Pest Megyei Hírlap, 1992. október (36. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-16 / 245. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP 1992. OKTÓBER 16., PÉNTEK 13 FABIAN GYULA Virrasztók Itt a nagy halott előttünk. Kiterítve, mereven. A hideg, a téli éjben, Csillagoltó sötétségben Mi vagyunk még éberen. Szempillánk is csuklik immár ,, S ha az álom elnyomott S mi is alszunk, boldog Isten! Akkor aztán késő minden — Mozdulhat a tetszhalott (Vajda János) Az emlékezés visszatükröző fényében egyre tisz- tultabban, egyre érzékletesebben él alakjuk — arcuk — szavuk, s már az időkbe ágyazottan ragyognak műveik e megpróbáló századról, amelyben mindig nehéz volt magyarnak lenni. Különösen olyannak, aki „több a többinél”, s aki — mert más nem adatott — utolsó szalmaszállal, a tollal szállt partra s él a nép szívében kitörölhetetlenül. ök voltak a virrasztók, a magyar szellemi élet —• „pelenkamosói”, más szóval „örök kárvallottjai”, akik közül egyetlenegyük sem érkezhetett meg a. siralmas babiloni fogságból a rég elfoglalt, s már szabad ígéret földjére: a nehezen és sok-sok keservekkel készülődő közös Európába. Valamennyien erről álmodtak, ezért koplaltak, legelőször is ezért voltak kiválasztott megvetettjei minden uralkodó társadalmi rendszer hatalmának, mert egyet soha nem ismertek: pénzért megalkudni, népet elárulni. Nagy és félelmetes nevek sora bontakozik a mesterséges ködök, takarók, földet borító, igaztalan értékelésének bemocskolt halma alól, s hiába minden hazug mesterkedés, az érték értékes marad, még ha a felületes korszak megpróbálja is betemetni, csak azért, mert nem tudott megbirkózni elvitathatatlan igazukkal. A virrasztókról kívánok számot adni, akik nagyrészt e század szülöttei voltak, s ügy múltak el, hogy olykor még dísztemetést is rendeztetett az állampárt „megbecsülésükre”, amelyet egyetlen gonosz gondolat vezérelt: csak hogy már nincsenek többé! Az Endresz György téren kopott bútorokkal is gyéren berendezett szobában, mint tompa ütések a sokat tűrő földre, hullanak kemény szavai a „fekete bojtárnak”. „Majd ha nem leszünk már, akkor lesz igazunk. Szeretnének mielőbb kitudni bennünket még ebből a keserves életből is. Meghívást kaptam Bölöni György úrhoz, az Írók Szövetségébe. Megjelentem. Ne mondhassák, hogy konok paraszt vagyok, hogy nem akarok tudni róluk, akik minden megalázásunknak örvendenek. A rajtam való gúnya beszédes volt, láthatták, ez a Sinka olyan, mint valamikor volt: szegény. Betessékeltek hozzá. Ült nagy bőrfotelben, nem hibázott a vastag szivar sem. Megtartó emlékezetemben rémlett, valamikor így mi már találkoztunk. Sinka elvtárs — mondja a köszönés után. Nyomban megszólalok: — Az elvtárs szót én nem ismerem, én sem itt, sem másutt nem vagyok elvtársa senkinek. Kizökkent az előre kerekített beszédből: — Na igen, igen, szóval arról szeretnék beszélgetni, hogy a párt, azaz a művelődési nősképpen nem fogadnék el kegydíjat. Válamikor, Nagyváradon, amikor megfordultam megboldogult apósa úri házában — tudja, juhőrzője voltam a nagyságos úrnak —, maga akkor is ilyen bőrfotelben ült, ilyen vastag szivart szívott. Istenem, módja volt hozzá! Hát ilyen nagy fordulások után, megengedjen. de alamizsnanénzt. Bö- löni úr. ne adjon nekem. Köszöntem, kifordultam, hazajöttem. Kenyérrevalóért, amiből máskor is, mindig is szűk porció jutott, mentem a köszörűsműhelybe, ahol dolgoztam.” Sinka István szavait hiába temette magába a múló idő csendje, mert itt maradtak a költői sorok, magára mérten is kegyetlen törvényként: „Szabó János, a te hazádban, Szabó Jánosnak nem jó lenni!” Ű mondta ki a szabóján©sok tárca önnek anyagi segítséget szavazott meg. Kegy- díjat. Erről szerettem volna értesíteni, illetve átadni a határozatot és a vele járó iratokat. Megvártam, míg eddig érkezett a szóval, megint félbeszakítottam. — Bölöni úr! Nekem se maguk, se a pártjuk, se a kormányuk kegydíjat ne szavazzon. Kegydíjra nem szorulok. — De hát, Sinka úr — változtatott a megszólításon. Ilyet nyugodtan elfogad mindenki, aki nehéz körülmények között él. — Bölöni úr — mondtam —, mindenki sem vagyok. — Nem úgy értettem, de nevezhetnék bárkit a nagy elődöik köréből, akik elfogadtak hasonló támogatást. — Lehet — válaszoltam —, de tudja, Bölöni úr, én más nevelést kaptam a bihari pusztákon. Pásztoroktól. Akik, tudja, olyan emberek voltak, mint egy-egy fejedelem. Meg nem szolgált pénzhez nem nyúltak volna! Tőlük tanultam. Aztán, tudja, Bölöni úr, a maga kezéből meg külöéletéről foglalt igéket, 6, akinek hőse „idegen csillagok között, utas a Göncöl szekerén”, s nagy embervesztő bolyongás után tért meg az altató csendbe. Kilencvenöt esztendeje jött a világra a szegények szenvedéseinek szálait nagy kévékbe gyűjtője, a virrasztók legsorsvetettebb balladákba öröikítője, aki olyan képekben, szóformákban, különös hangulatokban tudott regélni, akár elveszejtett sámánősei, akik még belülről ismerték a teremtő szó varázsát. Szalontán, Vésztőn nem muzsikál többé a nyitva felejtett ajtó, a messze vándorolt után nem hajtja be többé maga mögött, aki a napszállat csendjében úgy tűnt el, mint piciny folj’ó nagy sivatagok homokte- nyerében. Ha nincs, hogyan vir- raszt? Ha hangja szakadt, mivel felel? Ha eltűnt, kikért perel, milyen ítélőszék előtt? „Találkozunk a magyar nép szívében!” — szóltak a másik sorsos, a cseléd-summás-pálya- munkás-parasztíró elsirató igéi a nyitott sír előtt, a szívekből már soha ki nem rekeszthetőkről, a halottakról, s még élőkről, mert kegyes volt a végzet, hogy egyik a másik felett még elmondhatta a halotti beszédet. De olyankor mindig kopott, gyérült a sereg, míg egyszer hírmondó híján örökre elfogytak. A nagy nemzedék klasszikusai, a népből támadt sereg óriásai úgy ringlak át a más igazság világába, hogy emlékezetüket a sötétbe fúló leLkiismeret szerelné elborítani fátylával, ne fosztódjék fel a szégyen, hogy kivetettek módján méltatlanul búcsúzhatott tőlük a haza. Vésztő mellett, Má- gorpusztán, az írók szobor- ligetében már a „fekete bojtár” emlékműve is felavattatott, de a művein még ül a kiátkozottság vörös bélyege, s csak a helybeliek igyekezetéből futja egy-egy kisebb munka kiadására. A könyvmegjelentetés országos felelősei lehet, hogy nyugtalankodva, de hallgatnak. Mert másként találkozhatnának egymással a magyar nép szívében az egysorsúak, egy- igazságúak, negyven komisz esztendő számkivetettjei ? Hogyan találkozhatnának a felnövő ifjúsággal? Balladák igaza dalban vagy prózában egyképpen a szegénység himnuszaként vádol Sinka István müveiben. Idézzük csak: Oh, középszerűség fiai tele volt a szobátok fénnyel, a jövendőtök meg szépreménnye l, addig, amíg az én sorsom egyenlő volt a falevéllel, ami lehull, s átfut rajta az őszi kocsi. Majd egybecsengő szavak helyett, így summáz a próza: Harmincnyolc vadalma egyik elbeszélésében. „Meddig bír hát verni a dobogó emberszív, és meddig bírnak hallgatni a fák? És a csorda csengője meddig kopog még, és a rengőtestű folyó meddig folyik még? És a faluban meddig lépked az ólomsúlyú álom, és az utcákon meddig perel még a holdas ének? A fogyó vér cseppről-cseppre meddig csepeg még, és mor- zsáról-morzsára meddig törik még a fogyó darab kenyér?” Végül vád és számadás egyetlen nehéz sóhajba szőtten így íródott örök emlékeztetőnek, ahogyan csak a virrasztók tudnak szólni: Dús András juhász volt, már fekete a képe; leásták pihenni, le a fák tövébe. Fiatal volt mégis görbe volt a háta — ... Istenem, magyar volt; szóljon, aki látta. KOVÁCS LÁSZLÓ Virágoskert E z a szó rebeg hangtalanul az ember száján, amikor végigfut vele a vonat az őszi erdők és őszi hegyek között Bánffyhunyad felé. A lombok parázslanak és sárgán tüzelnek, amint dűlt vonalain érett gyümölcsök borítják el a fákat. Völgyek, hajlatok és medencék körül csodálatos színekben virul az erdők koszorúja. Őszi világításban a kalotaszegi táj. Lenn a torlódó hegyek lábánál a falvak az esti félhomály hálóiba szorulnak, és ködbe takaróznak már. Egy- egy torony dugja ki hegyét ködösen, s búvik el újra az árnyékok közé. Egy-egy fedél pirosán keveredik a színekben tomboló fákkal, egy-egy messzi házfal kékje mélyíti a párát és a ködöt. A napfény csak a tetőkkel barátkozik. Onnan is búcsúzóban és menekülőben az árnyak kúszó ördögei elől. De az erdők közül a hegyek váratlan kapuján táguló völgyre fut ki a vonat, ahol még otthon van a fény, él kedvesen eljátszadoz a réteken, fehér házfalakon és színes fedeleken, egy-egy fa hosszú árnyékát végigdöntve a földön. Kalotaszeg főhelye, Bánffyhunyad játszik a fénnyel, öreg temploma hasal a dombon, fejét hegyezve és mélyen begörbítve hátát. Rég vigyáz ebben a pózban, és elnéz messzire, Ki tudja, mit lát a jövőben?! Szeme van mindenfelé, mint a jó erdélyi embernek. Viharvert torony... Fedele alatt sok szelíd rejtőzködő alázat... Szemünkben nő, tekintélyesedik és hatalmasodik, amint feléje közeledünk zegzugos sikátorokon és tágas ünnepi utcákon át. írók, művészek — erdélyi magyar értelmiség vidám és lelkes csapata —• megyünk szerény és bensőséges új erdélyi magyar kezdés ünnepére: a Kalotaszegi Néprajzi Múzeum kapunyitására. Előre tudjuk, hogy milyen nagyosan hangzik a szó: Kalotaszegi Néprajzi Múzeum. Akár valamelyik dús, elegáns, hatalmas múzeuma a nagyvilágnak, mesés termeivel, halk és figyelő őreivel, ahol kényelmesen rendben hallgat a sok drága kincs büszkén, gazdagon... Ennek a kis múzeumnak a neve bizony ma még nagyon kiált. Rendes és egész a neve, mint a gyermeknek, aki nem ember még, csupán helyet kapott az emberek sorában . .. Szerény és szegényes kezdet, mint az ugarból kibúvó és magasra induló zöld búzakalász. De hogyan lebegett és hogyan járt lázasan a szeretet körülötte, ami pár hónap alatt létrejött. Nevezetes és egyetlen múzeuma a világnak, amely nem költött magára egyetlen garast. Ügy teremtette a szív és a lelkesség. Pár ember lázas-szerelmes utánjárása, s a nép feléjük nyíló készséges szíve. Kalákában megcsinált múzeum. A gondolat szép madara felrepült, s már itt van a kedves, egészséges valóság... A Kalotaszegi Néprajzi Múzeum. Jöhet már a látogató külföldi, angol, francia, német, nem indul el mindig felfedezni a bizonytalanságba; már nem csak a házakban elrejtve, falvakban elszórva találja a kalotaszegi sok látnivalót. Csokorba szedve is itt lesz a vásznakon a nép pompás képzeletének sok szép virága, gazdag vonaljátéka jármon, sulykolófán és boton, s itt a kalotaszegi nő királyi palástja a szegen. Csipkék játéka, csupa édes virágos naiv képzelet.. . Mintha szirommal szórták volna be a három rozoga kis szobát a falusi bérházban, ahol helyet kapott a múzeum: a kalotaszegi varrottas, meg a faragás. A gyermeki képzelet századok óta őrzött tiszta színei. Édes játéka egy nagyszerű népnek. Színdalok, amint frissen, hangosan és vidáman érkeznek a mezőről. Naiv és játékos álmok, amint az egyszerű fehér vászonra szállnak. Derű és pompa, szerelmes elbecézgetése a pihenőben mindannak, amit az élet kézbe adott... Gazdag, játékos-szívű nép és jó munkatárs ... Nadrágos, kaputos városi magyar urak vegyülnek a képzelete virágait magára öltő nép között a Kalotaszegi Néprajzi Múzeum megnyitóján. Politikusok, szellemi vezérek, írók, művészek. Urak, akik a mai Európa eszmezsivajában élnek, akiket elválasztó gondolatok űznek, más és más megváltó szavak emelnek, világnézetek tartanak fegyveres résen, ugrató eszmék, bolond eszmék bolond lovain futnak, -vagy önzésük romló váraiban fészkelnek . . . Exporthangokra fülelő telegráfoszlopok, akik elfelejtették már az erdőt, ahonnan levágták őket. A kétségbeesés ürességeibe szomjasan meredő urak, le tudtok-e hajolni még a forráshoz, amely úgy áll ma is, mint sok száz évvel ezelőtt, tisztán, változatlanul és egészségesen? Tudtok-e találkozni a forrás mellett a sok elválasztó érvek és gondolat külön ösvényein elfáradva és lerongyolódva. Milyen jó ez a kis ünnep a maga szerénységeivel és bensőségével. .. öltsétek legalább a telketekre a kalotaszegi nép királyi ruháját. Érezzétek meg fájón és boldogan, mint hirtelen nyilallást, az elfelejtett gyökeret, amely ide fut a mozdulatlan, az örök igazságokat őrző nép közé... Politikus hajlott le hozzá a munkáért, költő a szavakért és megújuló képzeletéért. Festő a színekért és vonalakért. Ifjú értelmiség a jövendőért... T e, aki eszmék ugrató vad lovain szaladsz, s idegen földek népszerű mérgeit árulod, hajolj e föld fölé, s ennek parancsait vigyed. Szívjad fel ennek a népnek bölcsességét, amely a maga házát díszíti és gazdagítja fel, mielőtt a világot menne megmenteni ... Bárhol állsz, a legeliinomultabb európai csúcson is ennek a forrásnak az üdítő ízét érzed, s préseled ennek kertnek csodálatos virágait a szíved fölé!... 1933 őszén
