Pest Megyei Hírlap, 1992. november (36. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-04 / 260. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP MAGYARORSZÁG 1992. NOVEMBER 4., SZERDA Kél november 4. 1956. november 4. a maga komor drámaiságá­val minden akkor már felnőtt magyar lelkében él. Visszacsengenek Nagy Imre megdöbbentő sza­vai: „... Ma hajnalban a szovjet csapatok táma­dást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilván­való szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt.” A kormányt valóban megdöntötték, a magyar nép véráztatta földjét megszállták, legnagyobb kincsünket, a szabadságot elrabolták. A „muszka vezetők” rövid időn belül várbírókká és hóhérok­ká váltak, s a magyar történelem során még ide­gen elnyomók sem vágtak olyan széles rendet a nép soraiban, mint ők. Mert ne feledjük el, és so­hase mulasszuk el hangsúlyozni: a nép sorai­ból került ki a szabadságharcosok túlnyomó több­sége, s a kivégzettek, elítéltek között is a mun­kások és a parasztok szerepeltek a legnagyobb számban. A magát forradalmi munkás-paraszt kormánynak hazudó hazaáruló klikk irtotta a forradalmárokat, akik — mint mondottuk — ja­varészt munkások és parasztok voltak. Ezen persze nem lehet csodálkozni, hiszen az egész kommunista rendszer hazugságon alapult: szabadságot ígért a népnek, és rabságot adott, füg­getlenségről beszélt, és elnyomatást hozott az or­szágra, emberségről papolt, és minden idők legem­bertelenebb politikáját valósította meg, S e hazug­ságot az 56-os magyar szabadságharcosok leplezték le a világ előtt. E leleplezéssel kezdődött a nem­zetközi kommunizmus haláltusája, mely először a szocialista vazallus államok függetlenségéhez, majd a második szuperhatalom, a Szovjetunió széteséséhez vezetett. Így hát elmondhatjuk, hogy a magyarság sza­badságának eltiprása a szovjet imperializmus szá­mara csak látszatgyőzelem volt. Utolsó lehetőségét játszotta el ekkor a kommunizmus, hogy megsza­badulva évtizedes hazugságaitól, őszintén vállalja legalább a politikai tisztesség minimumát. Erre képtelen volt, ezért vált 1956. novem ber 4., a Szov­jetunió győzelmének napja a szocialista világrend- szer összeomlásának kezdőnapjává. De van nekünk, magyaroknak egy másik novem­ber 4-énk is. 1945-ben e napon diadalmaskodott az országgyűlési választásokon a kisgazdák győ­zelmével a többpárti demokrácia. E győzelem tette világossá a Szovjetunió számára, hogy Magyaror­szágon demokratikus eszközökkel sohasem tudja bevezetni a kommunizmust. Ez a politikai vereség döbbentette rá a magyar kommunistákat arra, hogy a magyar nép fontosnak tartja a tulajdont, a hazát és a hitet. A jaltai szerződés arra kötelezte a győztes meg­szálló hatalmat, hogy minél előbb demokratikus választásokat tartasson, és a népre bízza az ország politikájának meghatározását. De a társadalom is sürgette a választásokat, hiszen az ideiglenes nem­zetgyűlés tagjainak egyharmada kommunista volt. Ez az arány természetesen nem fejezte ki a nép akaratát. A Magyar Kommunista Párt ekkor egy meglepő javaslattal állt elő: először az önkormányzati vá­lasztásokat tartsák meg, de csak Budapesten. Nyil­ván az volt a céljuk, hogy a munkástöbbségű fő­város számukra kedvező eredménye lélektani nyo­mást gyakoroljon az országos választás résztvevői­re. Sikerült rávenniük a szociáldemokratákat arra, hogy közös munkáslistán induljanak. Meglepetésre a kisgazdák több mint 50 százalékot kaptak, s még a munkáskerületekben is több szavazathoz jutottak, mint a munkáspártok együttesen. Ezután Vorosilov, az úgynevezett Szövetséges El­lenőrző Bizottság vezetője arra akarta kényszeríte­ni a győztest, hogy a november 4-i választáson a többi párttal közös listán induljon. Először 40 szá­zalékot ajánlott föl a kisgazdáknak, majd lassan fölment 48-ig. A párt vezetői, Tildy Zoltán, Nagy Ferenc és Kovács Béla nehéz helyzetben voltak, mert Vorosilov a rábeszéléstől a fenyegetésig a „meggyőzés" minden eszközét igénybe vette. Végül Nagy Ferenc — igen ügyesen — azzal vágta ki ma­gát, hogy kijelentette: ez a kérdés olyan nagy horderejű, hogy ebben csak az Országos Nagyvá­lasztmány határozhat. Ha ezt az érvet nem fogad­ják el, akkor nyíltan megsértik a demokrácia el­vét. így eldőlt minden. Hiszen az október 23-i ülé­sen senki sem emelt szót a közös lista mellett. A választási küzdelem ezután nagy erővel folyt. A megszálló hatalom támogatását élvező kommu­nisták sokkal több pénzzel, közlekedési eszközzel, papírral rendelkeztek, mint a többi párt. A nép akarata azonban más volt, mint a megszállóké. Nagy Ferenc írja „Küzdelem a vasfüggöny mögött” című könyvében: „Nem a kétségbeejtő gazdasági nyomorúság, nem a politikai sérelmek által fel­gyújtott szenvedélyek irányították a magyar né­pet a választásokon, hanem a tiszta elvek és az or­szág helyzetének józan meggondolása... A nép a demokrácia mellett döntött." A Kisgazdapárt 57, a szociáldemokraták 17.4, a kommunisták 17, a Parasztpárt 6,9, a Polgári Demokrata Párt pedig 1,6 százalékot kapott. A kicsiny Magyarország meg­mutatta a hatalmas Szovjetuniónak, hogy a de­mokrácia és a szabadság híve, és elutasítja a bol- sevizmust. Az 1945-ös választási győzelmet éf az 1956-os népfölkelés diadalát egyaránt hosszú és súlyos el­nyomás követte. De a nép szívéből nem sikerült kiirtani a szabadság utáni vágyat. Ezért voksolt 1990-ben a többpárti demokráciára,- s ezért fogja 1994-ben is ugyanezt választani. Török Bálint KÜLÜGYI SZÓVIVŐI TÁJÉKOZTATÓ Jelcin Budapestre látogat Jelcin elnök közelgő lá­togatásának hírével kezdte szokásos keddi sajtókonfe­renciáját Herman János, a Külügyminisztérium szóvi­vője. Kiemelte: Magyarország már a Szovjetunió felbom­lása előtt jó kapcsolatokat alakított ki az orosz társa­dalom demokratikus erői­vel. A szóvivő hangoztatta: Magyarország tisztában van azzal, hogy Oroszország a világ egyik vezető hatalma, és számít egy demokratikus Oroszország stabilizáló sze­repére a térségben. Buda­pest elsőként vette fel az önálló, demokratikus Orosz­országgal a diplomáciai kapcsolatokat, és kötött alapszerződést 1991 decem­berében Moszkvával. A ré­gió országai közül elsőként Magyarország kötött gazda­sági-kereskedelmi és tudo­mányos-műszaki együttmű­ködési megállapodást Orosz­országgal. A továbbiakban Herman János cáfolta a román kül­ügyminisztérium október 29-i nyilatkozatának téte­leit. Mindenekelőtt azt, hogy a magyar Külügyminiszté­rium képviselője részt vett volna a Romániai Magyar Demokrata Szövetség kül­dötteinek kolozsvári orszá­gos tanácsülésén. A szóvivő megjegyezte azt is, hogy az ilyen jellegű látogatások minden gond nélkül zajla­nak és csak egyes romániai körök próbálnak belpoliti­kai tőkét kovácsolni azok hamis beállításából. Ennek kapcsán Herman János is­mételten visszautasította a nyilatkozatban található célzásokat Magyarország ál­lítólagos revizionista és ir­redenta szándékairól. Bába Iván helyettes kül­ügyi államtitkár határozot­tan cáfolta azokat a sajtó­jelentéseket, miszerint az MDF tagjainak sorába lép­ve a minap a taggyűlésen arról beszélt volna, hogy ál­talános sztrájkhelyzet fe­nyeget Magyarországon, ami esetleg rendkívüli állapot bevezetését is indokolhatná. Leszögezte továbbá, hogy az 1994-es parlamenti válasz­tások elhalasztásáról sem beszélt. A helyettes állam­titkár e nyilatkozattal be­fejezettnek tekinti a vádak­ra adott válaszokat. A szóvivő közölte, hogy az AWACS-járőrszolgálattal kapcsolatos tájékoztató le­velet Jeszenszky Géza kül­ügyminiszter már az elmúlt héten, pénteken elküldte a külügyi bizottság elnöké­nek. A levelet Horn Gyula titkárnője már pénteken délelőtt átvette a kézbesí­tőtől az MSZP székházában. (A szóvivő ezzel reagált Horn Gyulának arra a nyi­latkozatára, miszerint a kül­ügyi bizottság még hétfőn sem kapott tájékoztatást az ügyről.) Továbbra sincs megfelelő vízátadás Dimacsúnnál A dunacsúni kőgát épí­tése befejeződött, itt már a réseken sem kap vizet a szigetközi Duna. A kedden délelőtt érkező, mintegy 200-250 köbméter másod- percenkénti vízmennyiséget a négytáblás vízátadó léte­sítmény egyik tábláján ad­ják át a szlovákok. Való­színűsíthető, hogy műszaki okok miatt nem használják a többi táblát. Erről a „nem hivatalos” értesülés­ről a győri vízügyi igazga­tóságon tájékoztatták az MTI-t. , 1 ■ v ;$“*»** ^* V VALASZ t$7v M A nacionalizmusról B. BOLDIZSÁRNAK CEGLÉDRE Igen, az ember azt hihet- né, hogy jól átgondolt nem­zetközi szövetségek, egye­sült nemzetek, megfontolt tárgyalások vagy egyszerű emberiesség és békevágy elejét vehetik mindenfajta háborús vérengzésnek. De ha ez nem, hát -az atomfe­nyegetettség, ami megfonto­lásra késztethetne minden gondolkodó főt, hiszen válo­gatás nélkül kiterjed a föld minden lakosára. Az ember azt hihetné, hogy a huszadik század ér­telemszerűen a világbéke százada kellene hogy le­gyen szellemi és technikai fejlettségénél fogva. Minden ellentét kiküszöbölhető okos tárgyalással, igazságosztó megfontolással, és ha más­ként nem megy: igazságos ítélkezéssel. Hát nem. A huszadik századra egy­szer majd úgy fognak visz- szaemlékezni. mint a hábo­rús őrjöngések, ostoba bé­kekötések és kegyetlen dik­tatúrák századára. Évszázadok múlva csodál­kozni fognak ezen, és külö­nös értetlenséggel fogják megállapítani: mindez a legszebb emberi érzésből, a hazaszeretetből fakadt. Ha­zaszeretet évszázadok múl­va is lesz, de — talán — nem fognak a szomszédos népek öldökölve egymásnak rontani a hazaszeretet ne­vében. Levelében ön a haza­szeretet nemzetközi nevét használja: nacionalizmus. Ugyanaz, és mégsem ugyan­az. Mert minden „izmus­ban'’ van valami kizáróla­gos és fenyegető. Amíg a nacionalista a saját hazáját szereti, addig patrióta. Ám amint a patrióta szembefor­dul a szomszédos országok patriótáival, tüstént nacio­nalista lesz: gyűlöli őket, és ahol teheti, beléjük mar. Látszólag a mi közép-ke- let-európai térségünk külö­nösen alkalmas arra, hogy a benne lakó kis népek egy­másnak essenek és öldököl­jék egymást. De alaposab­ban körülnézve láthatjuk, hogy másutt se jobb a hely­zet: kis és nagy népek na­cionalizmusa mindenütt a háború melegágya. Nem kell példákat mondanom, elég a napihírekben össze­számolni, hol mindenütt ro­pognak a fegyverek. Ben­nünket persze mindennél jobban zavar az a háború, amely közvetlenül a határa­ink mellett dúl, három ok­nál fogva is: sajnáljuk az otthonukból kiűzött lakos­ságot, féltjük az ott élő ma­gyar kisebbséget, és nem utolsósorban féltjük önma­gunkat, mivel három oldal­ról is acsargó ellenség vesz körül. Olyan ellenség, amelyet a magyargyűlölet kapcsol egy­ségbe. Mindháromnak rossz a lelkiismerete, hiszen óriá­si területeket harapott ki belőlünk (s most még a Du­nánkat is ellopja), s nincs veszélyesebb a bűntudatos ellenségnél. Folyton bizo­nyítania kell az igazságta­lan igazát, folyton meg kell játszania, hogy mi veszé­lyeztetjük az ő békéjét és határait. Így állunk hát. Marad ne­künk a félelem, a taktiká­zás és az a reménység, hogy egyszer valóra válik az egységes Európa, amely gátat tud vetni a naciona­lista őrjöngéseknek. Egyelőre nem tud. A világ nagy hatalmú ál- lamférfiai összeülnek, csó­válják a fejüket, ejnve-ej- nye, néhány rendfenntartó kéksapkást küldenek a há­borús helyszín közelébe, akik megállapítják, hogy itt bizony lőnek; gyűjtik a se­gélyszállítmányokat, ame­lyek hol célba érnek, hol nem. Ez bizony kevés. Életet menteni csak koc­kázat árán lehet, és erőmu­tatással. Senki sem kíván­ja, hogy a kéksapkások tűz­harcba keveredjenek az eszeveszett szerbekkel, de ha híres haditechnikájuk­kal lebombáznának néhány hadi célpontot, talán meg­fékezhetnék ezt az Európá­hoz nem méltó őrjöngést. Undor fogja el az embert, amikor televízión látja a sima modorú diplomatákat, amint kötelező mosollyal rázzák egymás kezét, és minden kézrázással ezer családi otthon felperzselé- sét, elfoglalását, polgári la­kosság kiűzését hagyják jó­vá. Szájtépésen kívül semmi­féle védelemre nem számít­hatunk mi sem, ha bármi ürüggyel ránk rontanak. Ürügyet pedig folyton gyár­tanak, csőstül. Meciar tele­ordítja Európát azzal, hogy magyar tankok állnak a szlovák határon és a ma­gyar irredentizmus borítja fel Kelet-Európa békéjét. „Magyarország Európa há­borús tűzfészke” — jelen­tette ki épp ma az édes mo­soly ú birkózóbajnok egy nemzetközi tárgyaláson. És hisznek neki. Mint ahogyan hisznek Iliescunak, aki sze­rint a világon sehol olyan jó dolga nincs a kisebbség­nek, mint Romániában — miközben betiltja az Erdély szó használatát. A szerbek pedig hol átlőnek a határon, hol átrepülnek, hol kiűzik a vajdasági magyarokat ott­honukból, abban a remény­ben, hogy visszalövünk, és akkor ránk háríthatják a háborúkezdés felelősségét. Nacionalisták vagyunk, amikor féltjük ezt az elár­vult, lefegyverzett hazát a farkasok közt? Ha ez na­cionalizmus, vállalnunk kell. Vállalnánk ennél töb­bet is, ha erőnk volna hoz­zá. Emlékszem egy katonanó­tára, amit fiatal koromban még szabad volt énekelni: Nem kell nekünk a más folyója. Nem kell nekünk a mások bérce, Csak az kell, ami a miénk volt, Ahogy az Isten rég kimérte. Ma ezt nem énekelhetik se katonák, se civilek, mert irredentizmus címén azon­nal lecsapnának rájuk. A Nyugat reszket attól a gondolattól, hogy kiderül: milyen hamisan, milyen go­noszul rendezte el Európát előbb az első, majd a má­sodik világháború után. Szomszédaink azonnal ki­biztosítják fegyvereiket. És ami a legszomorúbb: saját belső ellenzékünk kórusban ordítja: Nacionalizmus! Ir­redentizmus! Pfuj, pfuj! Ezeknek az embereknek nem fáj Magyarország. Le­het, hogy nincs közük hoz­zá? Lehet, hogy vesztét akarják? Jól élni minden­esetre akarnak és tudnak belőle. Hazaszeretetük odá­ig terjed, hogy szétlopják az országot, darabjait meeőr- zésre hazaviszik a zsebük­ben, vagy hogy még na­gyobb biztonságban legyen, kiviszik egy svájci bank széfjébe. És ha már úgyis kint vannak, megeresztenek egy újságcikket arról, hogy Magyarországon nacionaliz­mus van, meg idegenüldö­zés. (Benedek István)

Next

/
Oldalképek
Tartalom