Pest Megyei Hírlap, 1992. szeptember (36. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-11 / 215. szám
SZÓ - KÉP 0 szó - KÉP 0 szó - KÉP A nigériai Lagosban történt, még a hetvenes években. Afrika legnépesebb országa viszonylag boldog korszakát élte véget ért már a polgárháború, és még nem kezdődött el a katonai diktatúra, s az olajbevételekből jól „zsírozott.” az állam. Még a népnek is jutott, annak a százmillió feketének, akik az európai létminimumot .,lét- maximumnak” tekinthették. Az embereknek mindenesetre volt már annyi pénzük, hogy teszem azt táskarádiót, magnót, tévét vásároljanak. Kellett, hogy legven. másképp miért rakodtunk volna ki ott Ma- maia. Albatros táskarádiót, román Olt, Diamant tévét, s a többit. A kirakodás lassan haladt. a jorubákat nem na- gvon ölte a sietség, meg aztán napjában legalább egyszer, de inkább többször felhőszakadásszerű eső zúdult a nyakunkba. a hombárokat sietve be kellett zárni, nehogy elázzon a rakomány. Nyár volt. Dél felé járt, éppen jól ment a munka, nemrégért véget a zápor, s bár a légkör olyan volt. mint a mo- sókonvhában, a feketék re- pesztettek. Akkor tűnt fel váratlanul három teherautó, nyolcvanassal tekertek a hajó mellé, s ott csikorogva megálltak. A teherkocsikról vagy harminc fegyveres néger ugrált le. többnyire M—lö-os gépkarabéllyal voltak felszerelve. de akadt náluk régi 44- es Winchester, angol 45-ös Thompson-géppisztoly, sőt láttam egy Kalasnyikovot is Vezetőjük egy 45-ös Colt Automaticot lóbálva ugrott ki a sofőrfülkéből, akkora marka volt. hogy szinte eltűnt benne az a ménkű mordálv. Gyorsan lelőtte a két. kikötőrendőrt, akik a lépcsőt őrizték. A haverjai még lelőttek vagy hármat, akik a környéken őgyeleg- tek. Aztán a csapat egy része felszaladt a hajóra. A legénységet nem bántották, csak bezavarták a kabinokba. Mi Öcsivel, a harmadtiszttel a parancsnoki hídról néztük végig az egészet. A fiúk először is elkötötték a rakparton álló, elektronikával félig telt pótkocsikat. ráakasztották őket saját teherautóikra. Aztán nekifogtak rakodni. Kábé tíz perc telhetett el. amikor szirénázva befutott néhány rendőrlvocsi. A zsaruk korántsem voltak olyan jól felfegyverezve., mint a rablók. De azért lőttek derekasan. A haramiák körülbelül háromszoros tűzerővel válaszoltak. Mi öcsivel lehúztuk a fejeinket, nehogy ólommérgezést kapjunk, de időnként csak kifestünk, hogy lássuk a fejleményeket. — Nehogy felgyújtsák a hajót — vacogta Öcsi. — Nem olyan gyúlékony ez — csillapítottam szintén cidrizve Vagy tíz perce tarthatott már az ütközet, amikor úsv látszott, hogy a rendőrök — súlyos veszteségeik ellenére —, felülkerekednek, amikor egyik bandita lan volt azért, ami történt. Senki sem tehetett a „shor- tage’-ról, a rakományban keletkezett „lyukról”. Aznap ... Másnap már ezt nem lehetett volna elmondani. A fiúk lopkodni kezdtek a rakományból, abból kiindulva, hogy már amúgy is hiány van, és a fennvaló sem tudja megállapítani, hogy mennyit vittek el a rablók. Kockázat nélkül be lehet nyúlni az áruba, és markolni. Bele is nyúltak vállig. A szajrét kivitték a partra, és eladták olcsón, de lehetőleg dollárért, nem nairáért. NEMESS LÁSZLÓ Rablótámadás - utólag törölve előszedett a teherkocsi rej- tekéből egy bazookát, s a rakétát belelőtte az egyik rendőrkocsiba. Fémdarabok. üvegmorzsa repült a levegőbe, és egy kettétépett zsaru, kezében még szorongatta a mikrofont. Ez eldöntötte a csata sorsát. A rendőrök visszavonultak. A rabló fiúk pedig immár zavartalanul rámolták ki az egyáltalán nem nekik címzett árut. Sietve, de kapkodás nélkül telerakták teherautóikat, és elporoztak a balfenéken. Mire páncélozott járműveiken befutottak a katonák, már hűlt helyük sem volt. A katonák nem sokat maradtak, a rablók keresésére indultak. Sosem találták meg őkét, elnyelte a banditákat az a több milliós agglomeráció. Ahogy egy kicsit csend lett, a kapitány terepszemlét tartott, aztán visszahúzódott a kabinjába, hogy megfogalmazza a protest lettért. A „tiltakozó levelet” aztán letétbe helvezte a Harbour Master’s Officeban, vagyis a révkapitányságon. hogy elhárítson mindennemű felelősséget a rakományban keletkezett hiányért. Valóban, a kapitány és a legénység ártat— Baj lesz ebből — mondta öcsi. aki nem nyúlt semmihez —, lebuknak. nem létezik, hogy ez titokban maradjon. Minden hajón van legalább egy besúgó. — Legalább kettő — bólintottam. — Ezen a teknőn tudod-e, ki az a kettő? — Kicsoda? — Mi ketten. Csak mi nem nyúltunk a rakományhoz ... Aznap este egy-egy táskarádióval távoztunk a hajóról, de úgy, hogy minél többen lássanak. Az értük kapott pénzt azonnal elsöröztük. Aztán befejeződött a rakodás. búrmogyorót és kakaót rakodtunk, s elvittük Genovába. Utána pár hét múlva hazatértünk. Otthon nem történt semmi. Eltelt egy szép dolgos év. és újra a hazai kikötőben találtuk magunkat. Addig még mindig nem történt semmi De akkor aztán elkezdődött . .. .. .azzal, hogy egy este a segédgépész beült egy bárba. és berúgott. Aztán részegen eldicsekedett a la- gosi kalanddal. Természetesen volt a közelben egy szolgálatos fül. aki másnap besuttogott a főfülbe. Beindult a gépezet, és nemsokára az egész legénység a bíróság előtt állt. Az előzetes nyomozás nem hozott semmi eredményt az ügyész számára. Az egyöntetű megegyezés alapján mindenki keményen tagadott, beleértve a segédgépészt is, aki még azt is tagadta, hogy azon az estén a bárban lett volna Először még azt is le akarta tagadni, hogy Lagosban járt, de erről lebeszéltük A sok tagadás felbőszítette az ügyészt, bekeményített és tanúkkal bizonyította, hogy igenis ott volt a segédgépész a bárban, és ittasan elmesélte a lagosi rablást. A segédgépész tagadott. Erre az ügyész, mint kalapból a nyulat, előrántott egy újabb tanút, egy kikötői vagányt, aki elmondta, hogy egy este három tengerészt látott leereszkedni a szóban forgó hajóról, nem tudná felismerni őket. mert sötét volt. ellenben jól hallotta a hangjukat, amint a lagosi ügyet tárgyalták, és a sátori hajszálra egybevág a segédgépész meséjével. Szorult a kapca, a vád pozíciói megerősödtek. Akkor ügyvédünk is előrángatott egy nyuszit a cilinderből, a hajózási vállalat jogtanácsosát, egy köztiszteletben álló. jó nevű iogászt. akinek a mi ügyvédünk tett fel kérdéseket, — Tisztelt kolléga úr! A szóban forgó nigériai rakományt ugye pontosan egy évvel ezelőtt rakták ki Lagosban ? — Ügy van. — A nigériai megrendelő reklamált-e a ..shortage” miatt? — Az ilyen reklamációk mind hozzám futnak be Az elmúlt év során Nigériából nem reklamált senki semmit. Nyilván nem is volt hiány abban a rakományban. — íme tisztelt bíróság, ez az egész „rablómese” nem volt más, mint egy italos ember íantáziálása. Kérem a védenceim felmentését! Felmentve és felszabadultan távoztunk a törvényszékről. egyenesen a közeli sörkert irányába, cinkos pillantásokat, vigyo- rokat váltva. — Éljenek a lagósi áruátvevők! — rikkantotta valamelyik. — Van ott is rend — vigyorogtam. AKNAY JANOS Zuhanás ORDODY KATALIN Epizód Közönséges hétköznap Jlök a villamoson, ahol az általában megszokott kép árul éléin. Dolguk után gyekvő emberek ülnek, álldogálnak. Amott egy magában motyogó idősebb úr. arrébb egy négy főből álló viháncoló leánycsoport, zatyraikat ölükben tartó asszonyok, és az sem ritka átvány, amit egy fiatal pár nyújt. Nem is vet rájuk enki sem megbotránko- ott, sem kandin érdeklődő lillantást. holott a Lao- coón-csoporthoz hasonlatos gybefonódásuk méltán zolgálhatna a figyelem iözpontjául. Megy a pozsonyi villamos éli hallgatag emberekkel, csitrik is elcsendesednek, magában beszélő úrnak is sak a szája mozog, hang- a nem hallatszik. Csak a íneken futó kerekek kat- ogása kelt zajt. De egyszerre történik va- ami. A mellettem ülő apusa ölében fészkelődé kis- iú megszólal Csengő, tisz- a hangon, magyarul. — Apu, te tudod, hány hattyú úszik ezen a tavon? A csönd hirtelen megnő, z egész fülkét betölti a yermekhang. Néhány zempár váratlanul felcsil- an. elevenné téve az imént még maszkaszerű arcodat. Most már célzatosan nézek körül, nem villámlik-e UTASSY JÓZSEF Les rám. Les rám a lombok résein egy indián fiú, heve-r a fény a késein, baltája szigorú, tolikoronája virradat, kelő^Nap-mosolyú, alatta ágak ingának: apacs-e vagy sziú? ljja törpécske szivárvány, nyilaz tekintete: Eltaláltalak! — kiált rám, s én meghalok bele. SINKOVITS PETER Orgonaépítők Tiberis idejében szakácskönyvet frí Marcus Gavrius Apicius. Csak Magasztos Gége névvel illették vak Írók, mint Plinius. Téves ítélet. Nos, nem Apiciusnak volt igaza? Mi a hálóval esetlenül bánunk, tűnő értékek utáni honvágyunk: kínzó nyomkeresés. Bátrak válasza? A kontrapunkt törvényeihez miként igazodjunk? Hogyan kihalászni azt, ami elmerült, s úgy tűnik, végként? Az orgonaépítők szerint: malaszt, nem tudni. A harc örök: az író ír. Szépen zúg a Wohltemperiertes Klavier. valamelyik tekintet. Nem. Az emberek ülnek maguk elé nézve, újságot olvasnak, kapaszkodnak a fogódzóba. nem változott semmi, kivéve azt a néhány megszínesedett, megelevenedett arcot. Aztán megszólal az apuka, fele! kisfiának. — Megszámlálnám őket. de túl gyorsan futunk el a tó mellett, kevés idő marad rá. — De jó lenne, ha megállna itt a villamos, ugye? Megnézhetnénk a hattyúkat. — Csakhogy a villamos csupán a kijelölt megállókban áll meg. — Kár — mondja a gyermek, s szinte látom, hogy buksijában további kérdések, további mondatok vannak születőben. A vezető lassít, fölállok, leszálláshoz készülődöm. Aztán állok a járdán, a villamos pedig indul tovább. Ott maradok, a szívemben egv batvú örömmel. De mitől ez az öröm? Gyermekszájról elhangzó magyar szó — öröm. S öröm az az elfogulatlan természetesség is, amivel beszélt. Nem mint akinek előzőleg odahaza a lelkére kötötték, hogy inkább csöndben maradjon, s ha már okvetlenül szólnia kell. csak halkan. suttogva, mert... — s jön a különféle magyarázat. hogy miért. Találkoztam én már ilyen suttogó gyermekekkel, s fölnőtlek- kel is. akik egymás közt magyarul beszéltek, s aztán, hogy közelebb léptem, szlovákra fordították a szót. A kisfiú nyilván olyan családban él, ahol nem viszik szolgai túlzásba az alkalmazkodást. ahol magától értetődőnek, nem pedig provokációnak tartják azt. ha az ember a saját anyanyelvén beszél bármily táján is él a világnak. Elindultam úti célom felé. s még mindig éreztem a mellkasomat feszítő örömöt. De milyen is az ember. Tovább okoskodik, s mindjárt kutatja a dolgok másik oldalát is. Tulajdonképpen mi okom az örömre? Miért nem tartom említésre sem méltónak az egész kis ielenetet? Miért vagyok tőle annyira oda? Nem kellene efölött inkább szomorúnak lennem? 13
