Pest Megyei Hírlap, 1992. október (36. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-06 / 236. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP EMLÉKEZÉS 1992. OKTÓBER 6., KEDD KOSA CSABA AZ UTOLSÓ SEREG IlONVÉDTISZTEK CSÁKÓDÍSZE 1848-BÓL A Kalamárisba mártja tollát. Előtte irka. Az irkát nem kobozták el tőle. Meg­feledkeztek róla, vagy nem érdekli őket, amit ír, vagy ' nagyon is érdekli. Hiszen : megvonhatták volna ezt a kedvezményt is, lázadófő­nöknek nem jár kiváltság. - Élelem sem járna az effé­le felségsértőnek. Igaz, amit elébe vetnek: ehetetlen. De megengedték, hogy a sa­ját pénzén húst. hozasson a kantinból. Ez is kedvez­mény volt. Végtére arra tg kényszerithették volna, hogy a rabkosztot. a bü­dös löttyöt mag íba kény­szerítse. Persze lehet hogy a húshozatal a porkoláb tizlete. Itt, a várudvar kö­zepén, a „főőrháznégy- Bzüg”-ben nagy úr a por­koláb. Nyiszorog a dongalábú izék, a lábával egyensú­lyoz, hogy föl ne hillen.- jen. Megszokta már ezt az egyensúlyozó mozdulatot. Napi tíz órát ül az egyka- rú székeit, megszokhatta. Eleinte megfeledkezett ma­gáról, rákönyökölt a kis billegő asztalra. A szék ilyenkor kicsúszott alóla, ám még mindig jobb, hogy nem az asztalka bo­rult fel. Vajon adtak vol­na a törött kalamáris, a kiömlött tinta helyébe újat? © V Hetedik hete ír. Lúdtol - lát a sötét tintába mártja, nyargalnak a sorok a pa­piroson. Füst ereszkedik e börtön tömbjére, ködbe merül a cella, vele süly- lyed a szalmazsákos kincs­tári ágy, a párnaként szol­gáló málhatáska, s csöröm­pölve a mélybe hull a vas­serpenyő, amelyet — ezzel is megalázandó — éjjeli- edény helyett tettek a cel­lába. A lúdtoll álrepíti a rácsos ablakon, átszáll ve­le a várfalón, s ő egyszer­re csak ott suhog szárnyas köpönyegével a bácskai mezők felett. Micsoda pompás táj, tün­dérvilág! Fájt a szíve ér­te, a hadak járása idején úgy fájt, mintha a szű- kebb szülőhazáját égetnék, perzselnék. Talán azért, mert valóban hasonlított -szülőföldjére, a hesseni hercegségi’e. Gyermekkori . emlékek dobbantak vissza benne? Elszorult torokkal : üzente a becskeri tábor­ból hitvesének: A szép Bánság már most puszta­ság! Füstölgő romok, haj­léktalan nők, éhen haló gyermekek. Kiáltások ma­radtak a torkában, a le­vélpapírnak vallotta meg őket: maradhat-e egg be­csületes ember lelkében, ki ez ‘iszonyatosságokat látta, még egy szikrányi ragasz­kodás azon dinasztia iráni, mely gyújtogaíókat s rab­lókat tett cinkostársává... Katonaemberként nem szé­gyenlett így fohászkodni: Béke, béke!— hogy sóvár- gok utánad! w Harcolni kellett. Nem lehetett másként cseleked­ni: csak harcolni. De kát miért fájt neki a Délvidék? A- magyarok fájdalma? Erről faggatta összehúzott szemmel Ernst törzshadbíró. Nem értette, bizonyára ma sem érti, mit keresett egy Leiningen a lázadók között. Egy gróf Leiningen-Westerburg ká­roly! Akinek a testvérei magas rangú császári tisz­tek, az unokabátyja pedig egyenesen tábornok Temes- várott. Mi vitte őt azok közé? S ők is milyen sokáig nem értették, ók, akik fel­keltek a bécsi porhintők és kufárok ellen! Mily sér­tően gyanakodtak rá! Le­veleit a honvédelmi bizott­mány felbontotta, cenzú­rázta, bár e levelekben csak ilyen mondatokat ér­hettek tetten: El van vet­ve a kocka, az én sorsom Magyarországéval együtt dől el. És: A szegény ül­dözött Magyarországot min­denfelől hajszolják, de oly erőt s bátorságot fejt ki, mely valóban dicséretre méltó. Gyűlt benne a ke­serűség, ä kardját mégsem vágta oda. Látta és érezte, hogy a háta mögött ellene dolgoznak, s így óhajtott válaszolni: Égek a vágytól, hogy új bajtársaimnak megmutathassam, hogy éle­temmel és véremmel küz­dők ügyükért. A felkínált őrnagyi ran­got nem fogadta el. Rang érdemekért jár. Becskerek. Perlasz, Jankovác — tűz­ben, vérben, közelharcban —, együtt a bakáival. Szá­zadosként, Szolnok, Isa- szeg, Vác. Nagysalló, Ká­polna, Tápióbicske, Ko­márom: a golyók elkerül­ték, így volt megírva a sorsa. Damjanich a fiának fogadta. Ezredesként hon­védéit megelőzve hágott Budavár falára. Ez, amit végképp nem tudnak itt megbocsátani. A budavári győzelmes rohamot. Görgey Poroszlón, a Ti­sza mentén, lováról leszab­va, egy poros kocsmaudva- ron beszélgetésbe elegye­dett vele. Nevét hallván bemutatkozott, s azt kér­dezte: mi oka. hogy ő ma­gyar részen van. Őszintén felelt neki: nem a lelkese­dés vezette ide, hanem a körülménye7c, és nem akarta elhagyni az ügyet, amikor éppen rosszul állt. Ügy született a barátságuk, mint a szerelem. Szempil­lantás alatt. Ő harminc­éves volt, a fővezér har­mincegy. Görgey keményen megszorította a kezét: Jobb. mintha egyike volna rajongóinknak: ön kitart majd az utolsó pillanatig, mert önnél a cselekvés érett megfontolásnak, sőt er­kölcsi érzületnek következ­ménye. A raiongók kihűl­nek, és a válságos villa- natban cserbenhagyják az embert. w Ügy hírlik, Görgey már Klágenfurtban van. Nem akarja hinni, hogy áruló. Nem hiheti. Hiszen örök barátságot fogadtak egy­másnak. Az erkölcsi érzü­let jegyében. A testvérnél több volt. De ha úgy len­ne is, mint - rebesgetik, Görgey Poroszlón igazat mondott, ö nem hűlt ki, nem ment el a hadból. Nem akart elmenni. Fon­tolóra sem vette a szökést. Mellettünk állnak azok az eszmék, amelyek jelénleg teljes hatalommal uralkod­nak a népeken, és a kato­nák szívét sem hagyják érintetlen. Ezt még Délvi­déken 'vetette papírra. Az­óta lassan egy esztendő pergett le, s ma reggel a hadbíróság felöl 's ta az ítéletet. De az eszmékre csak úgy lehet feltenni, a becsületet, hogy a bukást is álijuk. írhatna másról is ebben az irkában. Bármikor el- . vehették volna tőle, bön­gészhettek, kutakodhattak .volna a gondolataiban. Ilyesmire számítva kere­kíthetett- , volna . védőbeszé­det a maga mentségére, át­kot szórhatott volna Dam- janichra, a közvetlen pa­rancsnokságra, az egész véres egy esztendőre. De a lúdtoll a mea. culpázásra nem hajlandó. Mintha sa­ját törvénye, lelkiismerete -lenne, fut sebesen az irka­lapon; az észre, a meg­gondolásra mit' sem - hall­gatva. A lúdtollat csak a tíz hónap érdekli. A tíz hónap, ahogy megtörtént. W Hány arcot villant fel ez a toll az aradi cellában! Hány mondatot visszhan­gozta! a vastag, visszhang- talan falak mögött! Nein a mentséget, nem azt. írja! Pedig szép, ifjú, szerelmes hitves várja Pozsonyban. Két kicsiny gyermek: egy leányka és egy kisfiú. Esz­tendeje nem látta eket. Ha ez a toll mást írt volna az irkába. Ián visszamehetne hozzájuk... Visszamehetne? Hiszen már Délvidéken kiléphe­tett volna a szolgálatból. Példájára nem keveseknek. Ó, a melldöngetők, akik fintorogva nyújtottak ke­zd neki, s az első ágyú­szóra a hátukat mutatták! A hetvenkedők! Akik a szuronyroham puszta em­lítésétől hasmenést kaptak. A fecsegők, a feljelentők! A rangvadászok, a hízelke- dők, a színészek! A fordu­ló hadi helyzetben hányán távoztak köszönés nélkül. Hánvan bújtak a miniszté­rium íróasztala mögé! W Kulloghatott volna ve­lük, utánuk. Utoljára még a trónfosztás hírére is. Amelyet mellesleg, reális alapot nem látván, nem helyeselt. De a helyeslés nem az ő dolga volt. Az ő dolga a seregben jelölte­tett ki. Agyunk a kemény föld... — hányszor hált réten, mezőn, bunda nél­kül. tábornokként is, csak­úgy, mint a közvitézek, vagy bóbiskolt lova nyer­gében, dagasztván kimerül­tén az Alföld, dugványát. Hány huszonnégy órát egy- vévtében lóháton! Hány­szor viselte szótlanul az éhséget, mert a legényei is viselték! Mi végre? A magyarok ügyéért? Igen, úgy indult: lenek soraiban gyakran tá­rul elénk olyan ragaszko­dás és az érzelmek benső- sége, amilyent magunkfaj­ta embernél hiába keres­nénk. Nemegyszer meg­rendült ezen tiszta érzések láttán, s megrendülését nehezen titkolhatta. Ta­lán ezért jöttek tűzbe egyetlen szavától a bakái. Pedig az első időkben csak annyi tellett tőle: Ne félj, magyar, rajta! Ké­sőbb beszédet is intézett hozzájuk, hazaszeretetre buzdítva őket, kerékbe törve a szavakat. Tombol­tak. Miért lelkesedtek úgy érte? Talán érezhették, hogy én is nagyon szere­tem őket. Szerette őket, most érzi igazán. Bányait, a fütty- mestert. a tábori poétát, az elmés Kiss Jancsit, a’ jó­kedvű fickót. Talabért, aki Cibakházán fogságából ki­mentette, Till alorvost, Tál- noki káplárt. Mokri Palit. Micsoda legények voltak! Nem féltek a pokoltól sem. Vaev ha féltek, nem mu­tatták. Megtanította őket, hogy a katona nem mutat­ja a félelmét. ők voltak többen, ők voltak sokkal többen! Nem a hitványak, nem a silányak! Velük; értük le­hetett harcolni, élni-halni! Ha rajta múlik, nekik is ugyanazon kitüntetésekét adják, mint a főtisztek­nek. Nem rajta múlott, ja* r ­f'ú k—-. ... GUYON SAPKÁJA A NÉP A TÁBORBA INDUL vaslatát figyelmen kívül hagyták. Hát most kitün­teti őket — erre még van ideje —. mellükre akaszt­ja a legmagasabb rendje­let. i Elsőként Mokri Paliéra A küldöncére, akit akna­szilünk fektetett a földre Gyorsan hátravitette s felcserekkel. Másnap meg­látogatta a fiút az -ispo­tályban. Szenvedett a láz­tól, a sebektől. Mi lehet vele? Emlékszik a szemére, Ahogy ráemelte a szemét az ispotályban, hittel, bi­zalommal. Tudta, sejtette, hogy meghal? Azóta i'sókí- sért a pillantása. Minde­nütt kerestette később, nem találták. Bizonyára vala­melyik kórházban lehelle ki hősi lelkét. Mokri Pali élete is annyi, , mint bárki másé. Mint egy ezredesé, egy tá­bornoké, a fővezéré. In­nen nézvést, mi a rabság ? Kenyéren és vízen élni sem rossz, ha nyugodt a lelkiisrherct. És mi a ha­lál? Amikor csak emlékek és remények láncolata az emberi elet.. . Sötét van. A „főőrház négyszögben"’ mindig ko­rábban sötétedik. Már -hiú­ba érőHeti a. szemét. Lete­szi a tollat, néz a . sötétbe vonuló betűk után. Az ütni** sereg. A cellaajtó nyitására rezzen fel. Két g,.’■atari.0 vastalna kop- pan az asztalka lapján. Árnyék rebben a falra. A porkoláb középre, az égő gyertyák közé állítja a feszületet. a magyarok ügye. Rokon­szenvezett ugyan ez ügy­gyei, mégis a körülmények sodorták sokáig. Ahogy Görgeynek szólt róla. Nem akart otthon ülni Pozsony­ban, á felesége szoknyá­ján. A horválók beütését, a rácok tőrdöfését aljas­ságnak tartotta. Hivatásos tiszt volt, becsületes had­seregben becsületes szolgá­latot akart teljesíteni. Or- szágkikósként, hitvese ha­zájának védelmében. Az- . tán valami magával ragad­ta. Mint a forgószél. Hol volt ez a pillanat? Mikor volt? Nem tudná megjelölni a percet, a helyszínt. Mikor lett a magyarok ügyéből' igaz ügy? Ügyünk? Talán -akkor, amikor egy vérontásos, kegyetlen éj­szaka után, midőn már halálhírét költötték, Dam­janich herkulesi karjával" átölelte: édes Lei ni ngenern, istenem, de . megsirattalak! Vagy akkor, amikor Fold- yáry, a legvitézebb katona, a hátráló honvédeket meg­állítani akarván, őt válasz­totta a tisztek közül: gye­re, testvér, menjünk - elő­re ... ! Vagy akkor, ami­kor egy orvtémadás utáni öldöklés,.vihara elcsitulván, a. harc önlüvültjeit meg­szedhette a zsákinányolás szilaj vágya, s csak egyet­len ‘ ember maradt . mellet­te? Bányai, a közkatona, a fülemüle, aki madárhango­kat utánzóit, hogy bajtár- sa.it vidítsa, Honnan volt abbán az egyszerű .. ember­ben a fölemelő; , méltóság ? Az...ily módon -való gázda- godás megvetése? A szegények és művelet-

Next

/
Oldalképek
Tartalom