Pest Megyei Hírlap, 1992. október (36. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-22 / 250. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP •• ** 2' ÜNNEP Honvágy egy sosem volt-lehetett Magyarország után Beszélgetés Döbrentei Kornéllal Diibrcntci Kornél költő „semmit nem gyűlöl jobban a gyávaságnál, az árulásnál cs a vereségnél.” — írja róla a pályatárs, Tóth Bálint. Első beszélgetésünkből — mely az Üj Magyarország június 12-i számában jelent meg — terjedelmi okokra hivatkozva kimaradtak az alábbi sorok: A történészek kiderítették, hogy az elképesztő széthúzásunk, sok-sok kurue—labanc „játékunk" a döntő pillanatban elgyöngített, kivéreztetett bennünket. Sorsunk így alakult. Iszonyatos tehertétel sújtja ezt a népet. Nyugat ezt '56 kapcsán beismerte. A lelkiismeretétől megszabadult Európa „csupán fölteheti az emberiség lényegével kapcsolatos kérdéseit. Am nemcsak Auschwitz a botrány! A Kárpát-medence odaajándéko- zása a szovjet birodalomnak szintén botrány! Az egész konstrukció újabb háború és vér forrása. A babits-i írástudók felelőssége nem ünnepélyes. — Kezdjük tehát ott a •beszélgetésünket, ahol abbahagytuk: mit gondol, miért nem jelenhettek meg ezek a mondatok? —■ Valószínűleg azért, mert egy folytatólagos hisztériakeltés alapján — szokás szerint — kényes kérdésnek minősíthették. Ne köntörfalazzunk! Arról a vádról van szó, hogy mi égy utolsó fasiszta, csatlós nép vagyunk, amelyet Rá- kosiék sütöttek ránk és sulykoltak a világ köztuda- tába. Ezt használták ki a románok, a szlovákok, a szerbek, akiknél a zsidóirtás annyira totális volt, hogy nálunk zsidókérdésről talán nem is lehet beszélni. Megrendít és megszégyenít, hogy Európának ebben az országában, ahol a nagy világégés idején csak nálunk és Angliában volt parlamentarizmus, ebben az országban, ahol egyetlen megsemmisítő tábor sem volt, hatalmi harcból antiszemitizmust ger- jesztcnek. A legborzasztóbb, hogy maga a zsidóság szélsőséges része teszi ezt, miközben Európa egyetlen állama vagyunk, ahol összefüggő zsidó etnikum él. Sem Ausztriában, sem Németországban, sem a kisantant államaiban ezt a kérdést nem merik vagy nem óhajtják kiélezni. Nálunk megteszik! Ugyanakkor a zsidóság testvérárulásáról — lásd Göbbels rettenetes példáját, amikor egy hajónyi zsidót nem en gedtek be Amerikába, mert a hitközségnek nem volt egymillió dollárja — nem beszélnek. Az antiszemitizmus vádját erre a kis népre ráterhelni lehet, hogy jó üzlet, de nem etikus. Mondom mindezt azzal a tudat tál, hogy a mi családunk is menekített zsidókat, de ezzel sosem kérkedtünk. Sajnos magyar holocaustról is beszélhetünk! A magyar nép szenvedései kísértetie sen hasonlítanak a zsidó népéhez, ezért is abszurdum ráterhelni ezt a vádat. A magyar holocaust Mohács óta folyik: 1948- ban Rákosiék lefejezték a nemzetfenntartó középosztályt. 1956-ban átmentett ávósok vezetésével kiűztek és lefejeztek egy doni hadseregnyi embert. Ezt mind az emberarcú szocializmus nevében tették. Titóék több tízezernyi magyar kivégzéséért felelősek, az erdélyi politika szellemi-fizikai áldozatainak a száma két és tél millióra tehető. Gus- táv Husák a felvidéki magyarság kitoloncolásának, tönkretételének a „kormánybiztosa”. Mindez azt bizonyítja, hogy magyar holocaust is volt. Nem lehet Auschwitz-cal kisajátítani a veszteséget és a fájdalmat! A magyar értelmiség egy része megfeledkezett — anyagi megfontolás1 ból —' a bols'ev izmusról. Mintha ez csak meliékügy lenne, pedig Sztálin körülbelül 60 millió embert pusztított el, köztük zsidókat és magyarokat... Ez közel tízszerese a hitleri népirtásnak. Ráadásul a kommunista rezsim Magyarországot gazdaságilag és morálisan száz évre előre tönkrezúzta, elrohasztotta. Én nem a nácizmustól félek, hanem a bolsevizmus- tól. A rettenetes pusztítása a mindennapjainkban és még a jövőnkben is benne van. Hitlertől félünk, holott Sztálint, a vörös fasizmust még nem sikerült eltemetni! — A médiaügy nem csupán médiaügy, hanem a magyar nép ügye. Mint költő — m'i a véleménye a médiákban zajló csatákról? — Egyértelmű, régebben vallási köntösben jelentkeztek a politikai harcok, most a médiák ügyében történik ugyanaz. A huszadik században — szinte már ez közhely — stratégiai kérdés: kinek a monopóliuma információforrás, illetve, hogy ki minősíti, ellenőrzi, adagolja a híreket. Ügy vélem, az európaiságot szajkózó ellenzéki kemény mag, amelynek szinte minden média a birtokában van, valójában néni a magyarság érdekeit kép.- -viseli, «ein a magyar nép boldogulásának elősegítéséért küzd, amely feladata lenne. Angliában ilyen magatartással kirúgnák vagy nemzetárulás miatt elítélnék őket. Nyersen, durván, „mucsai” mód törnek a hatalomra. A tragikus gondolattévesztésükből adódóan működésüket a következő jellemzi: ha valami a legrosszabb, nekik az a legjobb. Nem értem, hisz segíteniük kellene. Ila-várurak akarnak majd lenni, munkálkodniuk kellene, hogy előbb fölépüljön a vár. Ök a rombolást, az alapok teljes megsemmisítését tűzték ki célul. Hol akarnak uralkodni? Angliában a demokrácia alapja: összefogva építeni, aztán uralkodni, — Emlékszik-e, hogyan élte meg az 1956-os szabadságharcot? — Olyan korszakban kellett élnem, ahol minden természetesen szerveződő közösséget brutálisan szétvertek. Helyettük mesterséges kollektívákat hoztak létre. ’56 számomra az első közösségi katartikus élményt hozta. Akkor még nem tudtam, mi a politika, illetve abban az értelemben tudtam, hogy apámék otthon sokat beszéltek, amelynek végén mindig -megjegyezték vaztán erről egy' szó se essék az iskolában! Egy kis és egy nagyobb közösségi élményre emlékszem. Az első: Gyál felől, Pestszent imrén át, ahol laktam, a Körösi körúton jöttek be a tankok. Természetesen barikádot épített a nép. Elszökve otthonról, csatlakoztam az építőkhöz. Ügy emlékszem, vagonokat toltak keresztbe, amit vasúti sínekkel tetéztek. Mint tízéves gyerek én is a sínfelszedők népes csoportjába kerültem. Megragadtam a sínt... Fantasztikus hangulat, meleg, családias érzés volt. Egy idősebb férfi rámmosoly- gott és azt mondta: jól van öcsi! A másik élményem: édesapám lüdovikás tiszt volt, aki már altkor látta, hogy népfelkelés történt (én végig ebben a tudatban nőttem fel), de nem akarta „kompromittálni” a forradalmat, nehogy azt „horthysta tisztek összeesküvésének” bélyegezhessék. Az egyik éjszaka kopogtak nála a fiatalok. Találtak egy gazdátlan légvédelmi löve- get, amivel ki lehetett lőni a tankokat, de nem tudták kezelni. Eljöttek édesapámért és kérték, állítsa be. Ö akkor elment és segített a fiataloknak. Mindenki tudta, ki irányozta be a löveget, és mégsem jelentette föl senki. Ha akkor elviszik, fölakasztották volna. — Hogyan látja, méltó követői vagyunk-e 56-nak? — Még nem vagyunk méltóak. A rendkívüli megtorlás óta 36 év telt el. Akkor a leveretés örökérvényűnek tűnt, senki sem hitte, hogy az életében ez valaha is megváltozhat. Mindenki a túlélésre rendezkedett be. Ez a 36 év erkölcsileg, jellemiiég sokakat deformált. - Az ifjúság kiherélt, átpolitizált, meghamisított történelem- könyvekből tanult, illetve fontos dolgok létéről nem hallott. A nemzetköziség hangsúlyozásával — mely kizárólag szovjet birodalmi érdekeket szolgált — azok, akik a csőd elől menekülve a lovak közé dobták a gyeplőt: egy olyan népet hagytak hátra az önazonosság kiirtásával, amelynek nem könnyű megbirkóznia azzal a ténnyel, hogy nagykorúként övé lehet a szabadság. Sokan — nemcsak az átmentők közül —, mint minden történelmi helyzetben. most is kihasználják a nagy történelmi mozgásokat saját pecsenyéjük sü- tögelésáre, saját karrierjük kialakítására. Vagyis kisajátítják 56 szellemét is! Tény, hogy ebből egész jól meg lehet élni, mint ahogy érdekes módon jól meg lehet élni 56 szellemének negligálásából is. — „Ez is a Dunánál’’ című verséből égy-egy sort idézek, amit ön 1988-ban írt. Ezek a kemény mondatok vajon ma is aktuálisak-e? „Reng a parti lépcső, annyi a patkány.’’ — Meggyőződésem, a szokásos történelmi helyzetből és gyakorlatból adódóan, most is annyi a patkány. — „Hagytuk, sorsunkból kirekesszenck.” —: Félek, még mindig hagyjuk. Szeretném hinni, hogy Ady sora: nekünk Mohács keli, érvényét vesztette. Kevés népnek volt ennyi Mohácsa, mint nekünk. Jobban kellene hinnünk saját igazságunknak, mint az idegen kézben fevő médiák^ által sulykolt igazságutánzatoknak. Abból induljunk ki. hogy 1943 óta először újra Európa; egyenrangú, független és ennek a régiónak meg1 határozó népe vagyunk. Tanulnunk kellene eddigi kirekesztettségeinkből. — „Döntöttek, s megint nélkülünk!” — Tudom, zsigerekig kifárasztva, agyongyötörve élünk, most mégsem szabad passzívnak maradnunk. Ha meghirdetjük a passzív rezisztenciát. azt saját szabadságunk ellen tesszük. . — „Az emlékezéshez sincs engedély.” — Ila továbbra sem döntünk saját sorsunkról, akkor hamarosan megint oda jutunk, hogy saját lényer günkhöz. múltunkhoz, meg nem élt jövőnkhöz újra engedélyt kell kérnünk, Frígyesy Ágnes FEHÉR SAPKA, KÓCOS ES BIZSU Gitárom, borion és eeset sokba. Magam is azt hittem: élve nem szabadulok! — Istennek hála, túlélte ezt a szörnyű időszakot. A szabadlábra helyezés megbocsátást hozott? — Nem. Ezután még hat évig rendőrségi felügyelet alatt voltam. Sehol nem kaptam állást, s ha mégis, onnan nagyon hamar elbocsátottak. Amint kitudódott a múltam, azonnal kirúgtak! Végül már csak a szeméttelepen dolgozhattam. Guberáltam. — A rendszerváltozás meghozta-e a várt békét, nyugalmat? — Szomorú, de azt kell mondanom: nem. Ma sem tisztelik, becsülik az ’56- osokat. Pedig mi akkor az életünket tettük kockára a szabadságért. Ezért jelenleg 8074 forint a nyugdíjam. De ma már beszélhetek, s a nyilvánosság előtt szeretnék köszönetét mondani egy embernek. A forradalom idején éj jelét-nappalát a sebesültek gondozására áldozta. Fehér Sapkának hívtuk. Most már tudom az igazi nevét is, Fedor József doktor úrról van szó. Ö azóta is segit minden ’56- oson 1 — Ügy tudom, ön fest, t ezen a téren szép sikereket mondhat magáénak. — Tán tizenöt éve festek, festenetek. Mint naiv festőnek volt már kiállításom Franciaországban, legutóbb pedig Washingtonban. Festegetek. Ez a vigaszom, mert amit ’56-ban elvesztettem, a feleségemet és a gyerekemet soha nem kaphatom vissza. Nádai László Bizsu kedvenc festményével (Erdős! Ágnes felvétele) megsérültem egy kézigránáttól. Kórházba kerültem, ahonnan december 27-én szállítottak át a fogházba Azt mondták, halálra ítélnek. ám végül államhatalom ellen irányuló fegyveres szervezkedésért tizenöt évet kaptam. Az ítéletet november 18-án hét évre módosították. Annak ellenére, hogy lefolyt a tárgyalás, megvolt az ítélet, továbbra is vertek. Volt olyan társam, aki már öt évet letöltött a büntetéséből, amikor belehalt a sorozatos kínzáhányszor ő adta vissza lelkesedésünket. Ila fáradtak voltunk, vagy megingott a bátorságunk, ő tudta, mit tegyen. Lehordott bennünket a sárga földig. Október 29-én halt meg a Práter utca sarkán. Harc közben fejbe lőtték. Áldott állapotban volt. — A forradalom után Kádárék azzal is vádolták önöket: fosztogattak. — Nem igaz! Azt terjesztették, hogy itt csupa rabló, gyilkos, csavargó lövöldözött. Ugyan! Volt köztünk viszont jó néhány orvos meg ügyvéd. Miért kellett volna fosztogatnunk? Jöttek tömegével: én egy kis teát tudok adni, én paprikás krumplit, én egy darab kenyeret, én egy doboz cigit. — Sajnos nem csak az orosz túlerő ellen kellett védeni a hazát. Akadt ellenség a magyarok körében is. — Máig sem értem: miért lett Maiéter Pálból mártír? Maiéter a szomszédos Kilián laktanya parancsnoka volt. Nemegyszer ő is lövetett minket, sőt két bajtársunkat ő lövette agyon. Vele akkor sem tudtunk megegyezésre jutni, amikor — számomra felfoghatatlan módon — honvédelmi . mi-, niszterlett. Az biztos, hogy mi, Corvin köziek nem kívántuk miniszterünknek. — A megszálló hatalom óriási technikai és számbeli fölénye összeroppantotta a forradalmat. Mi történt ezután? — November negyedikén 1156 októberének végén, novemberének elején a Corvin közben egy maroknyi mindenre elszánt ember szinte fegyvertelenül, benzines palackokkal vette fel a harcot a világon akkor talán legerősebb szovjet hadsereggel. Készek voltak életüket is föláldozni a szabadságért. Nem jól kiképzett katonák voltak, hanem egyszerű hétköznapi emberek. Közöttük volt Dilinkó Gábor, közismert nevén Bizsu is, aki Miskolcról indult a Corvin közbe, ahol — a rádió szerint — a csőcselék fegyvert fogott a rendszer ellen — A rádió 23-án délben bemondta: Budapesten több százan vannak az utcán. Néhány órával később meg már azt hallottam, hogy a Corvin közbe beszorultak páran, de nemsokára felszámolják ellenállásukat. Nekem ott a helyem! — villant át rajtam, s másnap a fővárosba indultam. A Rákóczi úton sokan voltak, sebesültek is. A régi Nemzeti Színháznál örömmel láttam, hogy lehúzták a vörös csillagot. Tudtam, jó helyen járok! Itt találkoztam «Falábú Jancsival. Éppen á Corvinhoz igyekezett, ahol az ágyút kezelte. — önnek az élettarsa is a forradalmárokkal..tartott. — -Igen. A legnagyobb örömömre ott találtam a Corvin, közben Kócost, az élettársamat. „Éppen olyan magyar vagyok, mint te vagy a többiek — mondta —, nekem is itt a helyem.” Tizenhat éves létére de
