Pest Megyei Hírlap, 1992. október (36. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-22 / 250. szám
bá válik a kép, talán annál többen nyilatkoznak meg. Az idén negyedszer emlékezhetünk szabadon ’56 két gödöllői mártírjára is. 1989-ben Roszik Gábornak, az először megválasztott" ellenzéki képviselőnek segített Hrustinszki Tibor a szervezésben. Az evangélikus templomban, majd a temetőben tartott megemlékezésen ott volt a tanácselnök is. Két fegyvertelen rendőr segítette a megemlékezek közlekedését. Egy esztendővel később, az ön- kormányzati választások után, az első világháborús emlékmű előtt tartottak ünnepséget. Azóta minden évben megkoszorúzták a temetői sírokat. A második gödöllői áldozat Kiss Antal. Budapesten tanult. A József körúton halt meg. Édesapja öt nappal ezután talált rá egy kórház halottasházában. Ha egy nappal később érkezik, fiát közös sírba temetik. Az idén a városi megemlékezést ott tartják, ahol Balázsovich András a halálos sebet kapta. Minden bizonnyal megrázó szembesülés lesz a múlttal. Hrustinszki Tibor beszélgetésünk végén azt mondta, véletlen, hogy ő kezdett el foglalkozni e fehér folttal. „Én értem rá”. Magam pedig azt válaszoltam erre, hogy sokan ráértek vol- Kiss Antal. Élt Í9 évet na . .. Talán nem kell évekig Akkor talán választ kap- másnap miért nem baj, ha várni arra, hogy mindenki hat az írásunk elején idé- a teherautókat és a fegyve- megismerhesse, utánjárás zett levélírónk is a gödöllői reket is elviszik. Máig sem nélkül, mondjuk egy hely- eseményekkel kapcsolatos tudtam megérteni.” Meg- történeti olvasókönyvből kérdésére, hogy „miért volt kockáztatom a magyaráza- Oödöllő huszadik századi baj előző nap a pisszenés- tot: ez volt a forradalom. évtizedeit. mentes, néma felvonulás, és Balázs Gusztáv GÖDÖLLŐ: MÁRTÍROK NYOMÁBAN Egy ember, aki ráért Balázsovich Adrást 1956. október 28-án temették el. A kép bal szélén édesanyja és édesapja látható A költők sorait a „múzsa csókja” varázsolja halhatatlanokká. A többi embert viszont éppen az elmúlás tudata készteti* arra, hogy kimondja, vagy leírja azt, ami nem hagyja nyugodni. „Nem szeretném ezt a történetet magammal vinni a sírba” — vetette papírra egy Ggdüllőről elszármazott férfi a napokban szerkesztőségünkbe küldött levelében. nagyobb városok után a kisebbekben is kutassák fel 1956 történéséit, Polónyi Péter nyugalmazott mú- zeumigazgaió közvetítette számára. Varga Kálmán múzeumigazgató is segítette őt. A kutatási napló 90 gépelt oldala azóta már a TIB gyűjteményét gazdagítja. Júniusban a Gödöllői Hírlap közölt szerkesztett részleteket a munkából, abban bízva, hogy ez ösztönöz arra, mihamarabb teljes képet kapjunk a kor gödöllői napjairól. Addig kell megkérdezni a szemtanúkat, amíg lehet. S minél tisztábLetartóztatta a párttitkárt Nora tartok rá igényt, hogy bárki mogkövossen A harminchat evvel ezelőtti történelmi tragédiában a sors a ceglédi tüzérezred ifjú hadnagyának, Fésűs Ferencnek főszerepet osztott az első felvonásban. A második részben már elítéltként lépett a színre (a népköztársaság elleni szervezkedésben való tevékeny részvétel miatt mintegy tizenöt hónapot raboskodott). A harmadik, terjedelmes felvonásban a mellőzött eilenforradal- márt alakíthatta. Most Cegléd alpolgármestere. Vsflon mi késztette az akkor hatéves gödöllői Hrustinszki Tibort arra, hogy 1989-ben kutatni kezdje, kit sebzett meg halálosan egy golyó október 25-én a rendőrség udvarán ? Valószínűleg beszéltek erről a tragédiáról a környezetében, s ez az emlék megmaradt benne. Nem tudta kiről van szó, ahogyan sokan masok sem. Már az MDF tagja volt. amikor 1989-ben szabadon lehetett erről tájékozódni. Ekkor már többen jelezték, ők is gondoltak arra. beszélni kellene a gödöllői októberről. Hosszas kérdezősködés után jutott el Balázsovich András édesanyjához, aki magnószalagra mondta, hogyan emlékezik vissza fia halálára. Akikkel beszélt, további neveket említettek. Így elég sor emberhez bekopogtatott. Nehézen nyíltak meg az emberek. Ha megnyíltak. Egyikük, akit ’56 után kegyetlenül meghurcoltak, elvállalta a beszélgetést, de három nap múlva lemondta. Hiába érvelt Hrustinszki Tibor, hogy az az érdekes, amikor a szemtanú meséli el. mi történt, s nem az. ha csak megemlítik a nevét; 6 is ott volt. Hrustinszki Tibor, amikor megkerestem, hogy szeretnék beszélgetni vele, mi vezette arra, hogy a nem létező könyvek helyeit a maga erejéből megpróbálja megismerni a gödöllői történéseket. csodálkozva nézett rám. Miért éppen vele beszélnék, aki akkor gyermek volt. Hiszen mások is így kérdezték ... Bocsánat, én nem így kérdeztem — válaszoltam. Ezt nem kivetnivalónak, hanem meg- becsiilendönek találom. Ö ugyanis szeretne tisztában lenni az alapokkal, melyre a jövőt immár szabadon építhetjük. 1991 nyarán már a városi múzeum felkérésére folyta !ta munkáját. A Történelmi Igazságtétel Bizottság elképzelését, hogy a — Miként vett részt a történtekben? — Ahogy az egész forradalomban nem volt semmi kiszámítottság, előre tervezés — bár utólag ezt próbálták sugallni —, úgy sodortak engem is a spontán alakuló események. Maiéter Pál honvédelmi miniszter utasítására meg kellett választani minden alakulatnál a forradalmi katonai tanácsot. Ennek feladata az elért vívmányok megvédése, ellnőrzé- se, és mostani kifejezéssel élve: a visszarendeződés megakadályozása volt. A háromtagú elnökségbe — a bizottság tizenöt személyből állt — egy tiszttársam, egy katonáskodó egyetemista és jómagam kerültem be. — A néhány nap alatt rrüt tett, ami később bírái szemében a bűnlajstromává vált? — A vádpontokban egyebek mellett szerepelt: röplapszerkesztés, és -terjesztés, kommunisták üldözése, párttitkár letartóztatása ... A röplap eleve kitaláció volt. Nemcsak én, de a tár- seim sem foglalkoztak effélével. Kommunistákat nem üldöztünk, hiszen a tisztikar kilencven százaléka párttag volt. Én nem léptem be. — A párttitkár letartóztatása ...? — Olyan füles érkezett, hogy a Pesti és a Szent Imre herceg út sarkán levő párt- bizottság épületében rejtőzködik a nagykőrösi párttitkár. Állítólag belelőtt pisztollyá! a tüntető tömegbe és kioltotta egy harmadikos gimnazista lány életét. Az ottaniak keresték, ám elmenekült Ceglédre. Gösi őrnagytól engedélyt kaptam arra, hogy ezt az embert az említett vád alapján őrizetbe vegyem és átadjam a polgári hatóságnak. Egy szakasz katonával érkeztem meg. Az Objektum kihaltnak látszott. Aztán az egyik szobában rábukkantunk három igen megrémült alakra. Egymás mellett álltak. Elkezdtük az igazoltatást. Mindjárt megtudtuk, hogy az egyik a ceglédi másodpárttitkár, a másik a pártbizottság gépkocsivezetője. A bőrkabátosnak én néztem át az iratát. Bálintnak hívták. A személyi igazolványában budapesti lakhely, munkáltatóként pedig valami társadalmi szerv volt beírva. Megkérdeztem, hogy mit keres itt. Azt felelte tájékozódni jött a járási pártbizottságra. Nagykőrösön dolgozik. Eléggé összezavarodott. Kínjában kinyögte, hogy ő a nagykőrösi párttitkár. — ön lőtte le azt a lányt? — Nem. — Majd a hatóság kideríti. — mondtam. Megmotoztam. A jobb zsebében csőre töltött pisztoly lapult, a balt telerakta lőszerrel. Elvettük tőle. Majd átkísértettem a nemzetőrségre — Vörös László parancsnok úrhoz — azzal, hogy polgári bíróság dönt a sorsáról. — Volt-e olyan vádpont, amit nevetségesnek tartott? — Egy valami nagyon birizgálta a csőröm. A vád szerint a katonai tanács adott parancsot arra, hogy az ütegek foglaljanak el tüzelőállást. Ezt a szakmai őrültséget viszont a hadosztály-parancsnokság adta ukázként az ezredparancsnokunknak. A tisztikar zöme akként vélekedett: ez egy baromság. Egyszerűen azért, mert a tarackokkal felszerelt tábori tüzérség alkalmatlan a páncéloselhárításra. Az ezredparancsnokunk ezt jól tudta, s nem hajtatta végre, amit parancsba adtak neki. — Mikor és hogyan tartóztatták le? — Novemberben automatikusan kizártak, mert nem írtam alá a Kádárféle hűségnyilatkozatot. Az Évig budapesti gyárában helyezkedtem el esztergályosként. A sógorom. Büki Zsiga még kis kölyök volt. Kint várt az állomáson — 1957. március 15-én délután — és azzal fogadott, hogy apósom üzeni, keresett a rendőrség, tegyek belátásom szerint. Nem szaladtam sehová. Akkor éjszaka született a lányom. Meglátogattam a feleségem és az első gyermekem a Bocskai úti szülőotthonban. Majd hazatértem. Apóso- méknál vacsoráztam Egyébként egy házban laktunk. Este tíz óra lehetett. Anyósom a konyhában mosogatott. Mi pedig ketten beszélgettünk. borozgat- tunk. Egyszercsak a két- szárnyú nyitott ajtóban megszólalt egy hang: — Maga Fésűs Ferenc? — kérdezte egy civil ruhás férfi, a kezében pisztoly volt. — Én — feleltem. Felszólított, hogy álljak fel és tartsam fel a kezem. Én ezt megtagadtam. Erélyesebben kiáltott rám. Én meg hasonló hangnemben mondtam nemet. Zavarba jött. Kérésemre megmutatta a házkutatás: parancsot. Az anyósomat és az udvarunkban lakó szomszédot hívtam tanúnak. Ugyanis kiderült, hogy az urak hárman jöttek. Szétdobáltak mindent a lakásunkban, de nem találtak semmit. Végül bekísértek a rendőrségre. Bevágtak egy körülbelül tizenöt négyzetméteres fogdába, ahol már negyvenen szorongtak. Csak állni lehetett. Egy hét múlva átadtak a katonai ügyészségnek. Feivittek a Gyorskocsi utcába. Ott görög fegyőrök vigyáztak ránk. —• Hosszú idő telt el a gondosan kreált vádirat prezentálásától az ítélet- hirdetésig? — Dr. Valahy nevű hadbíró őrnagy állította össze a vádiratomat. Felvittek az irodájába. Megkérdezte: Ugye, hadnagy elvtárs, maga megtévedt? Teljesen felháborodva közöltem vele. hogy szó sincs semmi megtévedésről, a helyes utat választoltam. Azt mondta: Ébredjen már fel! Május elsején a Hősök terén félmilliós tömeg tüntetett a Kádár-rendszer mellett. Mit akar, maga megtévedt! Végül is ez az ember a legjobbat akarta nekem. A hadbírókarban is akadtak, akik igyekeztek segíteni a magamfajtákon. A vádirat így szólt: hivatali hatalommal való visszaélés. A bíróság ezt fél óra után átminősítette: a népköztársaság elleni szervezkedésben való tevékeny részvételre. Akkor — a számtalan enyhítő körülmény miatt — csak nyolc évet kaptam, elsőfokú ítéletként. Fellebbezés után a Legfelsőbb Bíróság katonai kollégiuma elé került az ügy. Az ítéletet megsemmisítették. Űj nyomozást rendeltek el. és elítéltként a gyűitőfogház- ba szállítottak. 1958. március 14-én szabadon engedtek, és visszaadták az ügyet az elsőfokú bírósághoz. Végül is a bíró a minimumot, két évet mért rám. A Legfelsőbb Bíróság augusztusban erre áment mondott. Január 2-án kellett bevonulni a sittre. Dehogy mentem. Pesten dolgoztam, hetente egyszer jártam haza. Itthonról 22-e körül telefonáltak, hogy keresett a rendőrség. Három hét után jöttek rá, hogy hiányzóm. Leszereltem a cégnél. Másnap besétáltam a Fő utcába. Azt sem kérdezték, hol voltam eddig. Szerencsémre 1959. április 4-én amnesztiát kaptam, és 5-én kiengedtek. — Gondolom, megbélyegezték. Gyakran érték atrocitások? — Sajnos, a szabadulással nem fejeződött be a kálváriám. Egészen 1967-ig jártak a nyakamra a rendőrök. Aztán lassan elmaradtak. Közben — még 1963-ban — képesített könyvelői oklevelet szereztem, de csak olyan erkölcsi bizonyítványt kaphattam, amibe beírták: büntetve... Csupán 1971-ben mentesítettek. Végre fellélegezhettem. — Erez-e valaki iránt bosszút, megvetést? — Nem. Az élettapasztalat arra int, hogy sommás ítéletet nem szabad hozni. Kétféle ember létezik: ren-. des és szarházi. Nem mondhatom azt, hogy az egykori piros könyves mind gazember volt. — Ezek szerint Isten, vagy a sors kiegyenlítette a számlál? — A számla valóban ki- egyenlíttetett. Ettől függetlenül a fő állami, pártós gazdasági vezetőket felelősségre kellene vonni. Szeriníem a legnagyobb gazdasági bűnöket az utolsó tíz évben követték el. Arra pedig nem tartok igényt, hogy „azok közül” bárki megkövessen engem. Fehcr Ferenc
