Pest Megyei Hírlap, 1992. október (36. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-22 / 250. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP 1992. OKTÓBER 22.. CSÜTÖRTÖK VIRÁGOT ÖTVENHATNAK Sch. Jenőnének Balassagyarmatra Érthetően megütközik azon, asszonyom, hogy fiatalságunk nem tanúsít sem különösebb érdeklődést, sem megérdemelt tiszteletet az 56-os forradalom hősei avagy áldozatai iránt. Nemhogy tiszteletet, inkább íitymálást és lebecsülést érez ki a viselkedésükből — ha viselkednek egyáltalán. Fiatal leány korában önök ünneplőbe öltöztek, amikor a negyvennyolcas — mármint 1848 49-es — elesett hősök sírját vagy emlékművét mentek koszorúzni. Hol van az a magyar ifjúság, amelyik ma virágot visz azoknak a sírjára, akik 1956-ban életüket adták a magyar szabadságért? Közösek az emlékeink, asszonyom, a történelmi múltunk is közös, akárcsak a jelenünk. Emlékezzék vissza: a világosi fegyverletétel után mély hallgatás borult az országra. Petőfi elesett, Kossuth elmenekült, Széchenyi Döblingben, Batthyány és az aradi 13 vérpadon, a tisztek lefokozva, közlegények osztrák seregbe sorozva, Jókai sokadmagával bujkál. Haynau, a véreskezű, számolat- lan szedi áldozatait... Ki mert volna ekkor a szabadságharcról írni, beszélni, hősi sírhantokat koszorúzni? Cseh meg osztrák tisztviselők és magyar besúgók közt kellett lavírozni, magyar zászlót és viseletét ládák mélyére rejteni, a magyar föltámadás gondolatával együtt. És mégis, emlékezzék csak, asszonyom, a letiportságnak ebben a csendjében a magyarok magyarok maradtak, szabadságharcos hőseik emlékét a szívükben dédelgették, maguk közt halkan a Kos- suth-nótát énekelték, a költők allegóriákkal játszották ki a cenzúrát. A városok német és galíciai polgárai ekkor tanultak meg magyarul, nevüket magyarosították, gyermekeiket magyar iskolába járatták. Teltek az évek, a börtönök ajtaja kinyílt, emigránsaink hazaszivárogtak, a költők megszólalhattak, az újságok óvatosan az igazat is megírhatták, és az ifjaknak az a nemzedéke, amelyik ölbenülő volt 48-ban, az ötvenes-hatvanas években hazaszeretettől izzó „negyvennyolcas” szülők neveltje volt, Petőfi forradalmának. Kossuth szabadságharcának, Széchenyi eszméinek édes gyermeke. Érti már, asszonyom? Ennek a fiatalságnak nem „identitása” volt, hanem közönséges magyar honszerelme, amit elnyomók és elnyomottak közösen tápláltak benne, s amit nem szégyellt sem önmaga, sem a világ előtt. Az anyatejjel szívta magába, az anyatejjel adta tovább utódainak. Vagy emlékezzék a saját ifjúságunkra, min nőttünk mi fel? Vesztett világAznap délelőtt latindolgozatot írtunk volna, amitől a lábam is reszketett, ha rágondoltam. Ez a dolgozat azonban örökre elmaradt. A reggeli készülődés közben kopogott be a szomszédasszony, hogy a nagylánya már nem jutott el a munkahelyére, mert a Belvárosban utcai harcok vannak. 1956. október 24-ét írtuk ezen a reggelen. Rádiónk nem lévén, kint, Kőbányán, a város szélén mit sem hallottunk az előző napi eseményekről. A lövöldözések zaja is csak úgy délelőtt 10 óra körül, a sűrű, tej fehér köd feloszlásával jutott el hozzánk. Mélységesen megdöbbentünk a hír hallatán, holott évek óta alig fordult elő nálunk olyan családi beszélgetés, amely a várt rendszerváltozás kérdését valamilyen formában ne érintette volna. Hogy is ne, hiszen ha a szomszéd rádióján sikerült meghallgatnunk a Szabad Európa híreit, ott mindig úgy kezdte a bemondó — máig is emlékszem a nevezetes mondatra —, hogy „Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország hangja.” Ez már önmagában is reménnyel töltötte el a hallgatót. Hát még a műsorok tartalma! Mekkora erőt adott a biztatás, hogy csali tartsunk ki idehaza bátran, mert ha eljön az ideje, a Nyugat majd segítségünkre siet. És most végre eljött az idő! Elképzeltem, hogy akár már holnap, arra mifelénk vonulnak be az amerikai tankok a városba. Hogy fognak irigyelni a fiúk, amikor csekélyke angol nyelvtudásomat összeszedve, egyedül én tudom üdvözölni őket. A következő napokat fényes remények és gyötrő kétségek között éltük át. A reggeli óvatos tanácstalanság után, délháború után. megcsonkított hazában, ekkor tanultuk csak meg igazán, mit jelent a szülőföld. Iskoláskönyveink tele voltak a Trianon okozta fájdalommal, szívünk pedig a reménységgel, hogy a szétszaggatottságnak egyszer vége lesz. Naponta háromszor elmondtuk a Nemzeti Hiszekegyet (amit egy Mózes-vallá- sú magyar költőnő írt, Papp-Váry Elemérné), és a legridegebb szívű internacionalistának is kicsordult a könnye, amikor Horthy Miklós katonái vér nélkül bevonultak Észak-Erdélybe, a Felvidékre, Kárpátaljára, Újvidékre... Erről nem szokás beszélni az utóbbi ötven esztendőben, hogy Párizs kétszer szakította el tőlünk legszebb országrészeinket, színmagyar lakossággal. És ön csodálkozik, asszonyom, hogy az a fiatalság, amelyik sem otthon, sem az iskolában, se templomban, se munkahelyén nem hallott, se könyveiben nem olvasott soha a magyar hazáról — elfelejti szeretni? ötven éve csak azt hallja, hogy a hazaszeretet „nacionalizmus”, a nacionalizmus pedig szégyenletes bűn — de érdekes módon csak nálunk, minden más nemzet fiai szerethetik a hazájukat. Mindenki természetesnek tartja, hogy a franciák, a nemetek, az angolok, az oroszok, a japánok, a kínaiak, szer- bek, a románok, a csehek, a szlovákok szeretik a hazájukat, tisztelik nemzeti hőseiket, megülik nemzeti ünnepeiket, ragaszkodnak a szülőföldjükhöz meg az anyanyelvükhöz — egyedül nálunk, e nyomorult kis Magyarországon illetlenség azt mondani, hogy magyar vagyok, gúny tárgya a nemzeti érzés, és már- már fasizmusnak számít, ha valaki meglengeti a nemzeti lobogót. Csakhogy hét-nyolc év nem elég ahhoz, hogy egy nemzet fiainak kitépje a szívét. Ezt bizonyítja az 1956-os forradalom. 56 nem csupán a politikai és gazdasági elnyomás, kiszipolyozás elleni lázadás volt, nem, 56 a magyar nemzet önérzetének a feltámadása. Pártkülönbség nélkül, pusztán elnyomott magyarságának kirobbanásával fogott össze a nép és szabadította föl önmagát. Ekkor szakadt ketté az ország egy nemzetét szerető többségre és egy nemzetközi érdeket szolgáló kisebbségre. Szovjet segítséggel a kisebbség győzött a többség felett, a szabadságharc elbukott. A kettéhasadtság azonban végérvényesen megmaradt, ma élesebb a két oldal harca, mint valaha. 33 év! Gondoljon bele, asszonyom, egy teljes emberöltőn át tartott az a korszak, amely 56-ot ellenforradalomnak minősítette. Nem lehet azt állítani, hogy e korszakban minden rossz volt. Aki átélt két világháborút, több forradalmat, internálást, hadifogságot, haláltábort, kitájban már hol itt, hol ott csoportosultak az emberek, és élénken vitatták a gyéren csordogáló híreket. A rádió órákig csak klasszikus zenét sugárzott, később ellenforradalmi bandákról, lázadásról, statáriumról beszélt, de jöttek hírek kézen- közön, a városba beljebb merészkedő lakosok útján is. Az információk ugyan alaposan eltértek egymástól, de két dologiján legtöbben egyetértettek. Abban ugyanis, hogy a rákosista rendszert meg kell dönteni, valamint a Nagy Imre-kor- mány bírálatában, amelynek intézkedéseit felemásnak, halogatónak találták. Egyesek fennhangon szidták Nagy Imrét, míg mások mentegették inkább, és azt bizonygatták, hogy cselekedne ő karaká- nabbul is, ha a „moszkovita ávós” klikk rabja nem lenne. Közben kialakult a viszonyok sajátos kettőssége; „odafönt” döntöttek, ahogy döntöttek, odalent azonban már 24-én délutánra nyoma sem volt a „népi demokráciának”. Ä helyi kommunista kiskirályok úgy eltűntek, hogy hírmondójuk sem maradt. A népnyúzásban, pöffeszkedésben nem vétkes párttagoknak, vezetőknek senki nem tett szemrehányást, sőt az értelme- sebbjét az új hatalmi-közigazgatási szervekbe is beválasztották. Mert előállott az telepítést, faji, személyi és osztályüldözést, ávós önkényeskedést, gestapós és Andrássy úti vallatást, és még az „ellenforradalom” megtorlásait is túlélte, az bízvást elismerheti a rákövetkező évtizedek viszonylagos enyheségét. Szabadság nem volt. az egypártrendszer a maga igazságtalan módján működött, de az átlagemberek közérzete hovatovább rendeződött. A gazdasági élet látszólag kiegyensúlyozott volt; csak utólag tudtuk meg, hogy a viszonylagos jólétet horribilis külföldi kölcsön tartotta fenn, aminek a visszafizetése most folyik, és teszi tönkre mindennapjainkat. A szellemi élet felszabadult a korábbi nyomás alól, az elveszített forradalom minden vonalon éreztette áldásos hatását. Csak egy ponton nem, és ez a történelmi események megítélése. Elsősorban maga a forradalom volt az, amit ellen- forradalommá kellett hazudni, de ezenkívül is hazugság volt mindaz, amit fiataljaink a Ferenc József-i korról, tanács- köztársaságról, Horthyról, Hitlerről, Sztálinról stb. tanulhattak. Hazugság, amit hallottak és hazugság, amit elhallgattak előlük. Hazugság, amit dicsértek, és hazugság, amit szidtak. Hogy minden hazugság, ezt a legtöbb épeszű ember tudta, de hogy mi az igazság, azt senki. Ez a magyarázata annak, hogy fiataljaink nem visznek virágot — már akik nem visznek — az 56-os mártírok sírjára. A három év, ami Nagy Imre temetése óta eltelt (leginkább ez tekinthető mértékadó fordulópontnak), nemcsak túlságosan rövid idő. hanem még sokkal inkább tobzódik a hazugságban a megelőző harmincnál. Az a fiatalság, amelyik számára 56 nem személyes emlék, hanem ugyanúgy történelem, mint az 1848- as forradalom, zűrzavaros belpolitikánk láttán miért is érezne áhítatot iránta? Még az is lehet, hogy nosztalgiát érez a szovjet szuronyokkal fenntartott béke és nyugalom után — mint az öreg bolsevikok nyilvánvalóan. Mert mit lát? Ádáz veszekedést a képviselők közt, hatalmi harcot a pártok közt, szabad rablást egyfelől, szegényedést másfelől. Hogy megszabadultunk a szovjet megszállástól, a KGST-től, a varsói szerződéstől, a kommunista szemlélettől, termelési módtól, bürokráciától, hogy szuverén államként politikai és gazdasági kapcsolatokat létesítettünk nyugati, északi és keleti államokkal, hogy Közép-Európába integrálódásunk (mondjuk: beolvadásunk) a legjobb úton halad, hogy szabadon mehet templomba, aki akar, és maradhat otthon, aki akar, járhat egyházi vagy világi iskolába, tetszése szerint utazhat a világban bárhová — ifjú barátunkra a helyzet — igaz, a vezetés később sehogy sem akarta elismerni —, hogy a „proletárdiktatúra” rendszerét nem kellett megdönteni, mert összeomlott, eltűnt az magától, mint a tavalyi hó. így aztán nem maradt más hátra, mint hogy a polgárok maguk alakítottak ilyen-olyan nevű tanácsokat, bizottságokat, bizottmányokat, és más olyan szervezeteket, amelyeknek a termelés és a közigazgatás folytonosságát kellett volna biztosítaniuk. Számos diplomást, vagy korábban hivatalt viselt értelmiségit, akinek eszébe sem jutott volna magától a politikába avatkozni, felkértek, hogy adjon tanácsot, működjék közre az élet újbóli megszervezésében. Hányán fizettek utóbb életükkel, egészségükkel, de jobb esetben is szakmai előmenetelükkel ezért az „ellenforradalmi” cselekményért. Október végére a sok vargabetű ellenére is úgy tűnt, hogy helyreáll a rend, és a régi hatalom helyére egy új, eddig sosem volt, tisztességes, szociális, emberközponti rendszer lép. Nem így történt. November 4-e fagyos hajnalán a szovjet intervenció pusztító pergőtüze ébresztette az utcai harcok és a sztrájk napjai után munkába készülő mindez nem tesz mély benyomást, semmi esetre sem ér számára annyit, mint egy nyugati márkájú gépkocsi, aminek a megszerzéséhez viszont ragaszkodik. Ha még az sincs, mit ér az egész szabadság? El kell ismernünk, hogy a hazug világot, amelyben felnőtt, egy másik hazug világ váltotta fel, és nem csodálhatjuk, ha eltéved és nem ismeri ki magát benne. Mi talán kiismerjük magunkat? Előnyünk pusztán annyi, hogy a forradalom valóságában nem kételkedünk, hiszen átéltük. És tudjuk azt is, hogy ami ma folyik, még mindig a befejezetlen 56 folytatása. Bizalmunkat éppen ez támasztja alá: ha lépésről lépésre eljutunk az 56-ban kitűzött célhoz, az emberi jogok egyenlő érvényesítéséhez, akkor a szkeptikus ifjúság is megváltoztatja majd véleményét és virágot visz az elesett szabadságharcosok sírjára. Ámde nemcsak szkeptikus, cinikus, ironikus, közönyös érdeklődésű fiatalok vannak. Vannak szép számmal derék félrevezetettek, akik elhitték az iskola, a KISZ, a sajtó, a kommunista szülő ámító szavait. Honnan tudhatták volna, hogy az általuk át nem élt 56 nem ellenforradalom volt, mikor mindenfelől csak ezt hallották? És ismerjük el: az utóbbi három év nem tett meg mindent azért, hogy a buta emberek is megértsék, mi a valóság. S mennyien vannak a megfélemlítettek! Jól látja mindenki, hogy a hatalom még mindig a régi uralkodó osztály kezében van, amely foggal-körömmel ragaszkodik hozzá, s nem csinál titkot abból, hogy azokat rakja ki az állásából, akik szót emelnek a magyarok érdekei mellett. A pufajkásszellem sok derék magyarba belefojtja a szót. Senki sem lehet biztos abban, mit hoz a jövő — jobb lesz tehát hallgatni, vagy együtt vonítani a farkasokkal. Hazaszeretet? Nem tanácsos beszélni róla, gyerünk inkább a diszkóba. De talán nem is beszélni kell a hazáról, hanem tenni érte. Ne legyünk igazságtalanok, asszonyom: a magyar nép — s elsősorban épp a fiatalja — az utóbbi időben nemegyszer adta nyilvánosan jelét annak, hogy tisztességes szabad sajtót, jogegyenlőséget, visszamenő- leges igazságszolgáltatást, nemzeti érzésű iskoláztatást, végrehajtott rendszer- változást, valódi demokráciát kíván. Az egyezkedések és kompromisszumok közt elsikkadó magyarsagtudat nem hunyt ki az emberekből, csak alszik. „Szeretni a hont gyakran oly nehéz: Ha bűnbélyeg sötétül homlokán” — írta volt Arany János, s ma épp ilyen bűnbélyegzett korban élünk. Nem kell reményt veszíteni: eddig még mindig erősebbnek bizonyult a haza szeretete az önérdeknél, ezután is így lesz. Ez termelte ki 56-ban a szabadságharcosokat, akiknek a vére termékenyíti meg a magyar jövendőt. * 1992. október 17. (Benedek István) várost. A döbbenet első percei, órái után megnyugtatóan hangzott Nagy Imre miniszterelnök bejelentése, hogy a „kormány a helyén van” és katonai segítségért folyamodott a nyugati szabad nemzetekhez. És ki kételkedett volna abban, hogy a hathatós segélyszállítmányok után végre a katonai erők is megérkeznek. Még másnap, harmadnap is reménykedtünk ... Aztán kezdetét vette az újkori magyar történelem legnagyobb tragédiája. Rá kellett döbbennünk arra, hogy — Petőfivel szólva — „magára hagyták, gyáva népek, magára a magyart”. A segítség sohasem érkezett meg, a Szabad Európa Rádió adásaiban sem hangzott el többé a „Szabad Magyarország hangja” mondat és Eisenhower amerikai elnök buzgón imádkozott értünk. És amikor manapság az egykori szabad világ olykor nehezen érti a felszabaduló magyarság hitetlenségét, kedvetlenségét, gondolkozzék el azon, hogy ennek a népnek a gerincét nem az addigi tízéves rákosista diktatúra, hanem a kiszolgáltatottság és magára maradottság borzalmas 1956-os élménye törte meg. Dr. Pusztaszeri László Az elnök imádkozott értünk
