Pest Megyei Hírlap, 1992. október (36. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-15 / 244. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP Sírhalmok és szemét Sok kiránduló az első látogatáskor a település temetőjét keresi fel. Ez érthető is, hiszen a temető meghitt hangulata, csendje elmélyült gondolkodásra készteti a látogatót. Felületesen szemlélve azt gondolnánk, hogy a temető csupán az élet múlandóságát és az ehhez kapcsolódó problémákat juttatja eszünkbe. Pedig nem egészen így van: egy-egy ilyen sétán tisztán láthatjuk a település tükörképét. A sírkövek, emlékművek, keresztek milyensége az itt élő emberek anyagi helyzetéről, kialakult ízlésvilágáról, szokásairól is képet ad. Nagy megközelítéssel láthatjuk az itt lakók átlagos életkorát, nevükből ítélve nemzetiségi hovatartozásukat is. A feliratok, megemlékezések a 'felekezeti megoszlást is tükrözik. Különösen érdekes megfigyeléseket gyűjthetünk ott, ahol több temető van, mint például itt nálunk, Pomázon. Községünkben a nyolc temető közül a katolikusoknak van kettő: a régi és az új, a zsidóknak szintúgy. A reformátusoknak és a görögkeleti szer- beknek egy-egy, úgy, mint a külön településnek látszó Szentistván-telepieknek. Külön érdekesség, hogy Pomázon külön elkerített helyen van az ún. nemesi temető, ahol pl. a Vattayak, Konkoly-Thegék, Fáyak nyugszanak. Sajnos temetőinket is elérte az urbanizációs ártalom, a szemét. Hiába helyeznek el szemétgyűjtőket, hiába jelölnek ki hulladék- lerakó helyeket, felelőtlen egyének mégis válogatás nélküli helyekre dobálják az elszáradt virágokat, koszorúkat. Ezekkel a temető legkülönbözőbb helyein találkozhatunk. Így van ez a pomázi katolikus temetőben is, csakhogy itt ez sokkal szembetűnőbb, sokkal szomorúbb. Közvetlenül az újonnan hantolt sírok utolsó sora után kezdődik a szeméthalom, amely hosszan elnyúlva követi a sírhantokat. A minap egyik nemrég elhunyt igen jó barátom nyugvóhelyét kerestem fel, de ugyancsak nehezen jutottam át az elszáradt kórók. virágok, hajdanvolt koszorúk tömkelegén. Lesújtó volt a látvány. A gyászoló hozzátartozóknak nem elég a saját gondja, baja, VÉRÜNKÉT A BETEGEKÉRT Mi, a Reménység Szigetén működő Székely Népfőiskola és a budapesti Erdélyi Gyülekezet tagjai azzal a kéréssel fordulunk Magyarországon tartózkodó vagy áttelepült erdélyi honfitársainkhoz, hogy önkéntes véradással siessenek a magyar egészségügy segítségére. Tudjuk, hogy az elmúlt években sok ezer erdélyi beteget operáltak, ápoltak térítésmentesen magyarországi kórházak. Mit adhatnánk mi a magunkéból, hacsak nem a vérünket? Örömmel értesültünk róla, hogy az Országgyűlés alapítványt készül tenni erdélyi betegek indokolt esetekben való magyarországi térítésmentes kezelésére. Becsületbeli ügynek tartjuk, hogy minden egészséges honfitársunk legalább ennyivel járuljon hozzá a közös gondokhoz. Kérjük, hogy összesítés végett csatlakozásukról a legközelebbi kórházban történt véradás után címünkön értesítsenek: 1146, Bp., Thököly u. 44. Erdélyi Gyülekezet tagjai Székely Népfőiskola diákjai LEVaÜNK JÖTT%p 1992. OKTÓBER 15., CSÜTÖRTÖK 13 szomorósága, viselje el még ezt az ízléstelen környezetet is szerettei sírhantja közelében. Ha eddig nem is, de most, halottak napja közeledtével szüntessük meg ezt az áldatlan helyzetet. A gondon talán néhány órás közhasznú munkával is lehetne segíteni. Balogh Gyula Pomáz Hősöket példaképnek! Minden március 15-i ünnepen arra gondolok, hogy milyen nagy élmény lenne 48-as honvédeink eredeti szavát hallani vagy legalább hiteles lejegyzésben olvasni! Az lenne az igazi történelemóra! A kor literátorai nem használták ki a lehetőséget. Születtek nagy művek a szabadság- harcról. de a küzdő honvéd, huszár, tüzér szava nem jutott el az utókorig. De jönnek újabb évfordulók, és az emlékezés újra csak a papírízű „megemlékezések” unott sablonjaira fog korlátozódni. Pedig történelmünk most esedékes évfordulóinak ünnepeltjei. gyászoltjai még legendás hősei lehetnének. A győztes az elvesztett ütközeteket is a győzelem részeként ünnepli. Mi a megnyert csatákat is gyászoljuk? A Donig tartó felvonulás vereségnek is tekinthető, noha sok esetben győzelemmel ért fel egy-egy terepszakasznak a reméltnél további birtoklása. Ezt csak hősi küzdelemben lehetett elérni. Hogy honvédeink a „behavazott orosz síkságon” is hazájukat védték, vitatható. Hogy melyik fegyvernem volt előnyösebb helyzetben, ez is vitatható. De az nem vitatható, hogy a Magyar Királyi Honvéd Légierő repülői minden bevetéskor életveszélyt vállalva hajtották végre feladatukat. Vitatható? Lehet! De csak elienség vitathatja azt, hogy az 1944. április 3-i nagy amerikai bombatámadás után (de már előtte is) vadászrepülőink hazájukat védték a túlerő ellen. a rengeteg ártatlan ember pusztulását okozó repülők ellen. A felsivító szirénákat meghallva, már csak a légvédelmi tüzérekben és a vadászrepülőkben bíztunk. Nálunk is legendák hőseivé nőttek a „fészket védő sasok”. Joggal! A kor példaképei voltak, mert akkor még igazi hősök voltak a példaképek. Nem ők írták a történelmet, de a történelem részesei voltak. Harcaik, tetteik, életük történelmünk része! Közülük még sok itt él köztünk vagy külföldre kényszerülve a „hála” elől. Újságíróink, íróink kötelessége, hogy megkeressék őket, írják meg élményeiket, szenvedéseiket, életüket, emlékezésüket a hősi halált halt bajtársakra. Fiataljaink ne a kitalációk, a Nemzet Csótánya, az üvöltés és a mindent letaposó erőszak üdvét idealizálják! Adjunk nekik élő, hőisi példaképeket. Állítsunk eléjük igazi hazafiságban élő-haló ideálokat. Az önök felelőssége, hogy a még élő hősök emléke ne némuljon , el, mint a 48-as honvédek el nem mondott emlékezése. Keressék fel őket, és emlékezzünk együtt az eljövendő nemzedékek épülésére ! Én azzal emlékezem, amihez érlek. Fiiatéliai kiállítási anyagot gyűjtök a második világháború katonai repülése témában, és ezt az anyagot külföldi kiállításokra is szeretném eljuttatni. A Magyar Királyi Honvéd Légierők kiemelten szerepel az anyagban. De nehezen megszerezhető elemek még hiányoznak. Egykori repülőktől, vagy hozzátartozóktól, barátoktól kérek ajándékba vagy kölcsön eredeti tábori postai és hadifogoly-lapokat, börtönt járt borítékokat, hősi halotti gyászjelentést. Ilyen fiiatéliai dokumentumokat sehol sem találtam eddig, pedig a sikeres kiállítási anyaghoz elengedhetetlenül szükséges. Jánosik József Budapest, Harrer Pál u. 18. Készül a járda Az év elején írtam önöknek, hogy Dunakeszi alsó és Káposztásmegyer között az utat megcsinálták, de hiányoltam a járdát. Most örömmel látom, a gyalogjáró épül a vasútállomásig. Jó lenne, ha az idén bitumen is kerülne rá, és a víztorony előtti kimaradt szakasz is elkészülne ... Tisztelettel: Solymosi László Dunakeszi WiGSÚváhan msgkondult a vészharang Halálra ítélt kultúra Rég elmúltak azok az idők, amikor Moszkvában csak egész éjszakás sorállás után tudtak jegyhez jutni egy jobb előadásra a színházra vágyók. Nem beszélve az orosz színészet olyan szentélyeiről, mint a Bol- soj, a Taganka, vagy a Szatíra Színház, amelybe a szovjetrendszer idején legfeljebb a kiválasztottak juthattak be. Ma a patinás színházakban jó, ha az előadásokon negyed-fél ház van. Az embereknek egyszerűen nincs pénzük és idejük a színházra és elapadt a mégoly szegényes állami támogatás is. Mindez vonatkozik a kultúra többi ágára is. A szovjet állam által egykor a maradékelv alapján dotált kulturális intézményekre manapság egyáltalán nem jut pénz az óriási hiánnyal küszködő államkasszából. A minap egy jónevű színész, Matvejev panaszkodott az orosz tévében. Elmondta, hogy a társulatok nem tudják foglalkoztatni a színészeket. Van olyan színész, akinek a havi fizetése a hivatalosan megadott átlagbér egytizedétf!) sem éri el. Az 500 rubel, amely három éve még jó fizetésnek számított, manapság éppen két dollárt ér, az éhenhaláshoz is kevés. Nem csoda, ha sok művész a’világot jelentő deszkákat felcserélte Moszkva aszfaltjával és mondjuk éppen valamelyik színház előtt árul vodkát, vagy más kurrens cikket. A tévében nyilatkozó színész könnyeivel küszködve mesélte, hogy gyűjtést kellett kezdeni nemrég egy elhunyt nyugdíjas kolléga eltemetésére, ugyanis csekély nyugdíjából és az infláció által elértéktelení- tett, kevéske megtakarított pénzéből jószerével még egy koszorúra sem tellett. A színészeknek szakmájukban még esélyük sincs mellékkeresetre, ugyanis filmekre szintén nincs pénz, a töméntelen mennyiségben érkező nyugati tucatfilmeket egyáltalán nem szinkronizálják. A korábban fetisizált tömegkultúra leghitványabb megjelenési formáival szorítja ki a valódi kultúrát Oroszországból. Szépirodalom gyakorlatilag ma már nem jelenik meg. A boltokban még a régi áron árusított könyvkészleteket rég felvásárolták az utcai árusok — jórészt munka nélküli értelmiségiek — s tízszeres áron továbbadva próbálták meg magukat fenntartani. Mára mindent elárasztott az újsütetű üzletemberek gyors meggazdagodását ígérő ponyva és krimi. Az orosz írók és értelmiségiek szava eközben alig hallatszik. Pedig nem ártana odafigyelni rájuk. Nem kevesebbet állítanak: hosz- szú távon halálra van ítélve az olyan társadalom, amelyben a kultúra halálra ítéltetett. A letarolt Déli-Kárpátok vápájában szorongó városban, lakossága létszámához viszonyítva, jóval több személyt börtönzött be a diktatúra az országos átlagnál, ami viszont (ismételve a szót) jóval meghaladta a közép-kelet-európai átlagot. Érthető, ha a füst- és ko- romszagú város komorságát, árucikk hiányában, az állam hanglemezeken és képeslapokon árusította külföldön... A székely si- koltó népdaloktól a zsidó zokogásig és a német kürtök jajgatásától a román könyörgő dojnákig, valamint az örmény templomi szertartástól a cigány lakodalmasig — minden bánatot és örömet külföldö t értékesített az emberkereskedő hatalom, s az így befolyt összeget (is) újabb börtönök építésére fordította. A gazdasági csődöt még ezen a téren sem kerülhették el. S ekkor egyetlen törvényerejű rendelettel az egész országot szabadtéri börtönné alakították át. Nagyjából ezeket mondotta a már említett város egyik központi épületében összesereglett volt politikai foglyok szövetsége alakuló gyűlésén a Matuzsálem-korú férfiú, akit annak idején csak azért nem végeztek ki. mert éppenséggel nem volt tölténye a hóhér- osztagnak. Beszédét megtapsolták. Ekkor pedig így szólt: Romániai — Testvéreim a küzdelemben, elérkezett az ideje annak, hogy megalakítsuk a Volt Politikai Foglyok Szövetségét, és megválasz- szuk annak vezetőit. A hurrázó helyeslés után az asztalfő emelkedett szólásra: — Bajtársaim, ne ódzkodjék senki! Nem választunk jelölőbizottságot, nem kérünk föl senkit! Aki úgy érzi, hogy méltó a bizalmunkra, jöjjön ki az asztalhoz! S majd közülük válogatunk. Sokan egymást noszogatták, bátorították, vagy várták mások igenlését, amikor a széksorok között elindultak. Kint, az asztal előtt hangosan elmondták önéletrajzukat. Voltak, akiket megtapsoltak, és voltak, akiket kitapsoltak a teremből. Ekkor valahonnan hátulról fölállt egy kicsi ember, és szót kért: — Barátaim, van közöttünk valaki, aki tizennyolc évet húzott le Zsiláván, a föld alatti börtönben, de történet olyan szerény, hogy még föl sem szólal. Az ügyrendtől eltekintve, én őt javasolom szövetségünk elnökének! — Álljon föl! — kiáltották többen is. Ion loan fölállt, meghajolt, majd kviramodott az asztalhoz, s mint egy gyakorlott. szónok elkezdett harsogni: — Végighallgattam a bevezetőt. Nem értek egyet, mert nem érthetek egyet! A mi sorsunkból nem lehet és nem szabad viccet csinálni! Igenis, javaslom egy jelölőbizottság fölállítását, mert, barátaim, nem engedhetjük meg, hogy bárki is közénk furakodhasson! Óriási tapsvihar tört ki. ,,Ez már aztán igen!” — mondogatták egymás között a teremben. Ion loan ébersége meghozta a győzelmet: — Ne vacakoljunk! Jóemberek. itt van a mi elnökünk, Ion loan! — kiáltották többen is. — Ki van mellette? — És ki van ellene? — Senki? Vegyük jegyzőkönyvbe: egyhangúlag ... stb. Ion loan megköszönte a bizalmat, és átvette az értekezlet vezetését. Segédeket is választott magának. A gyűlés véget ért. A volt foglyok hazaszállingóztak. Közülük senkinek sem jutott eszébe megkérdezni elnöküket, Ion loant, hogy a zsilavai föld alatti börtönben kik voltak a cellatársai. Pedig jó lett volna... Mert azok, akik szemtől szembe találkoztak véle, már nem ismerhették volna föl, hiszen mind-mind halottak ... Ugyanis Ion loan a zsilavai föld alatti börtön kivégzőosztagának volt a parancsnoka tizennyolc éven át! De a halottakat nem lehet tanúként megidézni... S így aztán most ő az egyik legnagyobb úr ama füst- és koromszagú városban, és ö őrködik a helység látszat- szabadsága fölött... Bartis Ferenc HÁZAK (TARNÖCZY ZOLTÁN RAJZA)
