ostrom esetén életbevágóan fontos volt. Kolozsvár azonban város volt, sokkalta nagyobb kiterjedésű, mint egy vár, ezenkívül völgyfenéken feküdt, ahol a talajvíz könnyen elérhető mélységben volt. Amint láttuk, nagy seregnek nem volt szüksége cselt alkalmazni a város megvételére, meghódolt az magától is. Akkor viszont mi értelme lett volna olyan munkába kezdenie a tötöknek, mint a Szamos vizének a Nádasba vezetése? Ezzel úgysem törte volna meg a várost. E roppant munka elvégzésével végső soron a várárkok vízellátását sem tudta volna megakadályozná Azért nem, mert egyrészt a Malomárok — amely az északi fal előtt húzódó várárkot töltötte fel — a Törökvágás felett levő gáttól kapta a vizet (egyszerűbb lett volna a gátat tönkretenni, vagy a Malomárok vizét a zúgókon — a Malomárkot a Szamossal összekötő kis csatornákon — a Szamosba engedni), másrészt a nyugati és a déli várárok a Házsongárdból lefolyó két kis patakból, a keleti pedig a Békásból eredő patakból töltődött fel. Effelé nehézkes és fölöttébb fáradságos hadicsel nyilvánvalóan meg sem járta a török eszét. De ha — tegyük fel — mégis munkához lát, menynyi időre lett volna szükség — a korabeli műszaki fejlettség szintjén — a hegy átvágásához? Szerény számítás szerint is évekre. Ezzel viszont a meglepetés lett volna oda, hiszen teljességgel lehetetlen lett volna a munkálatokat akár csak néhány napig is titokban tartani — Dónáttól eltekintve, a közeli földeken, szőlőkben dolgozók észrevették volna, mi készül. Ezenkívül a tábort élelemmel is el kellett volna látni. És ismerve a török ..karddal való termelési módszerét”, ez sem, vagyis a közeli falvak fel- dúlása sem maradhatott volna titokban. MERRE FÜL YT A SZAMOS? Ha azonban a Törökvá- gást és közvetlen környékét földtani szempontból vesz- szük szemügyre, nyomban ráakadunk a monda eredetének egyik forrására. Nevezetesen a Hója-vonulat itt, ezen a részen minden fedőkőzet nélküli agyagrétegekből áll. Az agyag ugyan vízátnemeresztő tulajdonságú, de víz hatására képlékennyé válik, s nagyobb esőzés idején előfordulhat, hogy az alsó, átnedvesedett, csúszóssá vált rétegen a felső rétegek a saját súlyuktól lesuvadnak. Emiatt az itt átvezető utat manapság is csak üggyel- bajjal lehet rendben tartani. A monda eredetével kapcsolatban feltételezhetjük, hogy valamelyik török sereg ittjártakor — esetleg nem sokkal ittjárta előtt vagy után — nagyobb su- vadás keletkezett, s erre később már úgy emlékeztek a kolozsváriak, mintha a török akarta volna a hegyet átvágni. De az is lehet, hogy a törökök néhány ágyúja, esetleg szekere besüppedt a felázott agyagba, s ezeket ki kellett ásniuk. Es ezt a munkát néhány városbeli is látta. Talán megkockáztathatunk egy olyan elképzelést is, miszerint a mai Törökvágás közelében, a hegy alatt táborozó török csapatot maga a suvadás futamította meg, s ez, idő múltán, a szájhagyományban már úgy bukkant fel, mint a kolozsváriak hőstette. De tegyük fel, hogy egy nem túl nagy, mondjuk öttízezer főnyi ellenséges sereg vert itt tábort, s kezdett munkához. Vajon mennyi időre lett volna szüksége ennek a korabeli mérce szerint is szerény csapatnak a Szamos elvezetéséhez, ha egy nagynak évekre? Most közelítsünk más oldalról a kérdéshez! A Ver- sényi-változat szerint miután Dónát elmondta a magáét, s meghalt, „ ... a katonaságot hamar összetrombitálták, s elkergették az ellenséget”. Ez a szövegrész, mint megállapítható, nem a korabeli, hanem a XVIII-XIX. századi helyzetet tükrözi — a török ittjártakor sem a városban, sem a falakon kívül nem létezett összetrombitálható katonaság. MESE ÉS,MM CSEL’' A monda egy másik változata, a korabeli valósághoz hűen, arról szól, hogy a városbíró fegyverbe szólítja a fegyverfoghatókat. Tudjuk, hogy Kolozsvárnak 1660-ban kb. 8500 lakosa volt. Mennyi lehetett ebből a fegyverfogható? Ha a nőket leszámítjuk, marad nagyjából a fele. Ebből le kell vonnunk a gyerekek és az öregek számát is. Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy 2000, legjobb esetben 2500 volt a fegy verfoghatók száma. Csakhogy ezek nem voltak valamennyien fegyverforgatók, vagyis fegyverforgatásban gyakorlott városlakók, hanem elsősorban kézművesek. kalmárok, nemesek, szabad parasztok, hűbéri függőségben levő személyek, akik harcedzettség tekintetében nemigen vehették föl a versenyt a törökkel. 3. A monda hősét illetően feltételezhetjük, hogy az első változatokban is szerepelt valaki, egy szőlőpásztor vagy valamilyen más, a mezőn dolgozó személy — akkoriban a Szamos és a mai Fellegvár—Hója-gerinc határolta terület teljes egészében mezőgazdasági művelés alatt állt —, aki a török „hadicselről”, azaz a suvadásról hírt vitt a városba. Sajnos, erről ma semmi biztosat nem tudunk. A mondát jóval később jegyezték le. Valószínűbbnek tűnik inkább az, hogy a pásztor személye a török ittjárta után néhány évtizeddel került a mondába, s tette kerekebbé azt. Mégpedig akkor, amikor a kuruc szabadságharc 1711- ben bekövetkezett bukása után Erdély végleg a német kezére jutott, s az ennek következtében meginduló ellenreformáció kedvező körülményei között, egykori hatalmi helyzetének a visszanyerésére törekedve a katolikus egyház — egyebek mellett — szorgalmazta, hogy a szőlőknek védőszentje legyen. Így vált a római légionárius Donatus — később Donát. a nép nyelvén Dónát — a Hója alatti szőlők védő- szentjévé, az akkor túlnyomórészt református és unitárius kolozsvári szőlőmű- vesek „pártfogójává”. Ezután emelték a ma is álló „kőembert”. MIRE KÉPES A FIL0XÉRA? A múlt század hetvenes éveiben az Amerikából Európába hurcolt szőlőpusztító gyökértetű, a fi- loxéra, Kolozsvár határába jutva ugyancsak letarolta a szőlőket, s a helybeli bor, a „vinum de Hoia” örökre kiapadt a hordókból. Elárvult hát a védőszent és a mondabeli Dónát —, bár Versényi még szőlőket említ a Hója alatt — most már nem maradhatott meg védőszentből lett szőlőpásztornak. Figyelemre méltó a mondában a futás mozzanata. Ez meglepően hasonlít a marathóni győzelemről hírt vivő harcos esetéhez, aki Athénba érkezve csupán annyit mondhatott: „Győztünk!”, s holtan rogyott össze. Negyven kilométer lefutása után ez érthető. Itt azonban jóval kisebb a távolság — a Törökvágástól a Monostor-kapun át (a mai December 30. utca végében állt) a tanácsháza (Versényi a Kolozsvárt újabb keletű városházát említi) kb. 3 kilométerre van. s ez Linczigh János idején is ott állt, ahol napjainkban — a mai Fő vagy Szabadság tér déli oldalának Tanácsház szere volt a korabeli neve. De tegyük fel, nem a legrövidebb úton jött Dónát és talán 5 km-t is megtett. Egy pásztorember azonban, aki naphosszat a mezőt, a hegyet rója, ezt a távolságot lefuthatja anélkül, hogy ez az élétébe kerülne. Ezért, hihető] sg, ez a betét a marathóni csatáról olvasott történetből ihletődött. Összegezve tehát a török ittjárta, az agyagos oldal csuszamlása, sőt csuszamlá- sai (amelyek mindig új tápot adhattak a „vágás” történetének) és a szobor, mégpedig a közelben felállítva — ez az a három szál, amellyel a monda a valósághoz kötődik. Ezek a gyökerei. Ebből kerekedett ki az egész, s a múlt század utolsó negyedében, a szőlők pusztulása után nyerte el fenti alakját. És alakul azóta is, amint láttuk Mivel pedig a szájhagyomány to- vábba dóiban — tudatosan vagy öntudatlanul — az ellenség fölötti győzni akarás munkálkodott és munkálkodik ma is. ebben a történetben, ha későn is, megadatott a kolozsváriaknak, hogy az országot dúló, pusztító, a várost kétszer is könyörtelenül megsarcoló törökön „bosszút álljanak”. Asztalos Lajos A kolozsvári Dónát-monda és lehetséges gyökerei
