Pest Megyei Hírlap, 1992. november (36. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-18 / 272. szám

r Hl PEST MEGYEI HÍRLAP .. ‘ .. LEVELÜNK JÖTT 1992. NOVEMBER 18., SZERDA .3 i i *----------------------------—------------------------------------------1 Csillag a sötét éjszakában! Csillagként ragyogott a Nap Tv egyik múlt havi adásában Stoimár G. Ilo­na. Juszt László — ami tőle igazán szokatlan — egészen visszafogottan, szinte megilletődve tette fel kérdéseit. Stoimár G. Ilonában azt az újságíró­típust látom, melyre orszá­gunknak, sokat szenvedett népünknek igencsak szük­sége volna. Bárha sok ilyen újságíró „terémne” e ha­zában ! Akkor hazánkról valóságos kép alakulhatna ki világviszonylatban. Üjságíróink nagyobbik része, enyhén szólva, rossz­indulatú, de nevezhetném ellenséges magatartásénak is. Felteszem a kérdést: egyáltalán nemzeti érzel­mű embernek képzelik ma­gukat, vagy internaciona­listának, ahogyan neve­lődtek az elmúlt bolsevik időben? Egypár feltett kérdésre adott válasz idekívánko­zik, hogy azok is megis­merhessék e nagyszerű, háromgyermekes édes­anyát, akiknek nem ada­tott meg a képernyőn néz­ni és hallgatni: „A médiák ma is megveszik a régi, le­járt kommersz filmeket, Amerikától Franciaorszá­gig, mert olcsón hozzájut­nak. Inkább kevesebb fil­met készítsenek — mert drágább —, de magyart! Legyen az a klasszikusok­tól a modernig, és adjanak olyan műsorokat, melyekkel a nemzeti öntudatot erősí­tik. Műsoraikból az sugár­zik, hogy minden nép büsz­ke lehet önmagára, de a magyar nem, mert akkor mindjárt rásütik a bélye­get, hogy nacionalista. Egy­szóval: nincs színvonala a műsoroknak. Én, három- gyermekes anya, milyen anya volnék, ha a szom­széd gyerekeit jobban sze­retném, mint a sajátjai­mat? Aki ma Magyaror­szágon kommunistának (szocialista mezbe burkol­va is: egészítem ki én. e le­vél írója) vallja magát, an­nak igenis vállalnia kell az elmúlt 44 év minden szeny- nyét!” Köszönjük a nemzeti ér­zelmű — újságírással is foglalkozó »- családanya megnyilatkozását 1992. ok­tóber 6-án reggel a Nap Tv-ben. Szívet-Ielket gyö­nyörködtető volt minden szava. Sugárzott belőle az igazi magyarság, melyet bátran vállalt minden be­ugrató kérdés közepette is. Juszt Lászlónak nagy sze­rencséje volt ezen a reg­gelen, mert olyan riport­alanya volt. akitől ő és ri­portertársai is tanulhattak igaz magyar szellemiséget! Stoimár G. Ilona szolid, de határozott válaszai sokszor zavarba hozták a kérdezőt, ami már egymagában is nagy fegyverténynek mi­nősül. Forgó László Vác Jó döntés volt Tisztelt Főszerkesztő Űr! A Magyar Hírlapból érte­sültem róla, hogy két hónap óta ön a Pest Megyei Hír­lap főszerkesztője, és azok az újságírók, akiknek a to­vábbi munkájára nem tart igényt az átszervezés kö­vetkeztében, diszknmináló nyilatkozatokat adtak Ü. Z.-nek (alias: Ötvös Zol­tán), a fent említett politi­kai napilap — velük szim­patizáló — munkatársának. Különben nem fogalmazott volna olyan intrikusan, ahogy tette. Ügy vélem, az egyfajta pártatlanítás (struktúravál­tás), más lapok szerkesztő­ségére is ráférne. Ezért he­lyeslem a bátor kezdemé­nyezését . .. Én, a VOR Hírlap szer­kesztőségének egykori kül­ső munkatársa, grafikusa, rejt vény.szerkesztője (a vál­lalat dekorációsa) jól em­lékszem arra, hogy az MSZMP vakvágányán ha­ladó vezetők idegenkedve fogadták az ön írásait, mert azok nem voltak elég­gé pártosak, aki alapállásá­ban éppúgy nem tartozott a sündörgők közé, mint kol­legája, Balogh István, ö azért került összeütközésbe a pártvezetéssel, mert meg merte írni az igazat. Ezzel csak nyerhetett, hiszen a rádiónál nagyobb nyilvá­nosság elé került, ahol szé­lesebb körű érdeklődéssel kísért természetvédelmi műsorokat szerkeszthetett: „Fűtől fáig” és „Oxigén” címmel. A gyár dolgozói általában megelégedéssel fogadták az önök írásait, és sajnálattal vették tudomásul, hogy a politikai túlkapások követ­kezményeként a legjobb újságírók távozni kénysze­rültek az üzemi lap szer­kesztőségétől. Olyan össze­hangolt újságírógárda, mint amilyet akkoriban „szétrobbantottak”, nem is alakult ki azután. A párt iránt elkötelezett vagy megalkuvó kisstílű munka­társak szerkesztették a la­pot, amely annyira elsilá- nyosodott, hogy már ingyen se kellett a dolgozóknak. Legfeljebb ablakpucolásra használták. Meg is szűnt meg a rendszerváltás előtt. Józan megítélés szerint nem lehet kétséges, hogy az igazi provokátorok azok, akik minden eszközzel gá­tolni próbálják a jogrend­szer kialakulását, az új de­mokratikus állam megerő­södését hazánkban, mert nem szeretnék elveszteni a lebukott pártállamhoz való hűségükkel szerzett egzisz­tenciájukat. A leépítésük tehát indokolt. Ezennel kívánom, hogy a megújhodott lapjuk mind­inkább a nép érdekeit szol­gálja, s mindenekfölött őrizzék meg az újságírás etikáját és színvonalát! Üdvözlettel: Cs. Kiss Sándor Budapest ★ Engedjék meg, hogy üd­vözöljem azon döntésüket — miszerint megszüntetik a városi naplók oldalait. Igaz ugyan, hogy a Váci Napló volt az egyedüli, ami évtizedek óta létezik. Azon­ban az utóbbi években igen sokat veszített színvonalá­ból. Én a Pest Megyei Hírlap­nak megjelenése óta olva­sója vagyok. Több esetben hallattam is benne magam­ról. A Váci Naplóban több­ször is hallattam volna ma­gam. ha nem azon személy kezébe került volna írásom, akit éppen érintett. Pl. an­nak, aki rendőrökkel sze­rette volna eltolatni Tra­bantját a zebráról. Vágy az a munkatárs, aki nem min­denkor veszi figyelembe a valós tényeket, inkább a mondák embere. Dudás Zoltán urat a va­lóságot tükröző írónak is­mertem meg, ezért őt saj­nálom — ha esetleg más te­rületre kényszerül. Mindenesetre biztos va­gyok abban, hogy T. Szer­kesztőség a legmegfelelőbb személyeket teszi a városok tudósítóinak posztjára. Sztruhár Gyula Vác Köszönet a vak költőkért Nagy örömmel vettük kézbe november 6-i számu­kat, melyben válogatást közöltek az „Óda a fény­hez” című antológiából. Köszönjük, hogy figyelem­re méltatták a művet, mely úgy tudjuk, a világon az egyetlen ilyen jellegű alko­tás ... Erhartné dr. Molnár Katalin, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége főtitkára Zarándokút a fővárosba A galgamácsai zarándok közösség a veresegyházi Utazók Klubja szervezésé­ben — az észak-dunántúli, börzsönyi és baranyai, va­lamint pannonhalma—ma­riazelli zarándokutak után autóbuszos zarándokúira ment Budapestre és kör­nyékére. A buszos zarán- dokúton, a rózsafüzér és egyházi énekek mellett is­mertetést hallgattak a fóti romantikus stílusú, úgyne-1 vezett Károlyi-templomról és keletkezése, építése ko­ráról. Ezután a 301-es parcellát látogatták meg kegyeletes megemlékezéssel és koszo­rúzással a közelmúlt évfor­dulója alkalmából. Különö­sen nagy hatással volt a hí­vekre a kopjafás, nemzeti szalagos névtelen hősök ha­talmas, sok száz sírt ma­gában foglaló slrkertje. Innen a bazilikába bu- szoztak, ahol latin nyelvű misén vettek részt. Utána a Parlamentben tettek láto­gatást. Lenyűgözte a híve­ket Országházunk szépsé­ge, Steindl Imre zseniális tervezése és kivitelezése. Ezután Érdre vezetett az útjuk, ahol a nagy kiterje­désű település mindhárom templomát meglátogatták. És ahogy sötétedett, imád­kozva, énekelve tértek ha­za a veresegyházi, vácegre- si és galgamácsai hívekkel együtt. Ez a kirándulás-zarán­doklat tulajdonképpen a nyári-őszi program befeje­zése lett volna, de felme­rült még. hogy az advent­ben megszerveznek még egy egész napos kiránduló- zarándokutat a Nyírségbe: Máriapócsra, ahol a pápa misézett. Nyírbátorba és környékére. Fazekas Mátyás Veresegyház Egy huncutkodó francia azt írta egyszer Romániáról: „Ez az a különös ország, ahol a h a n g sebesebben ha­lad, mint a fény...” Ez az incselkedő, fránya francia nem tett említést a Sürgönyök Szárnyáról, a villamosságról... Semmi két­ség azonban, hogy a Villám az ő megszokott sebességé­vel haladt Romániában is, bár a sürgönyfák mindenütt részegen dülöngéllek és millió göcs volt a megbogozott, régi drótokon. Így történt, hogy a feljelentő Vulkán ta­nító úrnak a sürgönye hamarább ért Kolozsvárra, mint a fából faragott óra. A román csendőrség mir Válaszúton beszállt a vona­tunkba. Azokat a bukovinai székelyeket keresték, akik a kultuszminisztérium tudta nélkül és a Román Nemzeti Bánk enegedélye nélkül „igen értékes műkincset”, vagy­is a hársfából faragott, új domborműveket és egy csilla­gászati órát akarnak kicsempészni Magyarországra. Amikor a haragos csendőr századost megláttuk, akkor olyan sápadt lett az arcunk, mint a forgalmi lámpákban a sárga fény. Amelyik a Stop és a zöld fényű Go között a kocsikat a kereszteződésnél megtorpantja. A feltűzött csendőrszuronyok azt is jelenthették: — Stop... Maradj, csücsülj Kolozsváron! De a szuronyok azt is jelenthették az elvadult időben: — Go ... Go ... Go ... a dutyiba, mindjárt! Az ezermester csak annyit, mondott csöndes sóhajjal: — Vulkán tanító verte meg a drótot... A drótot megverni: székely nyelven annyit jelent, mint sürgönyt meneszteni. Mikor valakinek halottja van: megveri a drótot... Rögtön mindenki tisztában volt ve­le, hogy a csendőrséget most is Vulkán riasztotta. A szenvedélyes citerás nem kapirgál akkora passzióval a húrjain, mint Vulkán tanító az állami tamburicán, a sürgönyhálózaton. Neki mindig volt valami tennivalója, hol a csendőrségnek, hol a .íadbíróságnak, hol pedig az Universal és a Curentul nevű lapoknak, melyeknek tu­dósítója volt. Amellett, hogy küszöbön levő magyar lá­zadásokat és összeesküvéseket leplezep le folytonosan, egyszer a galambocskánkat is feljelentette. Édesanyámba egy kontyos, szürke kis sirálygalamb valamiképpen beleszeretett. Vállán ringott, csókját kérte és csőröcs kéjével visszaadta. Mindenhová elkísérte. Ha hír nélkül ugrott meg előle az én jó anyám, akkor Tubt se nem evett, se nem ivott. Ágyon felejtett kesztyűje, vagy kalapja mellé kuporodott, és virrasztott. Senki a gazdikája tárgyaihoz nem nyúlhatott anélkül, hogy vagy a csőrével, vagy a szárnvával meg ne vágja. A hatodik hadtest hadbíróságának azt jelentette Vul­kán, hogy: „veszedelmes postagalamb van a parókián. Hetedként viszi és hozza a leveleket Debrecenből, a ma­gyar katonai kémirodától.” Nosza, nem is kalickában, hanem összemadzagolt lábakkal, fityegtetett fejjel vit­ték Tubit Csernoviczba, megfigyelésre, miközben Édesem­nek kétségbeesett jajveszékelése majd felverte a házat. Mindazáltal az ő keserves jajgatása csak kolostori csönd volt ahhoz a lármához képest, amit az uszított román sajtó vert meg előbb a drótokon, azután a szíve­ken: „Kémek és postagalambok a magyarok szolgálatá­ban.” Boldog békében idézgettük azt a szent mondást, hogy a száj a szív bőségéből szól. — Ha Vulkán „tűzokádó- embert”, vagy tűzokádó hegyet jelentett, meg kellett nyugodnunk abban, hogy bővében van hamunak, Iává­REOÉNY NÉMETH KALMAN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 3. nak, kénnek, nyomdafestékbe való koromnak. Mi annál jobban vigyáztunk a szánkra, mely elfajult időkben a fogorvos számára még lehetett jégszekrény vagy arany­bánya. A hörcsögök és a politikusok számára lehetett még pofazacskó. De a fecsegők számára már csak ve- szejtő verem lehetett a száj. A csendőrtisztnek sem igen felelgettünk, de túlságo­san sokat nem is kérdezett. Szemét a polcokon körüljá­ratta, ahol mindenütt a fából faragott kincseink voltak pokrócokba varrva. Véletlenül a koronaművet bontotta ki először. Mikor a pádon megemelte az angyalon a pok­rócot: tisztek és közlegények kíváncsian odatekintettek. Az arcok megenyhültek. Mint mikor a babakocsi gurul az aszfalton. A siető emberek, az izgatott és feldúlt em­berek is betekintenek egy pillanatra a selyemsátorka alá, a babakocsiba. Mindenki elfelejti a baját egy pil­lanatra. Reáragad az angyali gyermek arca, mint mikor ízes palacsintával szembeverik az elbúsult bohócot. A román csendőrség igazi meglepetése pedig csak most következett, amikor a lepel lehullott az óraművi rész­letekről is. Hirtelen meglátták a mutatólapot helyettesítő földgömböt, a Fekete-tengert, az ezüstpartokkal. Továb­bá Nagyromániának huszonnégy legnevezetesebb váro­sát, a nap 24 óráját jelző pontok helyén, körbe-körbe. Nem Is álmodták, hogy a csudaóra maszkba öltözött, úti ruhát vett fel. amíg a román határt el nem hagyja. Ugyanis az óralapon eredetileg a 24 világváros volt ki­faragva, Budapesttel együtt. Mindenik világváros, ahol addig az oltáriszentségek eucharisztikus kongresszusa volt. Erre a szép domborműre az ezermester egy viasz- burkolatot húzott, hogy majd a szabadföldön, Magyaror­szágon : leverje ... Most már csak arra kértük az Istent, nehogy a kapi­tány úrnak eszébe jusson megpiszkálni a viaszburkola­tot. A szépen megszínezett és berajzolt viasz azonban állta a sarat. Az ellágyult csendőrtiszt, az óra oldalán is elmerengett, ahol a jól elsimított viaszon egy lelkes, szép román felirat dicsérte az urat, akinek az országából ép­pen akkor akartunk kiszaladni. Amíg a viaszlapon a csendőr százados a román versikét silabizálta, valamennyien égtünk, mint a pokol. Vala­mennyien tudtuk, miféle felirat van a viaszból készült, burkolómaszk alatt. Nem a legszerencsésebb szöveg, és nem is a küszöbön álló kongresszus hangulata szerint volt megválasztva: De hát: ők választották! Az öreg Toldi Miklós öregbírónak a kedvére, aki az énekkar út­ját fizette. A szöveget egy félig megégett könyből írták ki, amit a magyar könyvtár hivatalos elégetésekor a tűz- ből kapartak ki a székelyek, az elkobzott magyar iskola udvarán, miközben az asszisztáló csendőrök a tanítókkal együtt ottanhagyták a magyar máglyát, és betértek a tanítói lakásba, pálinkázni. íme, a következő szöveg la­pult meg faragott fabetűből a viaszálarc alatt. A szöve­get Arany János írta hajdanában, a Toldi estéjében: Nem születtem arra, érzem azt magamban, Hogy itt béka-módon, káka között lakjam; Nem es teremtődtem fehér rabszolgának, Hogy petrencét hordjak, hogy csatornát ássak, A bojár fiának. Az óraszekrénynek másik, mellső bal oldalán már egy kicsit alázatosabb és engedelmesebb volt a szöveg, de szintén a Toldi estéjéből: „Kinek az ég alatt már senkije sincsen, Ne féljem, felfogja ügyét a jó Isten ...” Az volt az utolsó, Budapestre induló szerelvény, amit kincses Kolozsvárnak állomásán találtunk. Egy óra volt az indulásig. Azt az órát eszeveszett szaladgálásban töl­töttem el. Bethlen Györgyné, báró Jósika Paula szegő­dött mellém egy taxin. Próbát tettünk a román Nem­zeti Bank kolozsvári fiójánál. Hátha ki lehet egyenesíte­ni ezt az elárvult ügyet ? A kolozsvári prefektusnál is tisztelegtünk, és egy szenátornál is, mindhiába, mind­hiába. Közben a csendőr százados felszereltette az órát a peronon. A kolozsvári vámhivatal szabályos nyugtát is adott róla, hogy baj nélkül átvihessük, ha majd vissza­térünk. Minden rendben volt, csak éppen tizenkét székely hiányzott róla. Mintha az ezermesterrel együtt nyomuk veszett volna, amikor az utolsó pillanatban, a már-már induló vonathoz visszaérkeztünk. A romániai vonatok abban az időben még füttyögettek. A mozdony tetején már sistergett a gőz a síp mellett. Mintha fenyegető ize- netet küldött volna le a mozdonykonyhába, a mozdony- vezetőhöz: — Jaj, hozzám ne nyúljon, mert visítok...! Sőt a kalauz is elbőgte már az indulóját: — Pofticz la vagoane... Tessék beszállni!! Már gurult a vonat, amikor megiramodott tizenkét székely, a villámsebesen lekapdosott és szétszedett és a peronról ellopott 12 darab órarésszel. A csendőrök ver­senyt futottak velük, lekapott fegyvereikkel.. . Egyszer volt, hol nem volt, egyszer még a Gyöngyös Bokréta is megkésett volt. Csupáncsak futtában tudta elkapni a vonatot az állomáson. Fürtökben fityegett a lépcsőn a Gyöngyös Bokréta fiatal népe, mint az a be­falható, édeskés akácvirág. Sohase volt Romániában ilyen királyi szőnyeg az öregedő, repedt vonatlépcsőn. Amerikában már nem lehetne lépcsőkön csüggeni. Itt a vonat indulás előtt felhúzza a körmeit, mint a vadá­szó macska. Az ezüstös Diesel nem hordja magával a lépcsőket mindenhozá, mint a piaci kofa a kicsi szé­két. Itt a vonatoknak más szokásai vannak, mint Euró­pában, ahol a makacs mozdonyt sók helyen még ma is pálcára akasztott piros zászlóval ingerük a megmoz­dulásra, mint az arénában a spanyol bikát. Aranygallér­ba és fehér kesztyűbe öltözött, feszesen szalutáló forgal­mi tiszt urak szalutálnak neki, csupa hízelgésből, mint­ha minden vicinálison egy-egy arab király utazna, aki a lepedőt minden reggel a vállán hozza az ágyból. . (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom